hirdetés

Barnás Ferenc: Az élet kényszerített bele

2013. március 15.

Mintha egy burok vette volna körül – volt egy megközelíthetetlen része, amihez senkit nem engedett közel. Röpke tizenöt évig gyűltek a cetlik, míg a munka titokzatos tárgya Az élősködő című regény formájában testet öltött. Nem kapkodta el. - Erről és egész pályájáról beszélgetett Barnás Ferenccel Keresztury Tibor és Jánossy Lajos. Nagyvizit.

hirdetés

Válltáska, papír, cigaretta. Ezek nélkül élő ember nem láthatta azt a különös figurát, aki 1982-ben feltűnt a Debreceni Egyetem Bölcsészkarán. Gondoltuk, jegyzetel, de aztán kiderült, nagyobb a baj: dolgozik, voltaképpen egyfolytában, ám e dolgozás tárgyát sosem fedte fel. Jó pár évvel idősebb volt nálunk, s magáról csak keveseknek árult el valamit – mindez tovább árnyalta azt a furcsa viszonyt a világhoz, mely a bezárkózó különállás és az elemi kíváncsiság elegyéből állt össze egyfajta azonnal érzékelhető szuverenitássá. Mintha egy burok vette volna körül – volt egy megközelíthetetlen része, amihez senkit nem engedett közel. Röpke tizenöt évig gyűltek a cetlik, míg a munka titokzatos tárgya Az élősködő című regény formájában testet öltött. Nem kapkodta el.

 fotók: Valuska Gábor

 

Ez a fajta befelé forduló attitűd, hozzáállás belső bizonytalanságból fakadt? Azért nem beszéltél róla, mert nem tudtad még, hogy lesz-e belőle valami? Vagy te már akkor, ott, a debreceni egyetemen érezted, hogy ez a sok feljegyzés egyszer össze fog majd valamivé állni, csak nem tudtad, mivé és mikor? Tehát az érdekelne, hogy mit gondoltál, amikor az első jegyzeteidet készítetted.

Számomra az írás egyrészt a tévelygéseimnek a rögzítése, másrészt pedig – a szónak a hagyományos értelmében véve – egyfajta útkeresés. Annak a kérdése, miként tudom a problémáimat rögzíteni.

Ez akkor is így volt, meg most is így van?

Ez akkor is így volt, igen. Képzelj el egy 20 éves embert, aki gyakorlatilag gyerek, miközben a saját gyerekét, a tényleges gyerekét akarja a világban elirányítani; magáról pedig nemhogy nem tud semmit, hanem elég komoly problémái vannak. Én így emlékszem magamra. Utaztam is sokat akkoriban, és az utazásaimnak egy része arról szólt, miként tudok közelebb kerülni e problémák megértéséhez. Később volt úgy – amin ma már mosolygok, és szerintem más is mosolyogna –, hogy eljutottam Párizsba, és egy hónapon keresztül nem az utcákon kóboroltam, hanem bezárkóztam egy lakásba, mert valamit meg kellett csinálnom. Tehát igazából az én írásos működésemnek van egy jó hosszú előtörténete, amikor senkinek semmit nem mutattam, nem is mertem volna, mert nem tartottam jónak.

Nem is volt benned semmi ambíció, ami ebbe az irányba mutatott volna?

Nem, semmi ilyen ambíció.

Akkor ezeket felfoghatjuk kvázi naplójegyzetekként, vagy autoanalitikus jegyzetekként?

Hát, se az egyik, se a másik. Emlékeztek talán az első regényemre, erre a bizonyos szempontból problematikusnak nevezhető Az élősködőre, ahol nagyon direkte beszélek arról, hogy mit ér a leírt szó ereje…

Nem jóval későbbi kérdések ezek?

De, jóval későbbiek, igazad van. Ebben az időszakban, amiről most beszélünk, én gyakorlatilag több ezer oldalt írtam. Folyamatosan írtam.

Igen, ezt meg tudom erősíteni. Egyfolytában, tehát menet közben az utcán is, gyakorlatilag mindig, minden testhelyzetben, kocsmákban, villamoson, evés közben a konyhában, mindenhol. Tehát ahol épp voltál, könyvtárban, akárhol, ott egyfolytában egy papírra jegyzeteltél. Meg lehetett őrülni tőled.

Hát, ha Debrecenben még nem is volt teljesen így, lényegében véve hamarosan így lett, vagy lehet, hogy a debreceni időszakomra te jobban emlékszel. Mindenesetre nem gondoltam arra, hogy én ezt publikálni fogom. Egyáltalán nem gondoltam, sőt, hogyha anekdotázni akarunk, ebből az időszakból egy kis szövegemet megmutattam Csengey Dénesnek, csupán azért, mert együtt fociztunk. Ő legalább egy méterrel magasabban a világ, a valóság felett járt, hozzánk képest is, és azt mondta, hogy ez borzalmas. Aztán persze ment tovább minden.

Tehát akkor ez nem az íróságról szólt, hanem a saját önkeresésedről. A saját kérdéseidre az írás által, az írásban kerested a választ.

Igen. Minthogyha így, ahogy most ülök, a saját fejemmel nem tudtam volna gondolkodni, hanem csak az íráson keresztül. És ezen keresztül jutottam el végül olyan érdekes élményekhez, amelyek nem azt mondom, hogy bevadítottak kicsit, de egyre intenzívebbé váltak.

Ha azokat a kérdéseket nézzük, amelyek akkor téged folyton foglalkoztattak, fogva tartottak, akkor a családi vonatkozások milyen léptékűek és mérvűek?

Akkor nem foglalkoztam velük, de később írtam erről egy könyvet; jövök egy családból, ahol annyian voltunk belezsúfolva egy 15-20 négyzetméteres szobába, hogy soha nem volt alkalmam azon elgondolkodni, hogy a szónak a legszigorúbb értelmében ki vagyok én. Ki vagyok én, vagy ami körülöttem van, az micsoda, mi játszódik le bennem, mi történik velem. Tehát magával az úgynevezett reális valósággal, ha van ilyen, mintha soha nem találkoztam volna. Viszont – nagyképűen hangzik, de tényleg így volt – intenzíven éltem az életemet, ami azt jelenti, hogy folyamatosan katasztrofális helyzetekbe kormányoztam magam.

Ezt a katasztrófát folyamatosan belül élted meg.

Így van. Kifele én egy barátságos, jó szándékú és jóindulatú valakinek tartom, tartottam magam, de a problémáimról soha senkivel nem beszélgettem.

