hirdetés

Baróthy Zoltán: Az Amcsalat hegység tiszta levegője – részletek

2018. szeptember 12.

A dobozok megint. Az ő holmija lapul bennük, de kívülről semmit nem árulnak el, azt sem tudja, honnan és mikor szerezte őket, sem a súlyukat, semmit. Felkel, lámpát kapcsol. – Baróthy Zoltán JAK-füzetek sorozatában megjelent Az Amcsalat hegység tiszta levegője című könyvéből olvashatnak néhány részletet.

hirdetés

Új élet
(részlet)

Ebben a világban kell reménykedni, nincs másik. Mélyeket lélegzik. Ebben a szűkösségben.Majdnem húsz éven át vándorolt albérletről albérletre, és most megijedt attól, hogy saját lakása lett. Csak a lakáshitel örökkévalóságát érzi és a környék idegenségét.Igen, egy lehasznált, északi fekvésű panellakás, de másnak ennyi sincs. Akkor meg mit bóklászol itt az éjszakában? Nyomás haza.
De a beton pingpongasztaloknál újra megáll.

Hol lehet vajon, melyik dobozban a pumpához a szelep? Végig kell néznie az összes dobozt?
Bezárja a bejárati ajtót a költöztetők után, ekkor marad először a lakásban egyedül.
Kora este van, de már sötét, az utcáról beszűrődő forgalom zaja távoli szélzúgásra hasonlít, téli szélviharra a derült, lila ég alatt. Milyen idegen ez a függönytelen szoba, milyen kísértetiessé teszik az óriási ablakokon beszűrődő piszkossárga fények.
Teljesen kimerült a költözködéstől, és most húzza le a fejét az álmosság, zárná le a szemét máris. Csakhogy nincs ágy, amire lefeküdhetne, a nagy sötétkék gumimatracot kellene felfújni, azon fog aludni még sokáig, muszáj lesz azt a szelepet megtalálnia.
Nem érdekel, majd később.
A lapos gumimatrac fölé terít pár pokrócot meg az ágyneműt, és végigdől rajta. Nem is olyan kemény, mégiscsak jó most, hogy süppedős házgyári szőnyegpadló van a szobában parketta helyett. Fektében újra körbenéz az üres, idegen térben: ez lesz hát a lakása.
Néhány másodperc múlva elalszik.

Hány óra lehet? Éjfél?

Még csak tíz. Valószerűtlenül kipihentnek érzi magát, a csend, amibe beleébredt, most éppoly kísértetiesnek hat, mint korábban a kintről beszűrődő közlekedészaj, az azóta elült téli szélvihar.
A dobozok megint. Az ő holmija lapul bennük, de kívülről semmit nem árulnak el, azt sem tudja, honnan és mikor szerezte őket, sem a súlyukat, semmit. Felkel, lámpát kapcsol. Az előző lakók leszerelték a csillárt, a szobát most a padlóra tett talpas asztali lámpa világítja be lentről felfelé: hatalmas árnyék vetül a tépett tapétára, ahogy a fény előtt elhalad. Nincs mire rakni még a lámpát, pár bútora, a fotelek és polcok csak másnap érkeznek majd. Honnan is? A friss, éjszakai
csendben képtelen visszaemlékezni rá.
Az egyik csomag tetején gyűrött, jegyzeteléshez használt cetlik, karcos napszemüveg, régi ragasztószalagok, gumik, kócos spárgakötegek. Szinte jólesik az előkerülő dolgok hasznavehetetlensége. Egy másikban lejárt étkezési utalványok, egy idegen ország pénze, két szakadt, üres pénztárca, zsebrádió. A zsebrádióban lemerült elem. Talál üres dobozokat is, és ez mintha őt magát szabadítaná meg felesleges súlyoktól. Felesleges súlyok, azokból annyi van! Mihez kezdjen itt?
Muszáj elmennie, elmenekülnie, elrohannia, nem tud itt maradni ebben az élettelen, függönytelen paneléjszakában.

