hirdetés

Bartók Imre: Kulmhof (részlet)

2018. szeptember 9.

Régóta vártam már egy kis társaságra. Úgy értem, vártam arra, hogy valaki belépjen ebbe a szobába, és beszélgessen velem, noha nem tudtam, miről akarok beszélgetni. Még nem tudtam, mit akarok elmondani, de tudtam, hogy valakinek el kell mondanom. – Részlet a hónap szerzője, Bartók Imre készülő regényéből.

hirdetés

Az, hogy az adott játékok – mégiscsak társasjátékokról beszélünk – elméletileg többszemélyesek, nem jelentett problémát a kutatásaim szempontjából, elvégre nem a személyes szórakoztatásom volt a cél, hanem a kutatás, márpedig a játékok belső karakterének, csoportvezetőm némiképp zavarbaejtő megfogalmazásával élve, „szín- és ízvilágának" aprólékos feltárása, dokumentálása és elemzése természetesen egyetlen személy által is kivitelezhető volt, a kooperatív játékok esetében evidensen, a kompetitív játékoknál pedig, ismét csoportvezetőm, csupán „fel kellett ébresztenem a belső Stefan Zweigemet", hogy magam ellen küzdve és ármánykodva lebonyolíthassam az egyes partikat – elkönyveltem magamban, hogy Zweig emlegetése amolyan utolsó beugró volt a Tárhely részéről, és ha esetleg visszakérdezek, „tessék?", akkor nem csupán súlyos műveltségbeli hiányosságról teszek tanúbizonyságot, de a megbízásos állástól is elesem. Mondanom sem kell, nem így történt.
– Jöjjön, mutatok még valamit – mondja váratlanul az árus, miután zsebébe süllyesztette a tizenkét darab ötvenest, amelyek még melegek az automatától, majd karon ragad, és egy pár méterre álló sátorhoz vezet, ami előtt tetovált vietnamiak éppen nyársra húznak egy vadnyulat. A ponyvasátor félhomályában néhány háztartási eszköz – robotporszívók, botmixerek, gőztisztítók –, továbbá jelentős mennyiségű, de igen méltatlan állapotban lévő, nedvességtől püffedt könyv hever. Az árus matat valamit a sötétben, majd visszatér egy „Kulmhof" feliratú dobozzal. Az illusztráció egyetlen szürke kőtömb, körülötte gótbetűkkel a játék fejlesztőinek neve.
– Ritka darab. Az 50-es években adták ki Lipcsében. Azt hinné az ember, akkoriban gyerekcipőben járt az ilyesmi, de meg fog lepődni: nagyon részletes a játékmenet, a szabálykönyv vagy hetven oldal, azon kívül egy kisebbfajta lexikonból egy csomó fogoly háttértörténetét is megismerhetjük, minthogy Kulmhof, nos, tudja, Chelmno németesítve. Alapvetően egy munkáslehelyezős játékról van szó, a lehetőségek persze e tekintetben korlátozottak, az embereink teljesítőképessége csekély, választhatunk, hogy a barakkokat javítgassák vagy követ törjenek, később, ha elvégzünk néhány fejlesztést, esetleg felállítunk egy kis szerelőüzemet, ott már komolyabb munkagépeket is lehet készíteni, a kedvencem egyébként a tölténygyár, és mindeközben persze a transzportokról és exitáltakról is gondoskodni kell, mindenféle elégedettségpontokat kapunk, ha rendben haladnak a dolgok, nem állítom, hogy nem bizarr, elvégre amolyan KZ-menedzserről lenne szó, de a játéknak kétségkívül van néhány innovatív pontja, úgymint a már említett lexikon, amelyben nem kevesebb, mint négyszázötven karakter történetével ismerkedhetünk meg, ebbe a foglyok és az őrök is beleértendőek, én magam nem számoltam össze, csupán átpörgettem, de valóban átfogó és részletgazdag könyvecskének tűnik. Azt persze nem tudhatom, hogy a Tárhely mit szólna hozzá, de hát a játék az játék, ne higgye, hogy direkt szabadulnék tőle, kértem jogi tanácsadást, a játéknak sem a birtoklása, sem a használata nem ütközik a hatályos törvényekbe, persze, ezen az otthoni használat értendő, az említett Bierstubék és hasonlók esetében talán nem ilyen egyszerű a helyzet.
– Mennyi?
– Ezerkétszáz. Nem adhatom olcsóbban, abszolúte ritkaságnak számít, ki tudja, mennyit gyártottak belőle, és mennyi maradt meg egyáltalán. Állítólag Speer a szabadulása után annyit berendelt, amennyit csak tudott, egyesek szerint azért, hogy bezúzassa őket, mások szerint viszont csak csencselni akart a példányaival, képtelen gondolat, elvégre még húsz esztendő börtön után is tehetős ember volt, de hát ki tudja, talán valahol ott lapul egy londoni széfben még pár tucat Kulmhof, annyit biztos állíthatok, hogy én ezen az egy példányon kívül még sosem találkoztam másikkal.
Mivel a múltkori találkozásunk után már fel voltam készülve rá, hogy tanácsos kellő mennyiségű készpénzzel érkeznem, minden további nélkül kifizetem az árusnak a megnevezett, és azt a valószínűtlen esetet leszámítva méltányosnak tekinthető összeget, ha a Kulmhof hamisítványnak bizonyul, és a játékot korántsem az ötvenes években tervezték, a róla szóló mendemondák későbbi híreszteléseknek és egy ügyesen felépített, egyúttal radar alatt folytatott víruskampánynak köszönhetőek, noha ebben az esetben is különlegességgel nézek szembe, hiszen az árus által részletezett tematika és a játékmechanizmusok a kiadás idejétől és körülményeitől függetlenül is nagyfokú érdeklődésre tarthatnak számot.