A család inkább védelmet adó közeg volt, vagy nyomasztó, amiből ki kellett menekülni? Ez az egész elképesztő gyerekkori helyzet, tizenegy gyerek, egy szoba…

Én azt hiszem, hogy minden szeretetem és megértésem ellenére számomra inkább a nehézségei látszottak… Ha jól emlékszem – és most nehogy félreértsetek, csak egyszerűen idekívánkozik, ha a szerző túl bombasztikus is –, Tolsztoj mondja valahol, hogy a testvére sokkal intelligensebb volt, mint ő. Akkoriban szerintem az a fajta intelligencia hiányzott belőlem, ami fel tudta volna mérni, hogy ez egy lehetőség, hogy ennyi testvéred van. Hogy az a létezésnek egy különös megélési módja, formája, hogy olyan dolgokról tudsz, amit más ha akar, sem tud meg soha. Intellektuális szempontból megközelíteni nem lehet, mert ha pusztán intellektuális szempontból közelíti meg valaki, akkor nem jut el oda. Én akkor ezt nem láttam, csak folyamatosan azt mantráztam, hogy miért tartok ott, ahol tartok. Húszéves koromban lekerültem egy bányászvárosba, mert a gyerekem anyja odavalósi volt. Itt próbáltam elhelyezkedni jobb munkakörökbe, de nem nagyon tudtam, a legelőkelőbb állásom ebből az időszakból a Postánál volt, egy ideig levélkihordó lehettem. Közben azért tovább próbálkoztam az iskolák körül, de nem volt szerencsém. Az egyik öcsémet például könnyedén felvették képesítés nélküli tanítónak Pesten, így dolgozhatott, engem azonban a bányászvárosban valahogy nem vettek fel. Képesítés nélküli tanárnak végképp nem, mert szerintem volt valami, ami látszott rajtam, talán a kamaszkori nehéz időszakom, hogy úgy mondjam. Így aztán gyakorlatilag az egyik elképesztő helyzetből kerültem a másikba. Igazában véve nekem a legerősebb időszakom a családból való kikerülésem és az egyetem előtti köztes szakasz, amikor a lehető legkülönbözőbb helyeken dolgoztam. Nemcsak azért, mert olyan emberekkel találkoztam postásként, vagonkirakodóként, szénszállítóként, ilyen-olyan segédmunkásként, hivatásos sofőrként vagy mozgó könyvtárosként, amilyenekkel, hanem mert azt hiszem, hogy elsősorban magamat kóstolgattam, magamat próbálgattam. De minthogyha az a nem tudom mi, ami bennem van, egyszerűen nem engedett volna közel magamhoz. Jó időnek kellett eltelnie, amíg kicsit feljebb emelkedtem a társadalmi ranglétrán. Így lettem legvégül a bányászvároshoz közeli Értelmi Fogyatékosok Intézetében nevelőtanár, ahol különben zenét is tanítottam. Alapítottam itt egy zenekart a gyerekekből, erre máig büszke vagyok, még Beethovent is játszottunk. Szóval, az írás volt az, ami több kanyar után – mert gondolhatjátok, később azért még megesett egy s más – nagy segítségemre volt… Mint észrevehetitek, most sem beszélek különösebben értelmesen erről az egészről…

Értjük, de azért, nincs miért aggódnod. Az érzelmi része volt egy kicsit megkerülve – mert intellektuálisan értem, hogy miként viszonyultál a családhoz.... Adott volt-e az a hagyományos családi összetartozás, melegség?

Azt hiszem, hogy a legtöbbet, amit a világról tudok, persze hogy otthonról, ebből a speciális helyzetből merítem. Különösen az anyámtól, akinek komoly kifutási lehetőségei lehettek volna a művészet, a zene irányába. Ez mondjuk neki nem sikerült, mert ott volt 11 gyerek körülötte, ám rendkívüli intelligenciával és natív tudással rendelkezett, az ízlése pedig messze átlagon felüli volt. Én soha nem készültem se írónak, se művésznek, se semminek, engem az élet kényszerített bele, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzak. És a testvéreim között is nagyon sok különös világlátású és képességű van. Művészek is, többen, főképpen muzsikusok. Egyikük Bécsben van, a Wiener Männergesang-Verein vezető karmestere, valamint művészeti vezetője, a másik Münchenben régi zenével foglalkozik, de itthon is van egy bátyám, aki legalább negyven éve a zenéből, a zenével él.

Ezek szerint édesanyád felől jött a zene?

Anyám felől, igen. A testvére Kolozsvárott a konzervatórium egyik leghíresebb zongoratanára volt, szigorú asszony, tehetséges és igen okos, figyeltek a szavára, többek között Ligeti György is. Az egyik fia, az én unokatestvérem, nemzetközileg jegyzett hegedűművész, annak idején Kocsissal nagy, máig legendás koncerteket adtak a Zeneakadémián. Egy ideje csak vezényel, Lyonban él, az ottani zeneakadémia tanára, közben állandóan turnézik.

Meghitt karácsonyok is voltak, vagy mindig csak a megélhetés? Volt hagyományos gyerekkorod bármilyen értelemben? Focizni a többiekkel vagy hasonló élmények?