Kint az utcán mintha újra felébredne. Mielőtt eltenné, sokáig szorongatja a lakáskulcsot, ez lesz hát a kulcs, ami később szinte hozzánő majd a zsebéhez.
Február végi, csípős, tiszta hideg. A lépcsőház bejárata mellett hatalmas nyárfa, megnézi távolabbról is, a fa óriási sötét felkiáltójelként nyúlik magasan az épület fölé, épp ilyen nyárfa volt a nagyszülei négyemeletes háza előtt gyerekkorában.
Lehet, a nyárfa miatt választotta ezt a házat, ezt a lakást. Mi másért. Hiszen a környéket egyáltalán nem ismeri.
Mert olcsó volt, olcsónál is olcsóbb, azért.
Kabátja cipzárját az álláig húzza, elrejti kezeit a zsebében, gyalogol. Itt fog élni. Ha úgy adódik, itt fog családot alapítani. Egy parkolóban jár két háztömb között, egyszer majd megszámolja, hány száz autó áll a tízemeletesek előtt.
Ahol a háztömbök véget érnek, nagy, széles tér nyílik meg előtte,
rosszul megvilágított sétány kezdődik, mellette alacsony fák, gondozatlan virágágyások és pár földszintes épület házgyári elemekből, körülöttük egy-két késői, néma kutyasétáltató imbolyog, a sétányon túl pedig a lakótelep folytatása északnak, panelházak szimmetrikus rendje: amerre ellátni közöttük, további lépcsőházak sötétje és ablakfényei. A végtelen.
Ugyanez dél felé is és minden irányban. A végtelen. Mintha valami rejtélyes középpontot talált volna most, ahol végre kiderül, hogy nincs is semmi ezen a merev, halottszürke falú rengetegen túl, és ahonnan bármerre indul tovább, mindenhol ugyanezen a járdán lépked majd.
A lakótelep köldöke.
Buckás aszfalt. Lapos, egyemeletes kockaóvoda, ha lesz, ide fog járni a gyereke. A sétány mellett pár méterre beton pingpongasztalok, talán évtizedek óta alkalmatlanok rá, hogy bárki pingpongozzon rajtuk: repedezett, durva téglalapok vaslábakon, valami nagy-nagy értelmetlenség jelképei, némelyiket talán csak az oldalán körbefutó, széles vaspánt tartja össze. A kicsorbult éleknél elmorzsolódott cementdarabok. Csusza!
Minek vannak még itt ezek a harminc-negyven éves reménymaradványok, a hajdani lakótelepi nyárdélutánok funkciótlan emlékművei? A nyolcvanas években, amikor gyerek volt, ugyanilyen pingpongasztalokon ültek az osztálytársaival, rágóztak, durva vicceket meséltek, félig ismeretlen lányokkal csókolóztak, mintha épp ugyanezek a pingpongasztalok lettek volna. Who’s bad? De ugyanez a pusztulás ült az egészen már akkor is. Igen, a pusztulás ült ott velük.Lóbálta a lábát és vigyorgott a szomszéd asztalon. Csak akkor még
nem látták. Hiába a Michael Jackson-mozdulatok és a kétgombócos fagyi, amit a zsebpénzükből megvehettek. És hiába szólt Samantha Fox a kazettás magnóból, a pusztulás ott ült mellettük. Vigyázott rájuk.
Bódék: virágbolt, trafik. Hát a következő lapos kockaépület?
És akkor érzi. Ahogy közelebb megy az ablaktalan, lapos betondobozhoz, és észreveszi a bejárat melletti címeren: „Bölcsőde”. Mint egy barakk, ahová alig jut be fény. Ide fogják hordani az ő gyerekét is? Nem, ugye nem. Az épületnek csak fent, a tető alatt vannak keskeny, bukóra nyitható nyílásai pirosra festett ablakkerettel. De nem segít az a piros festés. Bámul az épületre, és akkor érzi, hogy döngöli belül egy kalapács, hogy megfullad ennek a világnak a közepén.
Ne hisztizz. Másnak ennyi sincs. Na, nyomás haza.
Megfordul, jó, mindjárt.
De a pingpongasztalok mellett újra megáll, még nem lép közelebb, vár, mint aki a megfelelő pillanatot keresi, mint aki készül valamire. Who’s bad? Egyedül van a szeles február végi estében, már a kutyasétáltatók is rég eltűntek, nem fog jönni senki. És akkor hanyatt nekidől az egyik asztalnak, a kezeivel rásegít, és máris ott ül fent, beljebb csúszik, a hátára fekszik, fölötte a sárga városi felhőkön átszűrődő holdfény, szeme sarkában pedig minden irányban a lakótelep tompa szikrái.
Hideg, kemény a kő alatta, mégis jólesik így feküdni és nézni föl az égre, jólesik belesimulni a hideg betonágyba. Vágyból mindig több van, valóságból ez az egy. És nem tudja, miért, de mosolyog.
Harminckilenc éves.