[...]

– Ne legyen ijedős – mondja, látva tétovázásom. – Húzza ide azt a széket.
Még egyszer utoljára hallom valahonnan, ezúttal rögtön két irányból is, a liftajtó nyílását, akár egy utolsó figyelmeztetést. Átlépek a küszöb fölött, a kelleténél magasabbra emelve a lábam, mintha egy kifeszített acéldrótot kellene elkerülnöm. Odatolom a kényelmetlen, ámde könnyű fémszéket az ágyhoz, és helyet foglalok.
– Régóta vártam már egy kis társaságra. Úgy értem, vártam arra, hogy valaki belépjen ebbe a szobába, és beszélgessen velem, noha nem tudtam, miről akarok beszélgetni. Még nem tudtam, mit akarok elmondani, de tudtam, hogy valakinek el kell mondanom. Hát nem különös? Az orvosok már lemondtak rólam, nem látogatnak többé, a redőny beakadt, nincs kilátás.
Csak most látom, hogy nincs semmiféle redőny – a szoba ablaktalan. Azon a falon, ahol az ablakoknak kéne nyílniuk, gyerekrajzok végeláthatatlan tablója kapott helyet. Meséld el, hogy mit álmodtál, Hansi, mutasd meg, hogy hol érintett meg, Gretel, egy családi fészek, amelyet éppen bekapni készül egy hegyomlásnyi, éles pikkelyekkel kivert dinoszaurusz, szökőkút, amelyből víz helyett fekete bogarak csobognak elő, egy írógép, melynek minden billentyűje lobotómiához használt orbitatőr.
– Azt gondoltam, hatalmas birtok lesz az enyém, az ember beleszületik ebbe az animizmusba, minden él, és mivel ő él a leginkább, még érzi, hogy minden hozzátartozik. Habból van a világ, vidám szappanbuborék minden perc. És aztán jött a félelem. Ezek az én rajzaim.
– Mitől félt, asszonyom?
– Magamban csak úgy hívtam... A Látogató... Néha megjelent a szobámban, ha más nem volt mellettem.
Az ágy végében lévő laminált jelzésre téved a tekintetem. Luise Hagelstein, geb. 1873.
Látom magam előtt Hagelstein asszonyt csecsszopóként, a gyermekkor tarka koszorújával fején, ahogy dajkája felé fordul pirospozsgás arcával, nem beszél, de ha beszélne, azt mondaná, Védj meg!, a szüleiről érdeklődne, az acélgyárat felügyelő apjáról és a ház egy távoli helyiségében, puhafedelű könyvvel az ölében, hintaszékében pihenő anyjáról, szeme a semmiségbe réved, egy komód, rajta kistükör és kikészített brosstűk, mellette családi dagerrotip, mi kínozza vajon az anyát, hogy nem viseli Luise gondját, nem érti ő sem, a gyermek csak a dajkában bízhat, de a dajka nem segít, mert a dajka lepaktált a Látogatóval, ő adja át neki titokban a sötét mosókonyhában minden éjjel a kulcsocskát, amely Luise szobájába vezet, ahol fekszik éjszakánként álmatlanul a lány, arca ekkor sápadtkék tükör, és a Látogató fölé hajol, és különös szavakat súg a fülébe, Az igazság az állam legnagyobb ellensége, és Gondoljunk a sajtóra úgy, mint egy pompás zongorára, amelyen a kormány virtuózai játszanak, mit gondolhatott volna erről a kis Luise, reszketve húzta csak magára a takarót, de az egyre rövidebb és rövidebb lett, és minél inkább igyekezett az arcába húzni, csak elfogyott a testéről, míg végül egyetlen kis kendőt markolászott, végül azt tette a szemére, hátha így elkerülheti a Látogató pillantását, de hiába tette föl a szemfedőt, és hunyta le jó szorosan a szemét, továbbra is ott volt, Ha nincs mit titkolnod, akkor nincs mitől félned.
Bólint, mintegy igazolva mindazt, amit elém tárt a képzelet, a szirupos fantázia, a temetők melege.
– Nem tudja esetleg, hogy Speer valóban felvásárolta a Kulmhof példányait? – buggyan ki belőlem a kérdés.
