hirdetés

Báthori Csaba: Megéri a repülés

2017. január 31.

A közelmúltban jelent meg Báthori Csaba több mint húsz év munkáján átívelő Minden repül című válogatáskötete. A költő, esszéista és műfordító szerzővel többek között a szövegeit meghatározó mozgás jelentéséről, hagyományokról, formáról, költői beszédről és alakulóban lévő új kötetéről beszélgettünk.

hirdetés

„Báthori Csaba az egyik legműveltebb, legárnyaltabban fogalmazó, legtöbb műfajban alkotó és legmunkabíróbb mai magyar író. 36 éves koráig egyetlen könyvet sem publikált, az elmúlt 24 évben viszont közel negyven verseskötetet, szépprózát, esszé- és kritikagyűjteményt, valamint műfordításkötetet. A kortárs magyar irodalomban Tandorin kívül senki más nem jelentkezett ennyi műfajban ilyen sok művel. Ez a rendkívüli teljesítmény egy láthatatlan, föld alatti élet-munkán nyugszik szilárdan.”
(Tábor Ádám: Az irodalom alkimistája - Napkút)

 

 

 

Egy fecskével indul ez a válogatás, ugyanakkor a szárnyalás mellett a zuhanás is meghatározó eleme. Miért épp Minden repül című versét tette meg a kötet átfogó címének?

Báthori Csaba: A helyváltoztatás, a változás tapasztalata – fizikai és szellemi értelemben egyaránt – életemnek és irodalmamnak alapeleme. Úgy gondolom, hogy költészetemre jellemző a mozgás-eszmék és a mozgás-képzet rokonainak állandó jelenléte. Ilyen például az, amikor beülök egy autóba, s figyelem a táj elhaladását, vagy a mozgási eszköz sebességének a változását, azaz az ember jelenlétét és állapotát a sebesség állapotában. Ilyen aztán az, amikor együtt röppenek fel Ikarosszal, az antik hőssel, és érek földet, vallok kudarcot. De nem más az sem, ha Orfeusszal leszállok az alvilágba a szerelemért, vagy Jézussal „szállok alá poklokra”, megújulás vagy más-világlátás reményében. (A két mitológikus alak, tudjuk, vértestvére egymásnak a költői képzeletben.) Emlékszem, erősen hatott rám a 80-as, 90-es években a híres olasz elméletíró, Paul Virilio gondolkodása: ő sokat foglakozott a sebesség filozófiájával.  Engem a versben a haladás metaforája, kifejezéskészlete, alapszókincse érdekel, tehát az, hogy az ember mozgási állapotában miként reagál és illeszkedik az külvilágba. Ugyanakkor nem csupán olyan értelemben foglalkoztat a mozgás jelenléte, hogy az ember mérlegeli az egyik pontból a másikba való megérkezést (a távozás és megérkezés egymás kiegészítő fogalmai, ennek is számos nyoma látható verseimben), hanem függőleges vonatkozásban is. Nem tagadható, hogy költészetem transzcendens szemlélete is ezt a vertikális szemléletmódot puhatolja számtalan erőfeszítéssel. Ezen a függőleges tengelyen megannyi olyan emberi és emberfeletti tartalom megtalálható, érzékelhető és versbe foglalható, amely nélkül nehezebben tudnám kifejezni általános létérzetemet. Tehát az észak-déli irányú mozgás számomra szemléletmódot, tartalmi megjelölést és egyben a transzcendenciára való igényt is jelent. Nem véletlenül Orfeusz az egyik centrális figura az én elképzelésvilágomban, aki megjárta az alvilágot  és megpróbált valamilyen módon szinte érzékfeletti élményeket szerezni ebből az alvilági merülésből, majd a veszteség következtében beálló visszatérésből. Ha valaki a verseimet meg-megállva, sorról-sorra olvassa, akkor lépten-nyomon érzékeli majd a mozgás szókatalógusát, egy élet-odüsszeia megállóit és útjelzőit.