Az Amcsalat hegység tiszta levegője
(részlet)

Kereskedő… Miféle kereskedő?
Kusza, hol kanyargós, hol egyenes, összeszűkülő-kiszélesedő utcákon siettek át. Az ablakokban meglepett arcok jelentek meg, és – tekintetükkel hosszan követve Jánost – óvatosan kémleltek kifelé.
Ő pedig arra gondolt, fogalma sincs, kit keres valójában. Mi a kereskedő neve? Hogy néz ki? Valóban kellett volna-e várnia őt valakinek a vonatnál, jött-e ide bármiféle üzenet, sürgöny Mr. Keelertől az érkezéséről? Biztos volt benne, hogy nemsokára kínos pillanatokban lesz része, alkalmatlansága, felkészületlensége rövidesen lelepleződik. A fenébe, sokkal jobban oda kellett volna figyelnie Mr. Keelerre előző délután. Mit tegyen? Hogyan kell elvégeznie az ellenőrzést? Őszintén szólva meg sem tudja különböztetni a mustármagot a fekete kardamomtól.
Egy piacféle téren próbáltak átjutni, amikor Jánosnak egy másodpercre muszáj volt megállnia. Zihált, és már lépni is alig bírt. Az Awuat minden korábbinál fenségesebben lebegett a templomszerű épület aranyteteje és az Amcsalat közelebbi, alacsonyabb hegyláncai fölött. Csak a heggyel van dolgom, meg kellene mászni. Lehetséges? Aligha. Olyan szédítő magasságban ember még nem járt. Hágóvas kellene hozzá, jégcsákány, meleg holmi és élelem…
János lemaradt, mire a kockás inges azonnal visszafordult hozzá, és újra legyezett a kezével. „Sietni kell, sietni!” A különös, egytagú szavak, amiket felé köpött, csak ezt jelenthették. Még meg is ragadta János utazókabátjának ujját, és amint észrevette, hogy a felügyeletére bízott európait a havas csúcs igézi meg, valami árnyékféle is átsuhant az arcán. Nincs idő most erre, üzente Jánosnak a rosszalló arckifejezés, mire János elkapta a pillantását, és ingerült lett.
Egyre kevésbé volt képes befogadni, ami történik. Túl sok ez egyszerre, túl gyorsan változik minden. Ekkor szembesült azzal először, hogy fejében percek óta két, egymástól független élet fut: az egyik életében egy kereskedelmi cég megbízottjaként szedi a lábait Lien-nen poros utcáin, a másikban viszont kizárólag a hegy igéző látványa érdekli; igen, a megérkezése után újból felvett szerep, úgy látszik, nem ütötte ki, nem feledtette vele, sőt nem is csillapította benne azt a másfajta minőséget, amelyre a hegy teljességgel felfoghatatlan módon ráébresztette.
És visszagondolt arra az első pillanatra. Igen, röviddel azután, hogy a hegyet megpillantotta, máris úgy érezte magát, mint aki hirtelen valamely végzetes, drámai esemény szemtanújává, sőt szereplőjévé válik; hogy mi lesz a szerepe, azt egyelőre nem tudja, csak abban volt biztos, hogy bármi történik, a hegy igazolni fogja őt, más irányba tereli a sorsát – mint valami bélyegző, érvényesíti a létezését. 
Érvényesíteni. Létezését. Sors, értelmet ad. Furcsa szavak. Életének húsz és fél éve alatt soha nem gondolt ilyesmikre.
A két történés ráadásul két teljesen elkülönülő síkon játszódott le a tudatában: kereskedelmi megbízatása, valamint a találkozás a heggyel sehogy nem tudott egy élménnyé kovácsolódni benne, és ez a képtelen egyidejűség, értelme határait feszegető párhuzamosság fájdalmas hasadást idézett elő az elméjében – miért, miért kell most még kísérője rosszalló arckifejezésében is azt látnia, hogy a két élmény valóban nem érhet össze? Sietni kell, sietni.