Az idős, százötven felé közeledő Luise végigjáratja tekintetét a százötven felé járó rajzokon. Nem dinoszaurusz, hanem egy megnevezhetetlen hüllő Brehm képeskönyvéből. Goethe weimari otthonának részletes alaprajza, a szobák kisebbek, mint ahogy az ember gondolná – évszázadonként akár tíz-tizenöt centit is nyúlhat a faj, és még többet alakul ehhez képest a formatervezés –, a konyhában terítenek, a dolgozószobában pedig maga a költő és Eckermann, tábla fölé görnyedve – nem lepődnék meg, ha éppen a Kulmhoffal játszanának, de nem, az asztalon a Watch the Skies! alkatrészeit veszem ki, egy különleges dinamikájú, melankolikus darab az űrlények általi elragadtatás témájában, érdekfeszítően egyensúlyozva a kooperatív és a kompetitív játékmódok között; a szokatlan részletességgel ábrázolt állás alapján úgy ítélem, a Goethe által irányított Charlie-t már éppen szippantják fel a szürke emberkék a vontatósugárral, és bátyja, Bob – Eckermann – hosszas töprengésbe merült azt illetően, hogy segítsen-e rajta, vagy átengedje öccsét az idegen sorsnak.
– Magát valóban érdeklik a társasjátékok? – kérdez vissza Luise, a hangja fenséges, tele bánattal és méltósággal.
– Nem is tudom. Jelenleg munkaköri kötelességem.
– Nézzen akkor magába, és tegye föl a kérdést: „Vajon valóban érdekelnek a társasjátékok, vagy csak munkaköri kötelességeimnek igyekszem eleget tenni?" – Megkímél a hosszú hallgatás és az önvizsgálat szégyenétől. – A válasz igen.
– Tessék?
– Igen, Speer természetesen felvásárolta a Kulmhof példányait. Mégis mit gondolt? Nézzen magába, és tegye föl a kérdést: „Vajon valóban azt gondoltam, hogy Speer odakint hagyja a Kulmhof forgalomban lévő példányait? Mégis mi vezetett erre a képtelen feltételezésre, ha egyszer Speernek minden erőforrása adott volt hozzá, hogy berendelje ezeket a példányokat?"
Van ebben valami kérlelhetetlen logika, amellyel szemben nincsenek érveim. A homlokom mögött zavaros rendszerbe áll össze a repülő csészealj felé lebegő Goethe, Eckermann, a gyermek Luise, akit egy homunkulusz zaklat éjszakánként, és Speer, aki a nyugatnémet társasági élet kedvelt figurájaként névtelen adományokat küld a holokauszt túlélőinek létrehozott alapítványoknak, és közben hatalmas villájában – amelyet természetesen saját maga tervezett, és amely mellett hamarosan egy másik, kisebb villa is felépül majd, amelyet pedig a fia tervez, hogy aztán az várhatóan egy további, még kisebb, de még mindig jelentékeny méretű épülettel is kiegészüljön, immár az unokája révén –, egyre csak gyűlnek és gyűlnek a Kulmhofok, először egy erre a célra kiürített helyiségben, majd, amikor az csordultig telik a dobozokkal, mégis, hány doboz kell ehhez, tíz-, százezrek is talán, amikor megtelik, az újabb, az ország, sőt idővel az egész kerek világ minden szegletéből berendelt Kulmhofok elárasztják a villa többi szobáját is, és noha Speer eredeti terve az volt, hogy megsemmisítse ezeket a játékokat, és e művelet elvégzését először a fiára, később az unokájára bízta volna, végül mégsem volt képes elszánni rá magát, és tétlenül nézte, ahogy a ház többi helyiségében is plafonig emelkednek a 70x50x20 centiméteres, rozsdabarna dobozok, fedelükön azzal a megfejthetetlen kőkockával, hamarosan már a fény sem hatolt be a házba, és amikor ifjú párok andalogtak el a villa előtt, és egyikük arra mutatott – nézd, ez Speer háza! –, olybá tűnhetett, hogy az ablakokat belülről bedeszkázták, pedig nem deszkák voltak, hanem a Kulmhofok festett inzertjei.
– Azt hiszem, ideje visszatérnem a saját szobámba.

Bartók Imre

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.