A karácsonyaink mindig különösen szépek voltak, ilyenkor mindenki kitett magáért, még az apám is, lehetett látni rajta, hogy önfeledtsége jelentőségével ő maga is tisztában van. Anyám rendkívüli képességei ilyenkor is megmutatkoztak, akárhogy is voltunk, karácsonykor mindenki kapott ajándékot, ezt mindig ő intézte, máig sem tudom, hogy, de ott álltunk mindahányan a karácsonyfa közelében, és énekeltünk, égtek a gyertyák, szemünk csillogott – a nagyok közben azért vicceltek. És persze anyám ilyenkor sokat zongorázott nekünk, meg énekelt is, gyönyörű hangja volt. Az ünnepek levezényléséhez második legidősebb nővéremnek szintén sok köze volt, családunk életében neki elévülhetetlen érdemei vannak. De leginkább a hangulatot emelném ki, azt, ami ilyenkor nálunk uralkodott, erről nem nagyon tudok mit mondani… Foci? Az volt, foci volt hagyományos értelemben is, sőt, ez volt az egyetlen, amit hagyományosnak nevezhetek nálunk, habár apám egyesületbe engem nem engedett. Egyedül az egyik bátyámat engedte, ő nagyon tehetséges focista volt, a Pomáz SK-ban játszott középpályást, akkoriban nálunk hétvégenként több ezren voltak kint a megyei bajnoki meccseken, igaz, a mostani szövetségi kapitány, Egervári Sándor volt a jobbhátvéd, középen Pintér Sándor irányított, nem akárhogyan, Pinyő aztán a válogatottban is megmutatta, mit tud, akkor volt Magyarországon utoljára foci. A bátyám később a III. Kerületi TTVE játékosa lett, innen vitték volna a Vasasba, de a tranzakció sérülés miatt meghiúsult, ma az UTE edzője az ifiknél. Én öt és hatéves korom között egy budai szanatóriumban feküdtem. Azt hiszem, egész életem szempontjából döntőnek bizonyult ez a fordulat, hogy miképp, azt nem igazán tudnám megmondani. Ötévesen bekerültem ebbe a szanatóriumba Debrecenből, mert 1966-ig itt élt a családunk. Az egyik testvérem ugyanis pár évvel korábban meghalt, és nagyon úgy nézett ki, hogy a következő én leszek, ezért küldtek Budára. Szóval, bekerültem oda, aztán onnan már vissza igazából Pomázra, nem Debrecenbe. Az apánk nagyon magának való ember volt, most halt meg, igazából megszállott volt, aki a semmiből épített föl Pomázon mindent. Mi meg olyanok voltunk, mint a fizetés nélküli munkások, egészen tizennyolc éves koromig ennek számítom magam. A foci volt az egyetlen. Mert alapvetően a meló volt. Az, hogy én miről gondolkodtam ezekben az években? Ha kamaszkorodban nincs szabadságélményed, vagy legalábbis valami ehhez hasonló, ha a legminimálisabb dolgaidban vagy korlátozott… – mindez engem, afféle időzavaros lényt, huszonvalahány éves koromban kezdett foglalkoztatni. Hogy én miért nem élhettem meg azt, amit az osztálytársaim. Vagyis ezzel nem azt akarom mondani, hogy ami ott volt, a hatvanas években a pomázi általános iskolában, a mindenfajta kisközösségekkel együtt, horvátokkal, szerbekkel, svábokkal, tótokkal, cigányokkal, magyarokkal, kisegítősökkel, az nem lett volna így is érdekes. Dehogynem. Ebből aztán bekerültem a Ferences Gimnáziumba, ami olyan volt, mintha hirtelen Oxfordba kerültem volna, a budapesti elit egy része ide küldte a gyerekeit, de mások is, akkoriban ez divatos volt, a rendszerrel szembeni ellenállás egy fajtája, ahogy most látom. A szentendrei ferences gimnáziumi társaim közül néhányan Franciaországba jártak nyaralni, mások Angliába vagy Kanadába repültek, volt, aki részben Bécsben élt, ehhez képest én végigdolgoztam a nyarakat, persze, év közben sem volt nagyon más a koreográfia, mert iskola előtt és után mindig munka volt, de olykor iskola helyett is. Ez az egyik része, a konkrét része. Mindazon érzelmi, meg gondolati, meg értelmi állag, aminek tizennégy, tizenöt éves kortól kezdődően ki kellett volna fejlődnie, nem tudott, mert örökösen dolgozni kellett. Az is igaz, hogy nem voltak meg a képességeim ahhoz, hogy fellázadjak. Ugyanakkor a körülményeim sem olyanok voltak, hogy nagyon lázadozhattam volna, mert egy önfenntartó család voltunk kertészettel, állattartással, fényképészettel, kiskereskedelemmel meg egyebekkel. 

Megkönnyebbülés volt kikerülni ebből a zárt családból?

Nagy fellélegzésre nem emlékszem, mert az oroszlányi szénbányákhoz kerültem. És ott volt a gyerekem.

Voltál tizenkilenc éves.

Húsz. Utána meg hivatásos vagonkirakodó lettem, napi 50-60 mázsa tápot raktunk ki. Aztán jött a mezőgazdasági kombinát, majd – már hivatásos sofőrként – a Tatabányai Szénbányák, itt külszíni fejtésen dolgoztam.

Akkor ezért volt neked ilyen nagy dolog az egyetem!

Ha visszaemlékszel, az elején úgy viselkedtem, mintha templomban lennék.

Most, hogy így mondod. Akkor inkább arra lehetett gondolni, hogy be vagy rúgva. És hát nyilván lehetett sejteni, hogy van valami nehéz történet mögötted, mert teljesen külön szigetként léteztél. Most már tudom az okát, meg a magyarázatát: hogy te tulajdonképpen ott ismerkedtél az emberi kapcsolatokkal. Tehát nem nagyon voltak hagyományos baráti, meg szerelmi, meg érzelmi kapcsolataid előtte.

Vagy ami volt, az mind fejben volt. És aztán ott minden begyorsult, meg felgyorsult, mert én mindenből kiválót akartam teljesíteni, legalábbis erre törekedtem. Közben sok mindent kellett bepótolnom. Akkoriban úgy gondoltam, hogy belőlem irodalomtudós lesz. Ott, Debrecenben kezdődött, és sokáig kitartott, 1990-ben doktoráltam. Hermann Hesse írói világképéről írtam a disszertációmat, sőt, az ELTE-n tanítottam. Viszont ezzel párhuzamosan magamban azt éreztem, hogy nem, ez nem fog menni. Tudni kell, hogy az életemben már 1983-ban elkezdődött a muzsikálás, tehát nem csak az volt új, hogy a debreceni egyetemre kerültem a kömlődi Értelmi Fogyatékosok Intézetéből, mert ez volt az utolsó munkakönyves állásom arrafele, hanem ez is, a rendszeres külföldi ingázások.

Pénzkeresésnek indult, ha jól tudom, megélhetésnek. Az utazás vonzott benne, meg a pénz.

Nem pénzkeresésének indult, az egész egy meghívással kezdődött. Az egyik nővérem akadémistaként rendszeresen Németországban vendégeskedett egy bizonyos nemzetközi zenei kurzuson, ahová egyszer engem is meghívott, vagyis tulajdonképpen elrejtett a kastélyban, ahol a kurzus ténylegesen zajlott, és ahonnét én naponta elbuszoztam, elstoppoltam Bamberg városába utcazenélni. Anyám annak idején engem is beíratott a szentendrei zeneiskolába, ahonnét aztán magaviseleti okok miatt kirúgtak, gimnazistaként viszont – ezúttal magánúton – ismét próbálkoztam, de ekkor már egész másképp viszonyultam a zenéhez. Igen, a pénz kétségtelenül szerepet játszott. Emlékszem, 83-ban három hét alatt ezer német márkát fuvoláztam össze, vagy még többet, a profi muzsikusok, a kurzus hivatalos résztvevői nem akarták elhinni, hogy ilyen lehetséges. De a pénz csak arra kellett, hogy – mivel Debrecenből Pestre kerültem – valahogy fenntartsam magamat meg a lányomat. Az egész egy kísérlet is volt, vagyis lett: a tapasztalat, az élmények, hogy ki mindenkivel találkozol, kikkel futsz össze, és milyen elképesztőnél elképesztőbb helyzetekbe kerülsz.

Ez az élményzuhatag cserélte le benned az irodalomtudósi ambíciót íróira? Ez hogy történt? Mert Szegedy-Maszák gyakorlatilag a tanítványának fogadott, nála is csináltál mindent, a szakdolgozatot is, ha jól emlékszem. Hol lett eldöntve, hogy a filológusi, egyetemi tanári karrier helyett más utat választasz?