Máskülönben nem számított ilyen élénk, mozgalmas utcákra Lien-nenben, világvégi némaságra, egy lassú életű város időtlen unalmára számított, ehhez képest viszonylagos jólét jelei és meglepően civilizált állapotok fogadták. Talán egy kereskedőút vezetett erre sok száz éve, és az akkori gazdagságból, kultúrából maradt fenn itt valami. A kockás inges most nyüzsgő bazársoron vezette át, ahol kis asztalkák előtt térdepeltek vagy háromfalú sátraik előtt álltak a kelmét, fűszereket, rézedényeket, bőrből készült holmikat kínáló árusok; a kis ember ismerhette őket, többükkel váltott is pár mondatot, valószínűleg Jánosról beszéltek, aki ekkor döbbent rá, hogy nincs már egyetlen pont sem, ahol ő ehhez a világhoz kapcsolódni tud. Változatos dallamú, erősen tagoló beszédtöredékek röpködtek körülötte – mintha más-más magasságú, tompa dobokat ütögettek volna közepes ritmusban, egy-egy mondat végén viszont a beszéd felgyorsult és pergővé, vagdalkozóvá vált –, és ő úgy érezte, azzal, hogy a nyelven kívül rekedt, a valóság egészén rekedt kívül, képtelen hozzá bármiféle fogódzót találni.
Súlyos, nagy ajtó csukódott be mögötte hatalmas dörrenéssel, és kísérője eltűnt egy vastag, lila függöny mögött. Előtte intett neki: legyen türelemmel, de Jánosnak még a homályt megszokni sem maradt ideje, a függönyt máris elhúzták, és ő egy kőház széles, de alacsony szobájában találta magát, vele szemben vagy tizenöt-húsz ember, akik mintha egy ritka ünnepre, családi fotózásra sorakoztak volna fel, és most feszülten, de fegyelmezetten várnák, hogy a fotográfus szemügyre vegye, eligazgassa, lefotózza őket. Az élőképszerű csődületből János először három gyerekre lett figyelmes, két kislányra – hét-nyolc évesek lehettek –, és egy három év körüli fiúcskára: a gyerekek díszes ruhájukban szinte sorfalat álltak, nem volt kérdés, az ő tiszteletére. Az egyik lányka élénkpiros és fehér virágokból kötött csokrot nyomott János kezébe. Mögöttük felnőttek álltak, vélhetően mindenféle családtagok, és leghátul – valószínűleg – a házhoz tartozó szolgák. János a kockás ingest kereste a tekintetével, de annak már csak lehajtott feje látszott ki a hátsó sorból.
Megilletődött hajlongások következtek, köszöntő szavak, halk sugdolózás. Majd újabb, még hosszabb hajlongások, és vagy egy perc is eltelt, mire az élőképből középkorú, fehér selyemruhát viselő ember lépett elő, szélesre húzott szájjal mosolygott, amitől redők százai futottak szét az arcán; a férfi narancsszínű arcbőre valószerűtlenül vékony, sima és érzékeny lehetett, a mosolya ezért úgy hatott, mint egy, az arcáról bármikor leválasztható, attól független maszk. Közelebb lépett, és a gyerekek nevét mondta. János szintén meghajolt, a három nevet azonnal elfelejtette. Erre a selyeminges is újra meghajolt. Lassan kezdett komikussá válni ez a hajlongás. Ki veszíti el előbb a türelmét? Akár a végtelenségig folytathatnák, gondolta épp János, ám ekkor a legkisebb gyerek, a fiúcska elengedte nővérei kezét, és szaladni kezdett be a háznép közé, hangosan sírt, és egy hátsó, bezárt ajtajú szoba felé próbált eljutni, úgy hozta vissza ölben egy piszkos kezű nő. A gyerek kétségbeesetten kapálózott és megfeszítette magát, a nő egy darabig csitítgatta, majd letette a családfő mellé, erre a kisfiú beállt a selyeminges mögé, folyt az orra, szipogott, a szemét pedig szorosan összezárta. Nem mer a félelmetes, magas idegenre nézni?