Fel is írtam magamnak, hogy a mozgás kiemelt szerepet kap a versekben.

Műfordítóként is sokat tettem részben a magyar irodalom külföldi megismertetéséért, részben a külföldi irodalmak hazai tolmácsolásáért, a nagy hagyományokat követő elvek mentén, valamint attól eltérően is, a formabontó átültetés létjogának elismertetéséért.. A fordítás is mozgást, határátlépést jelent: az ember kikóborol, kirugaszkodik egy országból, vagy átmegy egyik létformából, nyelvből a másikba. A mozgásfogalom csakugyan összetett jellegét tükrözik verseim, szinte kezdettől fogva. Igaz ugyan, hogy első, 1992-ben Bécsben megjelent Holtverseny című kötetem mottójaként egy Paul Valéry- idézetet választottam, s az úgy hangzik: „Nem szeretem a határátlépéseket.” Valójában azonban az élet rácáfolt erre a hitvallásra. Mindemellett ez az állandó mozgásban-lét a formakeresést is jelenti, sokféle, elsősorban a nyugat-európai költői formáknak a keresését. Nem a magyaros ritmusú, s nem az időmértékes formavilágnak a kedvelését, hanem az úgynevezett jambikus-trochaikus nyugat-európai formavilágot idézi meg. Sőt, sokszor az utóbbi időben úgy is megnyilvánult, hogy egyre kevesebb formán belül keresem ezt a tudatmozgatást. Minden repül című válogatásom utolsó része szinte kizárólag a szonettformát használja, ezen belül is megpróbál elmélyülni. Egyre fontosabbnak találom ezt a lírai elmélyülést és a nagy létkérdéseknek mintegy rövid és kitapasztalt formában történő megérzékítését. Szűkítés, redukció, mélyítés, axióma, – ezek legérettebb fogalmaim.

Említette az orfeuszi alászállást, amelyről Rilke is eszembe jutott, a fecskéről pedig József Attila. Hozzájuk több szerepében is kötődik, emellett nagyon sok költőt megidéz a szövegeiben. Milyen hagyományok formálták az Ön költői szerepét?

Elsősorban lírikusnak tartom magam, másodsorban esszéírónak, harmadsorban műfordítónak. De mind a három műfajban állandóan a líra, a lírai szemlélet és  megragadásmód érdekelt. Mindig „líraközelben” éltem. Voltaképpen költészetem idegennyelvi környezetben bontakozott ki, – húsz évet éltem külföldön és tudatosan próbáltam ebben a környezetben megszólaltatni a magyar lírai beszédet. Költészetem nyilván azért tűnik ma is annyira lopakodónak, szunnyadónak, vagy lappangónak, mert elsősorban nem a magyar költői hagyományra igyekeztem építeni, hanem a huszadik századi világirodalmi áramlatokra. Emellett pedig József Attila volt számomra meghatározó, aki a nagy lírai áramlatoknak, a huszadik századi elvont, filozofikus költészetnek egyik legnagyobb alakja, Eszmélet című verse pedig ennek egyik csúcspontja. Külfödi tartózkodásomból adódott az a lehetőségem, hogy igyekeztem eltolni magamtól a magyar líratörténet legnagyobb vagy legismertebb darabjait, s megpróbáltam kipuhatolni valahogy szellemileg azt, miért nem, vagy miért nehezen tudják megközelíteni a magyarul nem tudó emberek a magyar líra nagy alkotásait. Az volt a tapasztalatom, hogy József Attila életművének zöme közvetíthető a nyugat-európaiak számára, pontosan filozófiai, elvont tárgyi jellege miatt. József Attila életművét németre fordítottam, és az elmúlt években nem egyszer olvastam fel külföldön ezekből a műfordításokból. Nagyhatású költészetként tudtam bemutatni ezt a lírai életművet, várakozásommal ellentétben Attilának mindenütt óriási sikere volt. A lappangás hátterében tehát az állhat, hogy szemléletmódom kissé elvont, vagy meglehetősen filozofikus, és szigorúan véve nem a magyar líra fő-áramába idézi. Nem a kézzelfogható valóságot, metaforikát használó kifejezésmód az enyém, hanem elvont fogalmakat a valóságra építő beszédmód. Reménykedem abban, hogy az, ami mélyen-magasan mégiscsak jelen van a magyar irodalomban – gondoljunk Bessenyei, vagy Csokonai verseitől kezdve egészen a XX. századig, Babits, József Attila, vagy akár a későbbi Vas István, Nemes Nagy Ágnes verseire – talán egyszer megteremti olvasóját. Nagy költő van egy pár, van számtalan, majdhogynem azt mondhatnám, sok is, de nagy olvasónk kevés van. Bármilyen furcsa: a nagy költészetet észre kell venni. Ismerünk a német nyelvben egy szabatos terminust, ez a wahrnehmen, die Wahrnehmung fogalma. Ebben az észlelés azt jelenti, hogy igaznak veszünk valamit. Wahr nehmen: igaznak venni, észlelni.