Nem tudom, hogy Szegedy-Maszák tanítványának fogadott-e, az azonban biztos, hogy nagy jóindulattal és érdeklődéssel figyelte pályámat, ezért a mai napig hálás vagyok neki, egyáltalán, nekem eszembe sem jutott volna, hogy doktorit írjak, ő biztatott, mert szerinte volt néhány figyelemre méltó feltevésem a szakdolgozatomban, amelyet valóban hozzá írtam. De másról is szó volt. Gondoljátok meg, mit jelenthetett az egy magamfajta egyetemista számára, hogy egy nemzetközi hírű irodalomtudós érdekesnek találja a dolgait, vagy legalábbis azok egy részét. Az a figyelem és kíváncsiság, amit irántam tanúsított, engem belül lelkesített, még több munkára sarkallt. Az egyetem elvégzése után be is kerültem az MTA Irodalomtudományi Intézetébe, ahol két éven át ösztöndíjas voltam. Nem lenne szép, ha most hirtelen elfelejteném, hogy végeredményben 10 év alatt kétkezi munkásból az ELTE előadója lettem, és ez az ív engem természetesen nagyon faszcinált. De igazából engem mégsem ez érdekelt, hanem az, hogy közben belül hogy érzem magam, és belül meg nem éreztem jól magam. 

Valami hiányzott, vagy valami zavart?

Mindkettő.

De írtál, jegyzeteltél ebben a tíz évben is folyamatosan, nem?

Hogyne, hogyne.

Tehát amikor a doktoridat írtad Hesséből, akkor is megvolt a firkálás.

Igen, megvolt a firkálás, mert ha ezt nem csináltam volna, akkor még nagyobb zavar támadt volna bennem, ebben biztos vagyok. Eközben az egyetemen előadásokat tartottam, majd ezzel párhuzamosan, pontosabban mondva, még az egyetemi munkám előtt, bekerültem mindenféle művészeti iskolába tanárnak. Ezeken a helyeken elég sok tehetséges gyerekkel találkoztam…

Milyen iskolákba?

Képzőművészeti Szakközépiskola, Táncművészeti Főiskola Középiskolai - és Általános Iskolai Tagozat, Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola. És nem csak esztétikát, irodalmat, hanem filozófiát is tanítottam. De valójában ezalatt azt láttam magamban, hogy hagyni kell a karrieremet, és rá kell állnom az „írogatásra”. Itt volt egy döntő fordulat, és úgy gondolom, hogy nem hallgathatom el, mert akkor úgy tűnne, mintha valami egészen különös módon kerültem volna kapcsolatba az irodalommal. Ebben az írás-dologban két döntő mozzanat volt az életemben. Az egyik, hogy egyszer az egyik barátomtól kaptam egy Hajnóczy Péter-kötetet. Tudni kell, hogy nem nagyon olvastam. Persze, elvégeztem egy egyetemet (egyébként a bölcsészek, én nem tudom, hogy van ma, akkoriban nem nagyon olvastak). A magam részéről erre egyáltalán nem vagyok büszke, de ahhoz képest, hogy irodalom szakot végeztem, nem olvastam valami sokat. És az egyetem után sem nagyon, hanem csak amit kellett. Különben azt hiszem, azért tudtam így csinálni, mert alapvetően a gyerekeknek, tehát a hallgatóimnak inkább a költészetről beszéltem, a költészetét meg nem tekintem hagyományos értelemben olvasásnak. Na, és én abból a kötetből, amit kaptam, elolvastam A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényt. És akkor valami megváltozott a saját dolgaimmal kapcsolatban, mert akkor azt éreztem, hogy ez akár komolyra is fordulhat, mármint ez az írásos tevékenység, amivel ekkor már a legtöbb időt töltöttem. Evvel együtt azt hiszem, hogy az élet mindig is jobban érdekelt, mint bármi más, és az írás egy formája csak annak, hogy az életemet hogyan tudom jobban kézben tartani.

És a másik?

A másik pedig, hogy volt valaki, aki biztatott engem, amikor megmutattam neki az írásaimat. Ez tulajdonképpen csak két-három alkalom volt, de azt hiszem – nem hiszem, tudom –, hogy ez nagyon fontos volt. Ez a személy Abody Rita, akivel még kezdő tanár korom elején ismerkedtem meg egy pesti szalonban. Esztétikai szempontból gyenge dolgokat mutattam neki, de a lényeg az, hogy biztatott, foglalkozzak a szövegekkel, mert érdemes. Aztán valahol átfordult a dolog bennem valódi érdeklődésbe, abba az irányba fogalmazódtak meg a kérdéseim: hogyan lehet nyelvileg megteremteni érvényes helyzeteket.

Ezekből az időkből bármilyen szövegelem került be a könyvekbe?

Én úgy emlékszem, hogy nem, de könnyen lehet, hogy vannak olyan mondatok, amelyek akár szóról szóra bekerültek.

Soha nem merült fel benned, hogy folyóiratban publikálj?

Nem.

Emlékszel-e arra a pillanatra, amikor azt mondtad, hogy ez most jó, és erre ráteszem az életemet, mert ebből lesz valami?

Igen, Az élősködő első fejezete, az a bizonyos kórházas rész, ami már azután volt, hogy… És érdekes módon körülbelül másfél hónap alatt írtam meg ezt a harminc oldalt. Máskor húsz oldalon akár egy évig dolgozom.

És akkor onnantól már a könyvet írtad. Tehát az volt az a pillanat, amikor tudtad, hogy ez már a könyv első fejezete lesz.

Igen. Várjatok, mert ez már 16-17 éve volt, nem is, legalább 18 vagy 19 éve… Ami a lényeg, Ritának korábban mutattam egy nyers változatot, amihez ő nagyon biztatóan állt hozzá, szerkezetileg javasolt egy-két dolgot, és ezt követően nekiálltam a munkának. De a kórházasat már nem látta, meg azt sem, hogy mit csinálok a nyersanyagomból, mert akkor már a fejembe vettem, hogy a dolog így és így fog kinézni.

Ebből a szövegtengerből, azon kívül, hogy Rita biztatott, végül miért ez választódott ki? Miért ez lett a fő csapásirány? Ráadásul onnantól olyasmire törekedtél, amiben bíztál, hogy be is tudod fejezni, nem?

Igen.

Mert addig nem voltak a műformát érintő kérdések. Addig nem nagyon volt szó arról, hogy ez A-ból B-be, onnan C-be eljut. Mi lehetett az oka annak, hogy végül ez a téma, ez a történet íródott meg?

Értem a gonoszságot. Megpróbálok válaszolni, de előbb oda kell visszamennem – és itt tényleg nincsenek áthallások –, hogy mégiscsak tanultam esztétikát. Nekem nagyon szigorú, és egészen kiváló tanáraim voltak Poszler Györgytől Bacsóig, Balassa Péterig (akire egyébként mindjárt visszatérek). És ezért azt körülbelül tudtam, hogy az ember író csak úgy nem lehet. Egyszer fültanúja voltam, hogy valaki megkérdezte Poszler Györgytől, miként lehet íróvá válni. Valami olyasmit mondott, hogy csak úgy nem lehet.

Arany ember.

Egészen fantasztikus előadó volt.

Így van.