Még hajlongtak és álldogáltak egy darabig, aztán a nyájas mosolyú kezet nyújtott Jánosnak, és hellyel kínálta egy bordó, puha szőnyegen.

Vissza, ahonnan jöttél
(részlet)

Pár perccel később padlizsános marhahúst eszik csigatésztával egy alagsori török büfé asztalánál. Igyekeznie kell, nemsokára egy másik megbeszélése kezdődik valamelyik távoli kerületben – tizenhatodik? tizenhetedik? –, a főnökével ketten hivatalosak rá, lesz vagy fél óra átérni oda.
Mi is a pontos cím? És mennyi az idő?
Okostelefonját veszi elő a zsebéből, és olyat lát, amit még soha: telefonja érintőképernyője narancssárgán világít, ahol az ujjával hozzáér, a kijelzőn éles, tűzszínű, pillanatokra összeálló pacák, értelmezhetetlen formájú alakzatok jelennek meg és halványulnak el; a háttérképe, egy szavannán átvonuló elefántcsorda meg néhány zsiráf, a távolban a Kilimandzsáró titokzatos, fenséges, csapott gúlája: sehol.
Francba. Se a leveleit, se az üzeneteit nem látja, internetezni, telefonálni se tud, és valószínűleg őt sem lehet hívni. Viheti a telefont szervizbe? Ugye nem döglött be végleg? Az nagy baj lenne.
Végzett a marhahússal, indul vissza a bejárathoz. Az üvegajtó, amelyen bejött, kifelé nem nyílik, hátrébb lép, oldalra, hátha a fotocella úgy érzékeli, hiába.Nem kijárat, szól oda neki egy borostás, fehér nadrágot és pólót viselő alkalmazott az ajtó melletti kulcsmásolóból, még ki is lép a pultja mögül, talpig fehérben úgy néz ki, mint egy műtőssegéd vagy orvos – vagy hentes.
Itt jöttem be!, mondja a férfi, de a kulcsmásolós ember a másik irányba, az üzletházi alagsor túlsó vége felé bök a mutatóujjával: kerülni kell.
A férfi visszakeveredik a gyorsétkezdékhez, onnan egy szűk járaton át egy sárgára festett folyosóhoz, ahol kétoldalt kisebb üzletek, utazási irodák, butikok sorakoznak, természetes fény semmi, csak az üzletek neonjai vibrálnak, és a fal síkjába épített spotlámpák világítanak erőtlenül; ilyen nagy bevásárlóközpont nyílt itt a Mátyás-pince mellett? Vagy csak a háztömb aljában húzódik végig ez az üzletsor?
A repedező álmennyezetről valóban mutatja egy zölden világító doboz, és azon egy fehér nyíl, merre van a kijárat, egy lottózó előtt egész sor idős asszony várakozik vastag szőrmebundában, jó melegük lehet – rajta csak öltöny van, ing és nyakkendő, a kabátját szintén az autóban hagyta.
Lassan jut előre, a folyosó el is ágazik itt-ott, ő csak a fehér nyilat figyeli, ám egy idő után nincs több jelzés, azután arra tart, amerre a legtöbb embert látja; és akkor a folyosó még jobban összeszűkül, pár lépcső felfelé, és a férfi egy tágas vásárcsarnokban találja magát. De ez nem a Vámház körúti piac, ugye? Annyit azért nem gyalogolt, és különben is, a vásárcsarnokot jól ismeri, mindegy, a lényeg, hogy ki az utcára minél előbb, és vissza az autóhoz.
Idefent a piacon már elég hűvös van.
Veteményeskertek, üvegházak nehéz földszagát érzi, félbevágott sütőtök édes illatát és levesbe való répáét, gyümölcsökét. Hideg hússzag üti meg az orrát a hentespultok felől – az üveg mögött csupasz, sárga bőrű bontott csirkék, kacsák sorakoznak –, egy másik pultnál ínycsiklandó sajtkollekció, további zöldségesek: hosszú asztalaikon nagy halom narancs, mandarin, grépfrút, banán.
