hirdetés

Barnás Ferenc: Másik halál

2014. december 28.

Egy mondatot választottam belőle, nem mintha összefoglalná mindazt, amit a Másik halál mond nekünk/nekem, sőt pont az ellenkezője itt a lényeg, az a másik élet, az ünnep, ami makacsul ragaszkodik hozzánk, és újra megtalálja nekünk az egyre szűkebb helyet önmagában. – Barnás Ferenc Másik halál című regényéből Urbán Anikó ajánl egy részletet.

hirdetés

Nem ismerem nagyon jól, úgy ajánlották, nem azért, mert nem volt mit olvasnom, hanem szeretetből, vagy mert észrevették, hogy ugyanaz munkál bennünk, más-más formában. Zálogjegyként aztán egy másik könyvet kaptam, de mégis erre váltottam be. Nem gondoltam, hogy nehezen viselem, nem gondoltam azt sem, hogy tetszeni fog, aztán mégis tetszett. Jobban megriasztott, mint sejtettem, úgy teremtett teljes sötétséget az elmében, hogy magával rántott (sírba, siralomba), és aztán megcsillant benne az élet, a kapcsolat lehetősége, mint teljes csendben egy tiszta hang.

Egy mondatot választottam belőle, nem mintha összefoglalná mindazt, amit a Másik halál mond nekünk/nekem, sőt pont az ellenkezője itt a lényeg, az a másik élet, az ünnep, ami makacsul ragaszkodik hozzánk, és újra megtalálja nekünk az egyre szűkebb helyet önmagában. Soha nem múló ragaszkodása köti az ebet a karóhoz, az embert eggyel feljebb, vagy a hithez. Idézhettem volna onnan, hogy Csillag voltam odáig, hogy tudtam róla, de abban minden túl sűrűnek tűnik. Év végére tehát itt a remény, sőt a bizonyosság, a nézésben a nehézkedés, amit meg kellene érezni és a figyelemben a külön csendek az alaphang, amit meg kellene hallani.

Urbán Anikó

Barnás Ferenc: Másik halál

(részlet)

Aztán jöttek a hétvégék, amikor a Galéria tele lett emberekkel, és én rendre ugyanazt a csendet hallottam, és ugyanazt a nézést, ugyanazt a figyelmet láttam magma körül: ott voltak a látogatók a teremben, és ott voltak a többi teremben is – ebben az időben bizonyos okok miatt hétvégenként egyedül felügyeltem a Galériában, és nekem ezekben a napokban többször eszembe jutott, amit ekkor már jó ideje tudtam, amit nem is tudom, hogy kellene megfogalmaznom, mert nehéz arról bármit mondani, mit gondolsz akkor, amikor a termed tele van lélegző emberekkel, néző emberekkel, akik képeket néznek, akikben minden egyes kép majd minden egyes képkockája valamilyen érzelmet vált ki, vagy gondolatot ébreszt, vagy ha nem is ébreszt, valamilyen hatást gyakorol, nem is nézned ilyenkor az emberek arcát, tudod, az ember tíz év után tudja ezt, mint ahogy azt is tudja, hogy ilyenkor a látogatók tekintetét nem szabad elkapni, nem is mertem, ezt már jó ideje megtiltottam magamnak, viszont ha ott vagy velük, mégiscsak sejted, mi játszódhat le bennük ilyenkor: valamennyire ismered a képet, a képeket, tudod,  melyik milyen irányba visz el, vihet el, azt is tudod, mit jelent, ha valaki egy három és fél órás látogatást követően megáll az ablak előtt, rákönyököl a párkányra és néz kifelé az ablakon, nézi a platánokat, nézi a sétálókat, a szemközti épületek tetejét, nézi a világot egyben tartó áramlást, ő mint áramlás néz egy másfajta, esetleg nem is annyira másfajta áramlást, ilyenkor önkéntelenül is látsz, felfedezel néhány dolgot ezen a valakin, és főképp érzel, ezen nekem nem kellett különösebben elgondolkodnom, elég volt látnom, hogy ez a valaki miképpen nem tud elszakadni ettől a tértől, amelyben ezalatt mások szintén ott voltak, mert még mindig nézték a műveket, nem tudom, eközben mi játszódhatott le bennük , én mindenesetre azt már korábban is többször gondoltam,éreztem, és főleg tapasztaltam, hogy képek nézésekor a nézőben lezajló folyamatoknak van valami nehézkedése, és egészen bizonyosan van valami kiterjedése, a bennünk éppen formálódó állapotoknak kiterjedése van, amit bizonyos körülmények között lehet érzékelni, én érzékeltem, ott volt ez a valami az emberekben,  az emberek körül, és ott volt a képeken is, és ott volt a képek közelében is, ott volt a nézőben is, és ott volt a csendben, ott volt a többi ember nézésében és figyelmében, és a többi ember csendjében, mert ilyenkor mindenkiben külön csen is kialakul, külön csendek egymás mellett, közben Ernst-csend, ami egy ilyen kiállító térben amúgy is hamarabb hallatszik, ezen a Földön mindennek van hangja, úgyhogy ez a valami ott volt a többi ember csendjében is, hatvan-hetven ember csendjében, akik ezzel egyidejűleg valószínűleg hasonló dolgokat észleltek és éreztek, mint én.

Kép: Paul Klee La plage de St Germain, près de Tunis című festménye

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.