Azt hiszem, a témát a képzeletem jelölte ki, vagyis az erősnek bizonyuló obszesszióimnak valamilyen módon tárgyiasulniuk kellett, ezért a közel 300 oldalas ön- és olvasókínzás. Ebben a munkámban a kényszeres fantáziálások más és más természetűek attól függően, épp mi erősödik fel hősöm tudatában: hol az erotikus jellegű dolgai hatalmasodnak el rajta, hol a végső kérdések metafizikai dimenziói, vagy történetesen az éppen zajló jugoszláviai háború borzalmas képei, vagy a mindennapi gonoszságainkat analizáló gondolatai. Másrészt az is igaz, hogy egy idő után már semmi mással nem foglalkoztam, csak az írással, ez pedig diktálta a maga dolgait, én meg mentem utána, ebben a tevékenységben van ilyen, most látom igazán, hogy a húsz évvel ezelőtti szövegeim egy része miért is olyan, amilyen, és nem csodálkozom. Az egész úgy hatott rám, hogy gyakorlatilag az állásaimat is feladtam. Mert ennek az egésznek a dinamikája, a furcsasága az, hogy hiába gyenge, amit csinálsz, benne van, hogy képes lehetsz ennél jobbat is csinálni. Az előbb azt akartam mondani, hogy az életet mégiscsak – most ez nagy szó, de vállalom – vallási szempontból közelítettem meg jó hosszú ideig. Számomra az üdvtörténet, hogy miként van az életünk legbelső, legfontosabb része, ez nem egy tanult valami volt, én ebbe nőttem bele, vagy ebből jövök. Nem csak a családom miatt, ahol a vallásnak fontos szerepe volt. Számomra ez kezdettől fogva lényegi kérdés volt. Lényegi, amit annak idején Tolsztoj úgy mondott, hogy egyedül a lelki üdvünk számít, ezért nem is birtokolhatunk semmit. Úgyhogy komoly tolsztojánus voltam egy időben, az összes könyvemet – el tudjátok képzelni, valamikor sok könyvem volt – elajándékoztam, mert nekem könyveim nem lehetnek, azok sem lehetnek. Az volt a kérdés, hogy tudom-e az életemet úgy megélni, ahogy a – nem irodalmi értelemben vett – mesterem, Leo Tolsztoj.

Akkor Balassa ebbe jól beleillett.

Amikor kijött a könyv, vagyis néhány hónappal később, véletlenül összefutottunk valahol. Elhívott magához a lakására, és én egy napon el is mentem hozzá, sok mindenről beszélgettünk, az előbbi dolgokról is, meg arról, hogy egyáltalán mi az írás, mit jelent írni. Már nagyon beteg volt. Hamar rátértünk a munkámra. Volt, amit nagyon dicsért, az elejét például, meg a zenei részeket, a gonoszságanalitikámat, a szenvedés stációinak bemutatását, és ehhez hasonlókat, de voltak fenntartásai is. Ettől függetlenül azt mondta, igazi esemény a munkám. A regényvilágok lehetséges vallási, etikai vagy filozófiai aspektusairól ekkor keveset beszéltünk, korábban érintettünk ilyen dolgokat, mert a disszertációmnak ő volt az egyik opponense. Na de nézd meg, nézzétek meg Az élősködőt; volt annak idején olyan kritikus, aki azt mondta, hogy ez a szerencsétlen végül is egy tárgyát tévesztett filozófus, aki filozófiai problémákat akar megoldani. Abból a szempontból teljesen igaza volt, hogy az életnek nem az epikus megközelítésére törekedtem, hanem erre: hogyan értelmes avagy értelmetlen az élet? De nem bántom a kelleténél jobban ezt a könyvet, mert azt gondolom, vannak értékei is. Kiadómtól,Szigeti Lászlótól annak idején tudtam, hogy voltak feltétlen támogatói is ennek a munkámnak, így például, nagyon félve mondom, Mészöly Miklós, aki a megjelenés előtt többször elolvasta a kéziratot. Ezt Mészöly a könyv bemutatóján személyesen mondta el nekem, több mint egy órán keresztül beszélgettünk a regényemről, és pályám későbbi szakaszában felmérhetetlenül sokat jelentett számomra mindaz, amit ő a Helikon Könyvesboltban mondott, a nehézségek és kétségek idején többek között ez is tartotta bennem a lelket. Ez, és persze még sok minden más is hozzájárult ahhoz, hogy egyre inkább afelé közeledett a dolog bennem, hogy a regényírás egy olyan szakma, ahol a nyelven keresztül kell létrehoznod egy világot, amely világ érzéseket, gondolatokat, de leginkább történeteket ad vissza. Na de ennek tényleges felismerése elég sok évembe telt. Azt hiszem, hogy az itthoni magányomban következett be ez a pillanat, tehát nem az történt, hogy álltam vagy ültem valahol, és azt mondta valaki, hogy így és így kell csinálni a dolgot. Igazában véve az első könyvemnek a kritikai fogadtatása nem volt annyira elragadtatott, bár megjelentek komoly méltatások is, például Szili Józsefé. Akár abba is hagyhattam volna az egészet, mert voltak egészen pontos elemzések, amelyek azt támasztották alá, hogy munkám nyelvileg meglehetősen problematikus. Viszont ha jól emlékszem, példáulRadnóti Sándor azt jegyezte meg a könyvről tartott egyik beszélgetésen, hogy talán mégsem akkora a baj, hiszen a legnagyobb szerzőknél is vannak rossz mondatok, olykor nem is kevés, amiben, azt hiszem, igaza lehet. Ezt a munkámat különben nemrégiben az Amerikai Állami Művészeti Alap igen komoly elismerésben részesítette.

Az írói indulásod, abban az értelemben, hogy az írói öntudatod kialakul, időben nagyjából egybeesett a külföldi utazásokkal.

Igen.

Tehát a – mondjuk így – két éned, az párhuzamosan futott.

Igen, és az egyik támogatta is a másikat. Igazában véve ezt az írói dolgot úgy tudtam egyre komolyabban csinálni, hogy abban a négy-öt hónapban anyagilag többé-kevésbé megteremtettem a fedezetét. Mondjuk voltak támogatóim is. Szeretek erről az időszakomról beszélni, mert különlegesen szép dolgok estek meg velem. Nagyon nehéz meló volt, viszont az tartotta bennem a lelket, hogy ha megvan a négy-öt hónap külföldön, hazajövök, és akkor szépen csinálom, folytatgatom a másik dolgot. A kihívás pedig alapvetően az – és ebből a szempontból semmilyen változás nincs –, hogy hogyan lehet jó dolgot csinálni. Tehát azt hiszem, ha tetszik, a magamra való rálátás, ami mondjuk húsz évvel korábban hiányzott, vagy tíz évvel korábban hiányzott, az valamennyire meglett. Írónak lenni azt jelenti számomra, hogy hogyan tudok olyan oldalról hozzáférni egy adott problémához, amihez se politikának, se barátságnak, se szerelemnek, se filozófiának, se esztétikának, se semmi másnak nincs hozzáférése. Ott van nekem egy kis területem, amelyen belül, talán leginkább magamnak, valamit meg tudok oldani. Később persze, ha az olvasóknak az élményei, visszajelzései jönnek, az nagyon jó, annak nagyon örülök. Ez leginkább az utolsó két munkámnál volt jellemző, bár a Bagatellt is sokan szerették.

