hirdetés

Bartók Imre: Laudáció Tóth Kinga díjához

2017. április 30.

A mű rendkívüli muzikalitása az utolsó versekben teljesedik ki, ahol a szerves hulladékból, állati és emberi mozzanatokból, a biologikum teljes spektrumát felölelő elemi minőségekből áll össze az a gótikus hangszer, melyen „egyetlen kilégzésként” az idők közelgő végezetéig szólhat az idegek zenéje. – Tóth Kinga nyerte el az idei Hazai Attila Irodalmi Díjat. Bartók Imre laudációját olvashatják.

hirdetés

Először mondok laudációt, de nem először mondok valamit Tóth Kinga műveiről, ugyanis pár esztendővel ezelőtt ért az a szerencse, hogy egy közös mondókázás keretei között részt vehettem első műve, a Zsúr című kötet bemutatóján, amelyhez a fülszöveget is én írhattam. Így hát, kissé öregesen, de engedjék meg, hogy először is magamtól idézzek: „Altatók az éjszaka mélyéről. Versek gyerekeknek, akik már kinőtték a testüket, és felnőtteknek, akiket csak a drót tart össze.”

Fotók: Déri  Miklós

Tóth Kinga már eddigi életművével is egy teljességgel egyedi szöveg-, sőt tekintettel műfajokon átívelő, azokat keverő és egyesítő előadói munkásságára, egyedi hangzásvilágot hozott létre. A tavaly ugyanitt, a helyemen megszólaló és a képzeletbeli rétorversenyek örökös díjazottjaként ismert Szegő János által inspirálódva hadd kezdjem mondandómat magam is néhány hívószóval Kin-gához: kin-etika, kin-tlét, kin-torna, és persze, mind ebből már lehetetlen nem kihallani a kínt, annak ezernyi változatával – a Normál Gergellyel közösen létrehozott Tóth Kína Hegyfalu zenei formáció valójában egy félrehallásnak köszönheti a nevét, a vonal túlsó végén lévő programszervező ugyanis egyszerűen nem értette meg emberünk nevét. De a kínnak ezen az egyébként beszédes félrehalláson túl is rétegzett értelme van – a beszéd, a dal, az ének mint rezonanciakatasztrófa. A vers mint kísérleti atomrobbantás a nyelvi tájon.

De hadd próbáljam meg mindjárt ezeket a hívószavakat valamiképpen elrendezni abban a „vegetatív káoszban”, amely persze csak távolról mutatkozik káosznak, hiszen a „zsúr”, amely tulajdonképpen a karnevál Tóth Kinga-i, sajátosan infantilizált minősége (az infantilis itt pozitív minőséget jelöl!) belső szabályszerűségeknek engedelmeskedik. A gyerekek azok a gépek, amelyek még nem hibásodtak meg, így az ő faggatásukon keresztül „igazságok” nyerhetőek el, még inkább: igazságok termelhetőek ki. Tóth Kinga költészete is abból a kétségbeesésből és vágyból táplálkozik, mint az elmúlt évtizedek megannyi lírai kezdeményezése: az autenticitás iránti vágyból, amely vágyat evidensen az autenticitás lehetőségébe vetett hit tartja fent, ugyanakkor az ennek lehetőségével kapcsolatos kétségek folyamatosan próbára tesznek és kikezdenek. Kikezdenek, vagyis löknek előre, mozdítanak ki a holtpontról, irányítanak egy olyan nyelvi örvény felé, ahol már nem a választott és örökölt lírai hagyományokhoz való viszony, hanem az a másik, az egészen személyes, a nyelv középpontjához és pereméhez fűződő viszony válik meghatározóvá. Ahol nem a jólkerekítettség és az abból származtatott „tetszés” az esztétikai mérce, hanem… De várjunk még, mielőtt erre választ adunk. Egyelőre annyit, hogy a Zsúr egy pszeudo-infantilizmus színrevitele, babaház a babák rémuralmával – rémuralom, amennyiben terror: az ártatlanság terrorja. Egy világ, ahol minden seb, minden sérülés transzparens. Ahol a szavak borotvapengék. Ahol mindenkinek körültekintőnek és óvatosnak kell lennie. Se nem monológ, az ágyrajárók alanyi lírája, se nem dialóg, élettani nyekergés az örökké távollévő másikról, nem – mondókák, a sokaság zenéje, a sokaság monológja, aprónépekkel betelepített dioráma tanyákkal, gyárakkal, tufával és bazalttal. És, persze, tyúkokkal, az agrárium szomorú díszleteivel, amelyek rituális termelése és pusztulása örök mementó: az élet már a puszta meglét, a vegetáció szintjén is elválaszthatatlan az elementáris erőszaktól. Ez is jelzi, hogy a végét járjuk. Kiderül, hogy a tojás előbb volt, mint a tyúk. Ahol már csak tyúkok vannak, az a világvége.


Az All machine részben logikus folytatása a Zsúrnak, részben további, addig rejtett árnyalatokkal is gazdagítja a „fecsegő tipegők” apokalipszisét. Nem vállalkoznék az egész mű elemzésére, de egy ív azért világosan felrajzolható: a mű rendkívüli muzikalitása az utolsó versekben teljesedik ki, ahol a szerves hulladékból, állati és emberi mozzanatokból, a biologikum teljes spektrumát felölelő elemi minőségekből áll össze az a gótikus hangszer, melyen „egyetlen kilégzésként” az idők közelgő végezetéig szólhat az idegek zenéje. A családi narratíva nyomokban továbbra is jelen van; evidensen a háttérben lappangó, gonosz bölcselkedésben, nyelvünk egyik leginkább vérfagyasztó frázisában, mely szerint „mi mind egy család vagyunk”; de jelen van a legelső költemény – Balerina – soraiban összeeszkábált, zsinegekkel és kampókkal megtámogatott, csipkegallért viselő hengerszerű teremtményben, akiben talán Kafka teremtményének, Odradeknek egy ivadékát fedezhetjük fel; a Kafka-elbeszélés sokatmondó és a szövegben magyarázat nélkül hagyott címe: Egy családapa gondja.

