hirdetés

Bartók Imre: Sosem akartam mást, csak fájdalmat okozni

2018. szeptember 16.

Janssen mottója: fájdalmat okozni a nézőjének és legszűkebb környezetének. Súlyos neurózisokkal megterhelt, alkoholbeteg, emberileg alighanem elviselhetetlen, százharminc kilogrammnyi nyomorúság, és hozzá olyan kéz, amelynek virtuóz rajztechnikája a reneszánsz mesterekét kísérti – A hónap szerzője, Bartók Imre kulturális ajánlata.

hirdetés

Film

Norte – The End Of History (Lav Diaz, 2013)

A Norte a több mint négyórás futamidejével, fenséges beállításaival és inherens egzotikumával már önmagában is figyelemfelkeltő alkotás, ám önmagában ezek miatt aligha nevezném az évtized (egyik) legjelentősebb filmjének. A tökéletességig csiszolt formanyelven egyesíti egymással a lokálist – a Fülöp-szigetek (Európa felől talán be sem látható) egzisztenciális-kulturális nyomorúságát – és a globálist, utóbbit, amennyiben a film lényegében egy Bűn és bűnhődés-átirat. A visszataszító uzsorásnéni az unokahúgával együtt gyilkosság áldozata lesz. Az ártatlanul börtönbe küldött Joaquin és magára maradt családja rendkívüli gyötrelmeken mennek keresztül, míg a valódi tettest, Fabiant időközben felemészti a bűntudat és a téboly. A Norte felkavaró erejű példabeszéd a létezők láncolatának buddhista alapelvéről, illetve az ifjú Hegel ediktumáról, mely szerint aki az élőnek árt, az életnek árt, vagyis végső soron saját magában okoz helyrehozhatatlan kárt. Fabian tompa, lefojtott ámokfutása a film utolsó órájában az eredeti gyilkosságnál is súlyosabb, a sziklaszirten megálló anyára és két gyermekére pedig a kamera két okból is odalentről tekint föl: ők szenvedésükben angyaloknak tűnnek, mi pedig nézőként ekkor már mélyen, nagyon mélyen járunk. A filmben megjelenő politikum egyszerre konkrét és szubtilis, de szó van még a (világ)történelemről – ld. a talán nagyzolásnak tűnő, mégis meghökkentően érvényes címet –, vallásról, családról, tabukról, erkölcsről, mindez pedig a slow cinema eszményének megfelelően és a németalföldi-romantikus festészeti hagyományokat idéző, letaglózó gazdagságú beállításokban csurog a nézőbe. Maradandó érvényű alkotás, amit tovább hitelesít a tény, hogy a legjobb idegen nyelvű filmek Oscar-versenyében még csak a jelöltek közé sem válogatták be.

Sorozat

The Jinx: The Life and Deaths of Robert Durst (Andrew Jarecki, 2015)


A Jinx a mostanában konjunktúrában lévő true crime show-k alighanem egyik legsúlyosabb darabja. Magának a forgatásnak a körülményei is szokatlanok: a szóban forgó Robert Durst maga kereste meg a rendezőt, hogy az legyen szíves mélyinterjút készíteni vele. A hatodik epizód végeztével sem világos, hogy erre miért volt késztetése, ez azonban csak fokozza személye megfejthetetlenségét: merthogy Robert Durstöt amellett, hogy ártalmatlan – bár kissé zavart – figurának tűnik, három rendbeli gyilkossággal vádolják. Egy manhattani milliárdos család elkallódott sarjaként nagyjából céltalanul tengeti életét, ám a környezetéhez tartozók eltűnése, kivégzése és feldarabolódása idővel a hatóságok gyanakvását is felébreszti. Mindenesetre a sorozat, amely egyébként az amerikai jogértelmezés sajátosságaiba is betekintést nyújt, nem a bűnösség/ártatlanság kérdése körül forog, hanem Durst döbbenetes ürességét igyekszik megfejteni. A bűnügyi lélektan azonban kudarcot vall, Durst ugyanis nem jellemtelen, hanem egyszerűen nincs jelleme. Élettörténete értelmezhetetlen, leszámítva egy sokkoló, álomszerű jelenetet az anya öngyilkosságáról. Gesztusaiban, finom modorában ugyanakkor nem számító pszichopataként, hanem az amerikai önmegvalósítás, a „self-made man" sajátos változataként jelenik meg.

Az egyébként fogyasztóbarát hosszúságú sorozat (hat rövid epizód) az állandó sejtetés mellett az utolsó jelenetben minden idők egyik legsötétebb zárlatával kedveskedik a nézőknek.

Könyv

Jacob Taubes: Pál politikai teológiája (Die Politische Theologie des Paulus, Wilhelm Fink, 2003)

