hirdetés

Bartis Attila és Kemény István – újra

2017. június 9.

Volt egyszer egy barátság, a barátságból két nagyvizit, a nagyvizitből egy könyv, a könyvben némi naivitás, és hogy ebből mi maradt: a naivitásból talán kevesebb – erről esett szó a Margó fesztivál keretében megvalósult beszélgetésen, amelynek Bartis Attila és Kemény István volt a vendége. – Ott jártunk.

hirdetés

Apránként gyülekezett a hallgatóság a PIM udvarán, a magas színpad felé bámulva, megérkeztek-e már az est vendégei, Bartis Attila és Kemény István, valamint az est moderátora, Fehér Renátó. A jelenlevők közül valószínűleg sokan emlékeztek arra két literás nagyinterjúra, amelyen előbb 2006-ban Bartis Attila kérdezte Kemény Istvánt, aztán 2007-ben szerepet cseréltek, majd az egész hosszú beszélgetés átdolgozva végül 2010-ben jelent meg könyv formában Amiről lehet címmel. A mostani találkozás másik két apropója Kemény nemrég megjelent esszékötete, a Lúdbőr, illetve Bartis A vége című regénye, amely tavaly Libri irodalmi közönségdíjas lett. Ennyi előzmény után mindannyian izgatottan vártuk, merre kanyarodik a beszélgetés, vannak-e még a kötetből kimaradt régi, közös emlékek, és persze hogy mi minden történt az utóbbi években, amiről még így együtt közönség előtt nem beszéltek. Azonban talán az ifjú harmadik jelenléte, talán az írók szerénysége miatt ezúttal kicsit döcögősebben zajlott a kérdések-válaszok sorozata.


Szikszai Rémusz a beszélgetés nyitányaként Kemény Egy szép délután című szövegét olvasta fel (lásd korábban a Literán: Egy délutánról). Ebből annak a fényképnek a történetét ismerhetjük meg, amely az imént említett esszékötet borítóján is szerepel, és amelyet Bartis készített 1989. október 23-án. A rendszerváltás körüli időben érzett eufória Bartis számára ahhoz volt hasonló, amikor Marosvásárhelyről átkerült Magyarországra. Azt viszont mindketten elismerik, hogy azóta nem történt semmi hasonló mértékű korszakforduló, és az eufóriának sincs sok helye. De ahelyett, hogy varázsütésre megvalósuló újabb fordulópontról kezdhettünk volna közösen ábrándozni, inkább az volt az érzésem, ez most az a beszélgetés, amikor arról lenne jó beszélni, amiről nem lehet, és ezért inkább hallgatunk. Arról, hogy mi történik most az országban, arról hogy milyennek kéne lennie a szabadságnak. Az előző diskurzusok óta eltelt idő alatt, bár az illúziók elhalványultak, és az események alakulásával szembeni naivitás is alábbhagyott, a két vendég abban nagyjából egyetértett, hogy ezt a maradék naivitást – vagy talán nevezhetjük reménynek? – nem volna jó feladni.

Fehér Renátó kiemelte, hogy mindkettőjük számára fontos a történelem, a válaszokból kiderült, ezt nem is pusztán díszletnek tekintik a szerzők. Bartisnak a történelem éppolyan jelentős, mint bármi, ami tagolhatja az ember életét, mint például a szerelem, tehát a történelem azáltal válik fontossá az irodalomban, ahogyan beszüremlik a személyes történetekbe. De a történelem közvetve is képes hatni, a szüleink, őseink, esetleg a tágabb közösségünk megélte események emlékének átörökítése révén. Erre jó példa, amikor valakinek, mint Bartisnak, és azt hiszem, sokunknak, időnként második világháborús álmai vannak, noha mi magunk nem éltünk még akkor. Szintén lényeges tapasztalat lehet egy-egy hosszabb külföldön tartózkodás is, mint amilyen számára a Jáván eltöltött idő volt, hiszen ilyenkor eltávolodva a megszokott környezettől, az ember rádöbben annak a mozgástérnek a mibenlétére, amiben addig élt. (De amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell…)

Fotók: Valuska Gábor


Az ilyen felismerések mellett ugyanakkor jó, ha az embernek van otthona, a távolban egy olyan jó barátja, mint Kemény István, akinek elküldheti készülő regényének részleteit. Ez a kontrollolvasás az író elmondása szerint sokat segített A vége című regény elkészüléséhez, így került a könyvbe Kemény neve is szerkesztőként. Ha pedig arra vagyunk kíváncsiak, Kemény István számára mi jelenti a mércét vagy az alappilléreket, akkor ezt megtudhatjuk a Lúdbőr ötven miniesszéjéből. Zárásul Szikszai Rémusz Bartis sokat emlegetett regényéből olvasott fel egy részletet a hangyáról, jobban mondva az emberről, aki a hangya útvonalán töpreng. Mondhatni – fontolgatok, tehát ember vagyok. De inkább idézem: „Az, aki mindent tud, az nem fontolgat. Az tudja az egészet egyben. Annak a számára nem válik külön az ok és az okozat. Semmi isteni nincs abban, hogy fontolgathatom, létezzen-e ez a hangya. Sőt, lehet, hogy ez a legemberibb.”

Szihalmi Csilla

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.