A kérdés akkor továbbra is ugyanaz, meg ugyanaz is lesz nálad szerintem végig, nem a világ epikus része, nem az epikus kérdésfeltevés, hanem marad ez a súlyosan egzisztenciális kérdésfelvetés. Tehát ebből a szempontból sem változott semmi?

Alapvetően, azt hiszem, hogy nem változott, de tágult. Amikor befejezek egy munkát, és elkezdek egy következőt, akkor számomra az a kérdés, hogy mi az, ami az aktuális pillanatban a legjobban foglalkoztat. A tágulást úgy értem, hogy most már legalább annyira érdekel a megcsinálásnak a módja, ez ugyanolyan egzisztenciális kérdéssé vált számomra. Mint ahogy az is, hogy mit tudok hozzátenni az irodalomhoz, hogy egyáltalán, mit tudok a nyelvvel kezdeni.

A könyveidnek – mind a négynek, de nem azonos mértékben – a súlypontja nagyon erősen belső. Szűkösnek találtam ehhez képest – ha megengedsz egy kritikai megjegyzést – az utaknak, a bolyongásoknak, tehát a külső tereknek a beemelését. Látszik-e benned ennek a bezártságnak az oldódása? Ahhoz képest mondom ezt, amilyen élményeid lehettek például egy ilyen zenélő életmód mellett. Hát ott azért elképesztő sztorik, élmények történhettek, meg tudom is, hogy történtek, de ebből piszok keveset emelsz be.

A Bagatell esetében ezzel nem értek egyet, szerintem ott a szövegben hullámzik és lüktet az élményanyag, a regény mindvégig – ténylegesen is megélt, bár ez magánügy – pikareszk elemek sorozatából építkezik. Azt természetesen nyugodtan mondhatod, hogy nem a te ízlésvilágod szerinti az epikai kidolgozás, vagy akár a stílus, a formálás. A többi munkát illetően viszont nagyon is igazad lehet, sőt, bizonyos szempontból halálpontosan érzékeled a dolgot. Azt is mondhattad volna, hogy állandóan magammal foglalkozom. Ami igaz is, meg nem is. Most nem akarom azzal elviccelni a dolgot, hogy amikor magamról beszélek, nem is magamról beszélek, hanem igazából a világról. Ami részben így is van. Ugyanakkor azt is látom, amit te mondasz. Érzékelem, észlelem a problémát, bizonyos ügyeimet, bizonyos megoldásaimat tényleg szűkösnek is gondolom. Szerintem van bennem egy elmozdulás az általad óhajtott irányba. Nagyon remélem, hogy kicsit valóban el tudok mozdulni. Majd kiderül, sikerül-e.

Ugyanakkor s voltaképp nagyon konzekvens az ív ez abból a szempontból, hogy Hajnóczytól indultunk. De a Hajnóczyt nem is úgy értem, mint hatást, hanem mint lökést. Ott és nála pontosan ezek a kérdések merülnek fel, noha patetikusabb hangsúlyokkal. A kilencedik esetében azonban miliőváltásról van szó, egy nagyon erős atmoszférájú világról, kevésbé egy ilyen értelmiségi bolyongónak az önreflexív és tépelődő kalandjairól. Amikor azt írtad, akkor mennyivel koncentráltabban, vagy auto-terápiásan kellett önmagadhoz viszonyulnod? Mennyivel volt küszködősebb, kínlódósabb az a munka, hisz mégiscsak azt a forrást kellett anyagként megformálnod, amiből vagy.

Igen, ez nem volt könnyű dolog, a legtöbbet ebben Amerika segített, mert a tényleges megírás Amerikában történt. Ott kicsit úgy éreztem magam, miközben írtam, mintha baromi távol lenne az egész tőlem, olyannyira, hogy merek érzelmileg azonosulni akár magammal is.

Egy földrésznyi távolságra.

Igen. Viszont félreértést tényleg nem szeretnék, Hajnóczyt azért emeltem ki, mert szokták néha kérdezni tőlem, hogy ki meg mi hatott. És általában nem tudok mit mondani, mert tizennégy éves koromig nem nagyon olvastam, tizennégy évesen olvastam Dosztojevszkijt, az betemetett. Akkor utána, a kötelezőn túl, megint nem olvastam jó pár évig. És akkor, amikor huszonvalahány évesen elővettem Hajnóczyt, akkor éreztem azt, hogy ennek tényleg van hatása. De nem úgy, hogy így szeretnék írni, nem, csak egyszerűen azt éreztem, hogy az irodalomnak van ereje. Az irodalomról nekem korábban is volt élményem. Apám korábban például azt mondta, hogy az a gyenge idegzetű orosz tette tönkre az életedet, mert állandóan őt olvastad.

Dosztojevszkijt?

Igen.

Az utolsó könyved egyértelműen összegzésnek és lezárásnak érzékelhető. Ettől te nem ijedsz-e meg?

Ez baromi nehéz, nekem is nehéz, tudom. Egyébként a kritikákat – és nem smúzolok –, ha eljutnak hozzám, el szoktam olvasni. Azt hiszem, nemcsak tisztelem a szerzőiket, mert mégiscsak foglalkoznak a dolgaimmal, hanem oda is szoktam figyelni rájuk. Szerintem volt, aki azt mondta, hogy ezt így nem lehet tovább folytatni. Én is úgy gondolom, hogy nem lehet. Jó lenne, ha kicsit összetettebb világokat tudnék szerkeszteni, ahol nemcsak ez a nagyon súlyos ön-identitás, monologikus jelleg érvényesülne, bár szeretném hinni, hogy a monológ rétegzett. Jó lenne, ha ez a monológ széjjelebb tartana, ha egy kicsit polifónikusabb lenne.

Utaltunk már az egészen ritka nagy sikerekre A kilencedik kapcsán. Mit jelent neked ebből a történetből, az eddig elmondottakból kitekintve? És beszélj majd kicsit arról a recepciós felületről, ami ott megjelent, tehát hogy tulajdonképpen mi kapta el ott őket, és hogy milyen visszajelzések voltak.