Ha beljebb kerül az ember a kötetbe, akkor érzékelhető az, amit Ön említett nekem, hogy ez egy nagyon komoly válogatás eredménye. Meséljen a válogatási folyamatról! Nagyon tetszett az elején található első versek egyikében, hogy a vers egy gyűjtőhely, az utolsó versben pedig az a sor, hogy „Nincs reggel nap, hogy amit megtanultam,/ ne volna ismeretlen hordaléka”. Ez a gyűjtemény és hordalék-jelleg hogyan jelent meg a válogatásban?

A vers egy kitüntetett helye az emberi beszédnek, kétségtelenül igen választékos és némileg elemelt, elkülönített tudatpontja. Ezért mondom azt továbbra is, hogy a verset nem szabad túl közel vinni a valósághoz, mivel az épp egy magasabb pontról tudja megvilágítani azt, egy olyan szögből, amellyel nem mindig találkozunk, vagy nem mindig tudjuk észrevenni. És hogy visszatérjek egy kicsit a technikájára ennek az egésznek: a kötött forma sokszor kiugrat valamit, egy hívórím kiugrat egy olyan választ, egy szinonimát, egy szót, vagy eszmét, gondolatot, ami a kötött forma nélkül nem válna lehetségessé. Kezdettől fogva ennek a lényegesen elkülönített beszédnek a híve voltam. Ahogy múlnak az évek, úgy egyre inkább azt hiszem, csak ezért éri meg verset írni. Így lehet létünk nagy kérdéseihez hozzáférni, előrehatolni, mert kétségtelen: a fontos létkérdések a „mélyben”, vagy a „magasban” húzódnak. Amit Nemes Nagy Ágnes úgy nevezett, hogy „a magasság vágya”, vagy „a mélység vágya”, épp azt jelenti, hogy ezek nem feltétlenül láthatók meg erőfeszítés nélkül, tehát igenis ikaroszi erőfeszítésre van szükség, hogy létünk értelmét kissé szóba tudjuk foglalni. Megéri a repülés, még akkor is, ha kudarcot vallunk, megéri az, hogy íve volt annak, amit elmondtunk, mert megkíséreltük megragadni azt a láthatatlan pontot a hétköznapi életünkön kívül és fölött, amelyben megláthatjuk valódi önmagunkat. Egyre magasabb szinten kell kudarcot vallanunk, – ez lehet siker, de eredmény mindenképpen.

Milyen volt az a fajta repülés, amely nem a versek megalkotására vonatkozott, hanem a versek elrendezésére, és visszamenőleg, az átrendezésére is talán?