A szavak mechanikája, a gyökök mint fogaskerekek, zene a zajból, örökös lebontás és lebomlás. Talán nem is költemények: szerelőműhelyek. Tóth Kinga egy interjúban maga hivatkozik a német avantgárd törekvéseire. Sőt talán Arno Schmidt szóleleményei – a romantika mint ROH MANN TICK, azaz: „faragatlan férfiak lázálma” –, ezek az úgynevezett szóatomok mintha valamiképpen itt találnának talajra a magyar nyelvben.


De miért is említem a romantikát? Noha elsőre távoli a T.K.-féle „technikai hideg” világától, valójában éppen a romantika fedezte fel a GÉP iránti szenvedélyt. Hoffmann: A homokember; Kleist: A marionettszínházról. Az egész, hasonmásoktól, alteregóktól, Doppelgängerektől hemzsegő XIX. század. Az egyre szorongatóbbá váló sejtés, hogy a gép az ember metaforájává válik. (Miért mondjuk: „Az agy úgy működik, mint egy számítógép”; nem pedig: „A számítógép úgy működik, mint az agy”?)

Talán a gép öneszmélésének stációival találkozunk. A gép itt persze szupermetafora; természetesen az ember, az állat és maga a mindenható úristen is mind gépek; a fogalom arra utal, és azt hiszem, poétikailag ez a döntő mozzanat, hogy nem az alak a meghatározó, hanem a működés.

És mindeközben, hogy röviden kitérjek a megjelenés előtt álló új műre, a Holdvilágképűekre: valami más is az öneszmélés küszöbére jut: a betegség. Ehhez egy kultúrtörténeti adalék: Mint Didi-Huberman írja, már Giottónál is… Nem, elnézést, nem Giottónál. Tehát, a Hellboy második részében hősünk a deviánsok földalatti lakóövezetén kel át, és megdicséri az egyik monstrum mellkasán szunnyadó csecsemőt, vagyis csecsemőnek látszó valamit, amire ez a valami felkapja a fejét, és ingerülten, ugyanakkor pontos angolsággal azt feleli: „Én nem gyerek vagyok, hanem tumor!”


A betegség jogokat, sőt arcot követel magának. Leválik az egyén pszichopatológiájáról, és saját életre kel. Ha mi már nem leszünk, ők itt maradnak, megbékélve magukkal és egymással. Talán ez ennek a költészetnek az utópiája: egy emberek nélküli, az emberre mégis érzékenyen emlékező világ.

Engedjék meg, hogy még egy szót ejtsek a díj névadójáról, Hazai Attiláról. A díj elnyerésének természetesen nem feltétele, hogy a díjazott „úgy írjon, mint Hazai Attila”. Épp ellenkezőleg: ha a díj a kísérletezésre, újításra, a magyar próza és líra világában egyedi törekvésekre igyekszik ráirányítani a figyelmet, akkor világos, hogy ennek nem lehet alapja semmilyen „mint”, nem jelent jó pontot, ha valaki úgy ír, mint Krasznahorkai, Nádas, Petri, vagy jelen esetben – mint Hazai Attila. Mégis, adódik itt egy párhuzam, amit korábban már részben érintettem. Hazai Attila recepciója lényegében egyetlen kérdés körül forog – mely remélhetőleg az új kiadások alkalmával újra vita tárgyává válhat –, nevezetesen, hogy mit is gondoljunk arról a nyelvről, amit megalkotott. Dilettáns vagy végtelenül átgondolt/ironikus és bölcs. Idegesítően monoton vagy részletgazdag és minimalista. Bárki bármilyen választ is talál majd erre a kérdésre, úgy vélem, Hazai Attila rendkívül tudatos irodalmi stratégiát működtetett, az általa feltalált/megtalált nyelv, a maga közönségességében, annak ellenére és éppen amiatt: kuriózum. Lehet banálisnak bélyegezni ezt a nyelvet – persze, hogy sokszor az –, azt azonban kár volna elvitatni, hogy ez egy kiküzdött banalitás. Óriási küzdelem eljutni a megszólalásnak ilyen autentikus, önmaga jogán létező szférájához. Tóth Kinga, ahogy én látom, noha más utakon jár, ebben, illetve talán ebben a kérdésben is idekapcsolható: szövegeinek már korábban emlegetett „infantilizmusa” valójában egy vérrel-verejtékkel, évek munkájával kiharcolt megszólalási pozíció, egy roppant komplex irodalmi stratégia, merem állítani, az egyik legkomplexebb és leginkább elevenünkbe vágó, amit a kortárs irodalmunk jelenleg ajánl a számunkra. Ne érjük be azzal, hogy elolvassuk, hanem olvassuk el még egyszer, és töprengjünk, beszélgessünk róla.

Kedves Kinga, szívből gratulálok!

 

Elhangzott 2017. április 29-én, a Hazai Attila Irodalmi Díj átadásán a Nyitott Műhelyben.


Bartók Imre

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.