Nem igazán volt időm ezen gondolkodni, A kilencedik amerikai sikere alatt én már a Másik halálon dolgoztam. Nyilván könnyebben válaszoltam volna erre 2009-ben, amikor volt egy nagy amerikai felolvasó körutam, ekkor rengeteget beszéltem A kilencedikről különféle egyetemeken,  kulturális intézményekben, könyvesboltokban. Azért megpróbálom… Leginkább úgy tudnám megkísérelni a választ, hogy néha elkaptak állapotok, amik úgy igazából felfoghatatlanok voltak, inkább magukba rántottak. A könyv megírásának valamikor épp az volt az egyik célja, hogy mindaz, ami velem, velünk sok-sok évvel ezelőtt megesett, ne vesszen el, ne felejtődjön el, hisz azt ma is mondhatom, hogy egy időben elég speciális körülmények között éltünk, amiben igen rétegezett, és sok indájú élményvilág, érzésvilág volt megfigyelhető egy elképesztő dinamika mentén, amiben az öröm- és fájdalomáradás váltogatta vagy éppen ellensúlyozta egymást. Örülök, hogy ezt a történetet sikerült megcsinálnom. Az embert az megelégedéssel tölti el, hogy az USA 70-80 vezető egyetemének könyvtárában ott van a munkája, vagy hogy konferenciák keretében előadásokat tartanak erről a könyvről, satöbbi. Eközben én egy pillanatra sem felejtem el, hogy az amerikai olvasók nemcsak a hatvanas évek Magyarországáról kapnak képet, hanem a mai Magyarországról is, hisz az a szegénység és kiszolgáltatottság, amely a regényemben szereplő családot jellemzi, sok százezer mai magyar családra is érvényes, mint ahogy az USA bizonyos társadalmi rétegeinek egy részéről ez ugyanúgy elmondható, hogy a nyomor globálisan leginkább érintett szereplőit most ne említsem. Amerika egyik legfontosabb irodalmi és politikai magazinja, a Guernica épp azt emelte ki a könyvvel kapcsolatban, hogy regényem árnyalja a szegénységről kialakított fogalmainkat a legújabb gazdasági válság idején. Ez csak egy példa a sok lehetséges példa közül, amit most megemlítek. Az ilyen jellegű tényeket azonban nem tudtam, és nem is tudom összekötni az úgynevezett irodalmi sikerrel, se az itthonival, sem az amerikaival, jóllehet ez utóbbi tényleg számottevőnek mondható. Álságos lenne tőlem ugyanakkor, ha azt mondanám, hogy a kitüntető amerikai figyelem eközben nem jelentett számomra különös módon megélt örömet, hisz a szerző számára az ilyen jellegű visszajelzések mégiscsak nagyon fontosak, többek között azért, mert ebből méri le munkája értékét, habár ezzel nagyon kell vigyázni.  

A Paul Olchváryval való találkozásnak itt döntő szerepe volt ugye, hogy a fordítás jó lett.

Hát hogyne, ő a PEN America fordítói díját kapta meg erre a könyvre, ami egy irtózatos nagy dolog volt, hiszen 165 pályázat futott be a világ minden tájáról, közülük került be a szűk tízbe a regény, aztán Amerika egyik legjelentősebb kortárs világirodalomi folyóirata, a  Literary Review a regény teljes első fejezetét lehozta. E folyóirat jelentőségéről csak annyit, hogy a világ több mint ezer könyvtára rendeli, nem akármilyenek. Ennek a folyóiratbeli közlésnek döntő szerepe volt abban, hogy a fordítás, Paul Olchvárynak köszönhetően, eljutott egy igen kitűnő kiadóhoz, a Northwesternről van szó. Amerikában, de tulajdonképpen az egész világon az idegen nyelvű magas irodalom angolszász specialistáiként tartják őket számon. Esterházy, Kertész könyveinek első amerikai kiadásait is ők jegyzik, a szerzőik között Danilo Kištől Hertha Müllerig olyan alkotókat találsz, akik sokat tettek hozzá a világirodalomhoz. Ami a recepciót illeti: a kritikusok általában eléggé figyeltek a nyelvi megformáltságra, vagy a műben kitapintható távolságtartásra, arra,  hogy autobiografikus jellegű ugyan az egész, de mégiscsak distinkcionálva szemlélem a történéseket. Nem mondom, el lehetett volna menni olyan irányokba, ami nemcsak az olvasói elvárásoknak felel meg, hanem ami jobban szórakoztatta volna az olvasót, vagy ami kifejezetten izgalmassá teszi, teheti az olvasást. De én, és ezt  valaki kiemeli, más utat választottam. Például az egyik legjelentősebb amerikai kritikus, Bill Marx, aki a bostoni egyetemen kortárs irodalmat tanít, ír erről a nagyobb lélegzetű tanulmányában, hogy tudniillik őt a dolognak éppen az a része ragadta meg, hogy mennyire fegyelmezetten és mennyire alacsony regiszterben tartva tudom a világnak azt a részét megragadni, ahol és ahogy egy kilencéves gyerekben, vagy éppen egy nyolcévesben, a morális vagy az etikai világlátás kialakul. Ezek azért nem olyan egyszerű ügyek. Ugyanez a Bill Marx hangsúlyozza munkám nyelvfilozófiai vonatkozásait, ami engem nagy örömmel töltött el, hisz annak idején tudatosan törekedtem a filozófiát úgy bekeverni a szövegembe, hogy az ne hagyományos értelemben vett filozófia legyen. A világ első számú irodalmi hetilapja, a Times Literary Supplement kiemelt helyen foglalkozott a regénnyel, kritikájukban azt emelték ki, hogy A kilencedik a jellegzetesen kelet-európai modernista hagyomány része, amely felfedi a szép és groteszk közelségét. Sorolhatnám még, mi minden jelent meg erről a könyvről San Franciscótól New Yorkig, a lényeg, hogy a kritika munkám kompozicionális kidolgozottságát, nyelvi megoldásait, regénypoétikai sajátságait szépen lekövette. Úgy gondolom, mindenképpen figyelemre méltó, hogy a kritikák középpontjába nem az úgynevezett téma érdekessége került, ez elvihette volna a dolgot a szenzáció-faktor felé, amit munkám írásakor mindenképpen el akartam kerülni. Nem arról van szó, a regény vidámnak cseppet sem mondható cselekményszálairól is beszéltek. Számomra azonban mégiscsak az a megnyugtató, amikor a nyelvi megalkotottság összetevőit rekonstruálják az irodalomról gondolkodók, vagy amikor a regénybe kódolt nyelvfilozófiai utalások egy-egy konkrét esetét tárják fel. Ebben az esetben ugyanis az eredeti szándékaimnak megfelelő megközelítésről van szó, ami nekem, szerzőnek mindig örömet jelent. Mert az érdekesség, a kuriozitás, stb. furcsa természetű dolog, azért tudniillik, mert többnyire a felületen marad. Nincs baj a felülettel, csakhogy általában ismerjük. Lejjebb kell menni. Vagy feljebb. Vagy nem tudom, merre, de semmiképpen sem a megszokott irányba. 

A Másik halált fordítják már?

Ha az angolt kérdezed, igen, ebből most elkészült egy komoly próbafordítás, és egy német is készül.