A válogatás következtében összeállított egység különbözik az egyes kötetekben már megnyilvánuló versek egységtől. A versek így, egymásban meg-megcsillanva, a folytonos visszatükröződésnek és egyfajta felfelé ívelésnek, vagy elmélyülésnek a folyamatában olyan tulajdonságaikat képesek megmutatni, amelyek annak idején, az egyes kötetekben, nem tudtak megmutatkozni. Noha az ember törekedett az egységes tónus megtartására, amelyből éreznie kell az olvasónak, hogy itt egyetlen személyiségnek a jelenlétéről van szó, – de kétségtelen az, hogy egy ilyen válogatott kötet esetében az ember önmagában is érez egyfajta osztódást, vagy gyarapodást, koncentrálódást. Nagyon örülök, hogy korai, így például az Üvegfilm vagy a Boldog ólom című köteteimben érvényesülő, kissé epikusabb beszédmótól el tudtam jutni az elemi szonettekig. Remélem, a 2017-es Ünnepi könyvhétre megjelenik 365 szonettből álló Melankólia című kötetem, amelyben a melankólia csodálatosan termékeny és kimeríthetetlen állapotát szeretném felmutatni. Sok-sok értelmezését láttam a múltban ennek az állapotnak, s ahogy tűnődöm, ma már egyre inkább a melankólia pozitív oldalait kezdem érzékelni. Nem pusztán arról van szó, hogy az ember valamiféle szomorúság, levertség, az öngyötrés, önbüntetés állapotát próbálja meg versben kijelölni, hanem pontosan ellenkezőleg: ki kell rajzolni az ezzel párhuzamos mellékérzéseket. Van egy főcsapása, természetesen, a melankóliának, de abból állandó leágazások nyílnak valamiféle gyönyörűségek felé. Ezt a burjánzást lehet érzékeltetni a lírai beszéddel. Amikor az ember új partokat ragad ér el, ismeretlen örömet észlel és tekint igaznak, az olyan érzés, mintha az érintés szentségével – amit Rilke is ünnepel verseiben – felfogna egy újabb hullámhosszt. Elképesztő, hogy a szonett 14 sora milyen sokféle árnyalatra, milyen sok távlat kibontására, sőt megteremtésére képes. Elnyűhetetlen műforma ez, egészen boszorkányos, varázslatos, összemérhetetlen. Ezeregy arca van.

A motivikus háló felépítése nagyon tudatos. Ebben a motívumrendszerben érezte-e a változást? Mi az, ami ebből a hálóból kikerült, vagy az, ami megerősödött?

A tárgy szűkített jelentést kap a versekben és aztán egyre inkább hógolyóként kezdi „kiforogni magát”, kezd érlelődni, olyan jelentésekkel megtelni, amelyek motívummá töményítik. Azt hiszem, a motívumrendszer nálam alapvetően változatlan. Minden írónak van – hogy úgy mondjam – nyolc, tíz, tizenkét fontos motívuma (egyik korai versem címe ez volt: A nagy motívum vágya), amelyek mentén el tudja mondani életérzéseit. Itt nem pusztán tényekről van szó. Így például, ha anyámról írok, az nem önmagában egy fénykép a figuráról, hanem az élethez való viszonyulásomnak egy kifejezésmódja. Költészetem egy részében megjelennek igen erősen családi motívumok, ezeket megpróbáltam az általános létkérdések felől modellálni. Hiszen mindenki a legfontosabb kapcsolatairól akar valamit elmondani, azt, amit megtapasztal, ami mások számára is átvehető. A költészetben azért tudjuk fefogni a másik költőnek a mondanivalóját, mert mi is megtapasztaltunk hasonlót, és pontosan a költő szókeresési és szótalálati tehetségének a következtében tudunk valami olyat átélni, amit nem tudnánk nélküle. Amikor apámról írok a Boldog ólom című kötetben és „fekete varjú”-ként, „kiismerhetetlen kontinens”-ként próbálom megmutatni, aki egyik ősöm, létemnek egyik feltétele volt: ez egyfajta metafora is. Tehát hiába volt ő kiismerhetetlen és nagyon távoli, mégis tudom, hogy nekem rajta keresztül kellett és kell megismernem önmagam. Ezért használom ezeket a figurákat. Ahogy megyünk előre ebben a kötetben, úgy látjuk: egyre elvontabb síkra emelkednek ezek az érzések. Mindig úgy szoktam fogalmazni, hogy nekem az objektív líra komoly papnője, ideológusa, Nemes Nagy Ágnes volt a mesterem. De ez csupán viszonyítási pont. Valójában én is már régen eltávolodtam az objektív líra eszményétől… mégis tagadhatatlan: a mai napig tartalék eszményem a túlságosan személyes hangütés mellőzése. Legyen személyes, de legyen benne valami elemeltség és közvetettség. A szonett ennek a közvetlen közvetettségnek az egyik formája.