A férfi szereti a piacok különleges levegőjét, itt azonban megmagyarázhatatlan szorongás, idegesség vesz erőt rajta. Persze, hiszen késésben van. A standok között már csak páran lézengenek, egy-két járókerettel vagy bottal közlekedő nénikét azért itt is kikerül. 
Siet, az egyik árusnál egy ringlószerű – vagy inkább körteszerű – gyümölcsnek mégsem bír ellenállni, nem látott még ilyet. A nevét nem kérdezi, csak rámutat, abból szeretne három darabot, aztán amikor megkapja, azonnal befalja mindhármat. Érdekes, émelyítő ízük van, kicsit, mint a sárgadinnye, kicsit, mint valami édes, szaftos uborka.
Meg tudná mondani, merre van a kijárat?
Az idős, mogorva képű, zsebre dugott kezű árus ki sem nyitja a száját, csak a szemöldökét emeli meg, és a fejével biccent az épület túloldala felé, a férfi megfordul: aha, szóval arrafelé kell tartania, ahol a régi csarnoképület boltíves ablakait látja, a kis üveglapokat elválasztó négyzetrács szeletekbe vágja a jégszínű januári eget, erősen szürkülhet már odakint.
Fizet, átvág a pultok között, és rövidesen kilép egy ócska fakeretes ajtón az egyik nagy ablak alatt, majd rögtön utána egy kovácsoltvas kerítés nyitott kapuján is, alig használt oldalsó bejárata lehet ez a piacnak. 
Végre. Kint van az utcán, vagyis egy néptelen, csöndes téren, ahol egyből az arcába, nyakába vág az éles, csípős téli hideg. Balra indul. Ha nem siet, megfázik, ráadásul el is késik az megbeszélésről – útközben ki kell majd derítenie a pontos helyszínt –, összefonja a kezeit a mellkasa előtt, tenyereit a hónalja alá dugja; lent, vékony, fekete gyapjúnadrágja szárán jeges levegő kúszik fölfelé, ahogy a vádlija, sípcsontja körül a nadrág hozzáér, minden lépésnél érzi a gyapjú saját hidegét is.
Lekanyarodik arra, amerre a visszautat sejti. Hol az autó? Hol van már az a rohadt autó? Nyugodt utcakép fogadja sorházakkal, alacsony kerítések mögött kisebb villákkal; kopasz fák, sehol egy lélek, szélcsend. És mintha arrébb, a távolban is ugyanez a külvárosi elhagyatottság folytatódna és veszne el a januári alkonyat szürkeségében.
Nem jó az irány?
Túl értékesek a percek ahhoz, hogy rossz felé induljon, egyre reménytelenebb, hogy időben odaér előbb a Mátyás-pincénél parkoló autójához, és onnan az értekezletre. Az utat vissza a kihalt térig már futva teszi meg, kényelmetlen szaladni a kemény talpú fekete félcipőben, igaz, legalább felmelegszik kicsit; aprópénz csörög, autókulcs rázkódik a zakózsebében, elfut a piac oldalsó kapuja és a kovácsoltvas kerítés mellett, bekanyarodik a másik irányba, megtesz két-három sarkot, és…

Ugyanaz az utcakép.
El fog késni, nyilvánvaló.
Kurva élet. Mi az, hogy ő itt futkározik fel-alá egy szál öltönyben, nyakkendőben, kabát nélkül? Utcatáblákat nem lát, de rémlik, a piac melletti téren látott egy buszmegállót, onnan majd kiderül, hol van pontosan, aztán hív oda egy taxit.
Ja, nem tud, hiszen a telefonja tönkrement. És éppen most, a picsába, de tényleg.

Baróthy Zoltán

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.