Mennyire változott meg az, ahogy az írósághoz viszonyultál a sokat emlegetett múltban? Van-e írói öntudatod? Van-e olyan érzésed, hogy egy A-kategóriás író vagyok, jegyeznek, ezt meg ezt elértem? Tehát ki mered-e ezeket mondani? És amihez nálad ráadásul  nem tartozik hozzá az, ami nagyon sok író esetében hozzátartozik: az, hogy az irodalmi életnek az első nyilvánosságától, eseményeitől alapvetően távol tartod magad. Nem azt mondom, hogy kivonod magad, mert nem érzek semmiféle pökhendiséget, vagy magasan tartott orrot.

Ha profizmusról van szó, akkor a profizmushoz annyiban mindenképpen becsatlakoznék, hogy szeretnék minél jobb minőségű, magasabb színvonalú könyveket létrehozni. És körülbelül az utolsó két munkámat a helyén is tudom, nem mintha ne lehetne itt is bármiben hibákat találni. Kevés tökéletes könyv van, és a tökéletes könyv…

Az kicsit gyanús is.

Igen. De azt, hogy mit gondolok a saját könyveimről, azt igazában véve csak saját magamnak merem nagyon halkan bevallani. Egyrészt félek is, mert nem tudom, hogy a következő munkámban képes leszek-e egyáltalán valami érdemlegeset csinálni… Hogy hova tudok eljutni… Hogy meddig jutok el… Nem tudom. Ha például megtörténne velem az, hogy azt mondom, gyerekek, én A-kategóriás vagyok, és egyszerre csak megvan, meglenne ez a tudatom, viszont a következő munkám középszerű, gyenge lenne… Szóval, úgy igazában véve engem, azt hiszem, a teljesítmény érdekel. Az, hogy bizonyos köröktől távolságot tartok…? Köszönöm, hogy ezt mondod, tényleg nincsen bennem semmi lenézés, már hogy is lehetne ilyen.

Sok kritika arról szól, hogy azért ütős ez a könyv, azért tud mélyre menni a pszichébe a dolog, mert van egy nagyon erős – és nekem is nagyon szimpatikus – távolságtartás, egy védekező mechanizmus, a megőrüléssel szemben akár, vagy az írás túlstilizálásával szemben, tökmindegy, mind a kettő valószínűleg. És hogy ez működik az irodalmi életben betöltött státuszodtól kezdve az írásmódodig mindenben. Egy valami van, egy terület ebben az életműben szerintem, ahol ez nem működik, és nagyon jó, hogy nem működik: az erotika, a szex, a testiség terén.

Nézd, én azt tudom erre mondani, hogy engem a mindenkori, éppen megírandó könyvnek, könyveknek a lélektani hitelessége, illetve nem is a hitelessége, hanem a törvényszerűsége izgat, jobban mondva az a világ, ami a sorok mögött van, él. Amiről nem lehet beszélni, amiről csak írni lehet, legalábbis az én esetemben. Egy festő vagy egy komponista erre mást mondana. Az élősködő esetében beszéltünk már az obszesszióról. Ott valóban nem tudtam fegyelmezni magam, és az a helyzet, hogy ez nem vált a munka javára. Bizonyos dolgok talán sikerültek. Úgy gondolom például, hogy a testiséget közelítő nem-erotikus futamok máig érvényesen tudnak közölni arról valamit, hogy mi, emberek miképp és milyen összetett módon kommunikálunk egymással, vagy adunk át egymásnak jeleket, vagy éppen arról, ahogy a betegség átalakít  bennünk mindent, majdnem mindent, és ez az átalakulás körülöttünk mindent megváltoztat, miközben az észlelés elmegy egy szinte követhetetlen irányba, ahonnan alig lehet megszólalni. Több távolságtartással más ügyekben is messzebb jutottam volna ebben a regényben, mint ahogy szerintem a Bagatell esetében már játékosan viszonyultam a fent nevezett kérdésekhez. A kilencediknél megint más utat választottam, mert noha annak központi témája egy mélyen tragikus esemény, azt hiszem, a testiségről talán itt mondok el legtöbbet, mert szerencsére nem kinyilatkoztatok, mint az első könyvemben, hanem megpróbálom ábrázolni a világnak azt a részét, amelyben a szorongásaink – bizonyos biológiai folyamatok következményeként – kialakulnak. Vagy amikor az éhség fenomenológiájának bemutatására törekszem, egyébként már-már mesélősen, miközben a lelki működésekre is figyelek. Nos, mindez önuralom nélkül nem megy, pedig sokszor épp arról van szó, hogy nem tudod fegyelmezni magad, ez kétségtelen. Ami pedig a Másik halál idevágó részét illeti, erről a következőt tudom mondani: hősöm beteg psziché, lavinája a legszélsőségesebb aszexualitást idézi elő, nála nincs testiség, ő olykor a saját testét sem érzi, önmagát sem, ő nincs, nincs jelen fizikálisan, nincs jelen másképpen, sehogy sem. Sok minden épp ezért került ki a könyvből…

Mert elragadott volna.

Igen! Az, hogy technikai szempontból valami jó, meg olvasási szempontból jó, meg izgalmas és érdekes… Azért még nem kell ott lennie, mert jó olvasni. Úgyhogy kivettem az ilyen ügyeket. Egyszerűen nincsenek, nincs, és persze elegáns lenne azt mondani, hogy a hiánya által van jelen, de én azt hiszem, hogy…

… hideglelősebb így az egész.

Igen. Meg ha arra gondolsz, hogy milyen dolgokba, dimenziókba próbál belemenni a figura… Vannak bizonyos részek, ezek a furcsa halál-ügyek…

Még egy szó erejéig. Ha valamennyire is elfogadtad – csínján bánva a szóval – a professzionális jelzőt, akkor a következő etapod megvan? Tehát mi lesz a következő könyv?  Rögtön átkötsz a következőbe, vagy ilyenkor hagysz egy teljesen üres sávot időben?

Kell az üres sáv az időben.

És most még abban tartózkodsz?

Igen, igen. Meg hát napi 8 órát dolgozom a múzeumban, teremőrként. Két éve visszatettek nyolc órásba. Szóval, nagyon sok minden van, ami így baromira leterhel, érted. De azért most is folyamatosan dolgozom.

Ebben a folyamatos vert helyzetben, amiben van a psziché, meg egyáltalán a személyiség a könyveidben, örömet okoz a siker?

Nem kompenzálja egyáltalán. De az, hogy a könyv fogyasztható, hogy a könyv megtalálta az olvasóit, az öröm, hogyne. És külön öröm az, hogy az olvasóim közt megjelentek a fiatalok. De a siker úgy semmiképpen nem… Szerencsére ma már jobban rálátok a dolgaimra. Nem tudom, ti is láthattátok, hogy mindenféle sikerlistán szerepelt, szerepel ez a mostani könyv. Ez egy adott dolog, de én nem erre gondolok a siker alatt. A siker alatt azt értem, amikor egy számomra merésznek tűnő ötletet sikerül valahogy megoldanom.

 

 

Keresztury Tibor—Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
jolanda jolanda 2013-03-30 14:27

nagyon érdekes...