A kortársak között ki az, akivel úgy érzi, hogy közös kincsekből, közös elemekből építkeznek?

Feleségem, Balla Zsófia költészete közel áll hozzám, hiszen belülről látom egész koordinátarendszerét, irányait, belső vetődéseit. De szeretem például Györe Balázs művészetét is, lényeglátó tömörségét, szemléleti komolyságát, valamiféle utólagos „életgyűjtését”. Meghökkentő ott látni: leélünk egy életet legközvetlenebb rokonaink környezetében úgy, hogy nem ismerjük őket, nem tudunk róluk semmit. És aztán amikor hirtelen meghalnak, megpróbáljuk őket életre kelteni, utólagosan és kontár módon „megismerni”. Igen, Györe Balázstól is tudom: halottaknak is vannak közlendőik, sőt néha éppen ők kezdenek el lényegesen beszélni. Az egyik ókori történetíró mondja: Amikor egyik barátja megpróbált egy halottat beállítani az elevenek sorába, kudarcot vallott, és így sóhajtott: „Jupiterre! valami lehet benne”. Látjuk: még a halottban is lehet valami ismeretlen. Neki is van akarata. A holtak más utakat és másképpen járnak be, mint ahogyan azt az élők elképzelik. Kit nevezzek meg még? Szeretem Rakovszky Zsuzsa vagy Szijj Ferenc bizonyos verseit. Náluk érzem az anyaggal való küzdést, a létkérdésekkel való érintkezést, – itt nem pusztán holmi henye játék zajlik a szavakkal… hanem érezhető a szavak alkalmazásán túl meghúzódó közlendők lenyűgöző birodalma. Komoly megrendülés és átfogó megtisztulás, azaz katarzis nélkül nincs érvényes költészet, ma sem. Tandori Dezső, a verbális kalandozások nagy költője, egész életét a kísérletezés égisze alatt töltötte el. Ugyanakkor létrehozott ötszáz oldalnyi olyan cseppentett lírát, amely állja az idők próbáját. A Semmi kéz című kötete a magyar világlíra magna chartája. De mondhatnám azt is: engem nem költők egészben-sommásan, hanem bizonyos-egyes versek szólítanak meg. Olyanok szólítanak meg, amelyek belőlem szólnak. És általában? Azokat kedvelem, akik egy újfajta nyomatékosság hívei. Akik a költészetet nem egyfajta szórakozásnak tekintik. Nem vagyok semmiféle vonulás-vonulat vagy sodrásfajták ellenfele, mégis úgy érzem, hogy korunkban valamiféle új komolyságra volna szükség. Általános közélet, közgondolkodásunk is megváltozna azzal, ha végre többen vennék komolyan a dolgokat, legalábbis úgy, mint ahogy a költők zöme szokta. Szeretném, ha egyre többünk élete volna olyan, mint amilyen – Montaigne szavaival – Szókratész élete volt: une vie incorruptible, megronthatatlan élet. 

 

Sóki Diána

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.