Taubes neve Magyarországon a Nyugati eszkatológia című, huszonnégy évesen írt, zseniális doktori értekezése révén lehet ismert. A mű megjelenését követően Taubes 1987-ben bekövetkezett haláláig lényegében nem is írt semmit; a jelen kötet a már halálos betegen tartott szobaszemináriuma leiratát tartalmazza. De miért is érdeklődik egy rabbicsaládból származó tudós szenvedélyesen Pál apostol iránt? Taubes könyve valójában egy tágabb exegetikai áramlatba illeszkedik, amely egyrészt igyekszik újraértelmezni Pál leveleit, másrészt nem a zsidósággal való szakítását, hanem az ahhoz fűződő elemi viszonyát hangsúlyozza. Lehetséges-e a történelem valamiféle retrospektív korrekciója az alapító szövegek újraértelmezésével? Bármit is gondolunk erről, a könyv százával vet fel drámai kérdéseket. Az univerzális és a partikuláris egysége; a normális nem bizonyít semmit, a kivétel mindent bizonyít; a politika megalapozhatatlansága; remény és hit viszonya; Marx és Freud mint az apostoli örökség továbbgondolói. Taubes társalgási stílusban olykor alig néhány bekezdésben kétezer év eszme- és politikatörténetét képes felfejteni a Pál körüli vitákból. Markióntól Marxig, vagy – mint arra egyébként Giorgio Agamben Pál-könyve is utal (Il tempo che resta, 2000) – Pál „mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős" (II Kor 12:10) ediktumától Benjamin „gyenge messianizmusáig", Damaszkusztól Sils-Mariáig. Ideális bevezető eszmetörténeti és egzisztenciális sorskérdések artikulálásához és megértéséhez.

Novella

H. P. Lovecraft: A kutya (1922)

Ezt a rövid elbeszélést nem csupán megejtően sötét gótikája miatt emelném ki, de mindenekelőtt azért is, mert felvezetésével nem csupán HPL életművéhez, de túlzás nélkül a modernitás egyik alapproblémájához is olvasóbarát propedeutikát kínál. Az elbeszélő barátjával, egy bizonyos St. Johnnal (!), kiábrándulva „a prózai világ mindennaposságából" egyre inkább olyan „esztétikai és intellektuális tevékenységek" űzésének adja át magát, amely „szabadulást ígér a pusztító unalomból". Bár a szöveg nem részletezi, hogy miben is áll a kifogásolt mindennaposság, az ítélet mögött valóságos történelmi tapasztalat rejlik: a 19. század ugyanis éppen az unalomba pusztult bele, és a művelt világ lakossága egy emberként ünnepelte az azt megszakító Nagy Háborút. (Néhány jelentős kivétellel persze, mint mondjuk Karl Kraus vagy Ady Endre (ld. Különös nyár éjszaka volt).) Talán ez az az időszak, amelyben a mai felvilágosodás-ellenesség szellemi előzményeit is érdemes keresnünk. Michel Houellebecq, aki egy egész monográfiát szentelt Lovecraftnak (Contre le monde, contre la vie, 1991), szintén ebből a tapasztalatból kiindulva vállalkozik az életmű átfogó értelmezésére: köszönjük szépen, de a valóságot megismertük, és torkig vagyunk vele, úgyhogy nézzünk valami más után. Ez a más magában az itt felidézett elbeszélésben is kifejezetten művészettörténeti dimenzióba ágyazódik. A magyar fordításból kínos módon kimaradt, de az elbeszélő itt a következőkre hivatkozik: szimbolisták, preraffaeliták, Baudelaire és Huysmans. Mindezek a stúdiumok azonban nem bizonyultak elegendőek, így hőseinknek alá kellett merülniük a förtelemben, és átadták magukat a sírrablás kétes szenvedélyének. Íme: a világ ellen, az élet ellen.

(A kutya magyarul és angolul.)

Zene

Kurtág György, a világon ma élő egyik legnagyobb művész munkásságát ajánlom tisztelettel az arra fogékonyaknak. A számomra legkedvesebb Hölderlin- és Beckett-feldolgozásairól nem találtam megfelelő felvételt, de nem kevésbé felemelőek a feleségével, Kurtág Mártával előadott részletek a Játékok sorozatból.

Festészet

Két-három alkalommal volt szerencsém élőben is látni néhányat Horst Janssen műveiből. Egyike ő azoknak, akik amolyan rejtett főszereplőként sok helyütt felbukkannak a Jerikó épül lapjain is – részben néven említve, és/vagy direkt ekphrasziszokon keresztül, részben csupán szellemében és hangulatában, egy-egy jelenet vagy térábrázolás részeként. Szerencsére két róla szóló könyv is a birtokomban van: Joachim Fest portrékönyve (Horst Janssen. Selbstbildnis von fremder Hand, Rowohlt, 2001), és egy igencsak drámai levelezéskötet (Horst Janssen, „Ach, Liebste, flieg mir nicht weg". Briefe an Gesche. Rowohlt 2004).

Janssen művei egyszerre brutálisak és végtelenül kifinomultak. Akárcsak Schielénél – akinek kultikus aktjai kissé elvesztették számomra frissességüket –, nála is a portré és a tájkép a meghatározó műfaj, és nála is belső összefüggések rejlenek a kettő között. Az arc, különösen a saját arc: harcmező, míg a tájak pislognak, rángatóznak, könnyeznek. Szájuk szóra nyílik, hogy aztán a hangjuk annál zajosabb csöndbe dermedjen. Janssen mottója: fájdalmat okozni a nézőjének és legszűkebb környezetének. Súlyos neurózisokkal megterhelt, alkoholbeteg, emberileg alighanem elviselhetetlen, százharminc kilogrammnyi nyomorúság, és hozzá olyan kéz, amelynek virtuóz rajztechnikája a reneszánsz mesterekét kísérti, vízióiban pedig egyszerre, egyazon pillantással lát az én legaljára és a világ éjszakájába. A világ ellen, az élet ellen – persze, de mi másért, ha nem az életért?

Bartók Imre

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.