hirdetés

Bazsányi Sándor: Ujjongva vagy jobb híján

2017. április 7.

Gyengeségemből fakadóan persze máig keresem az olyan hallgatókat, akik hasonlítanak vagy legalábbis emlékeztetnek azokra a bölcsészhallgatókra, akik mi voltunk a kilencvenes években. – A katedrán című sorozatunkban oktatóként is tevékeny kritikusokat, irodalomtörténészeket, esztétákat, írókat kérdezünk, hogyan látják a magyar oktatást. Bazsányi Sándorral beszélgettünk. 

hirdetés

Honnan indultál, a bölcsész irányválasztásban mennyire volt benne, hogy tanítani fogsz?

Bazsányi Sándor: Egy Zalka Mátéról elnevezett, a sok Kun Béla út egyikén található ipari szakközépiskola elvégzése után teljesen nyilvánvaló volt, hogy mivel nem akarok foglalkozni: a gépi forgácsolással. Nem mintha előtte ne lett volna ugyanilyen nyilvánvaló, hogy nem ott a helyem, a fémesztergagép mellett, a nehéziparban. Hogy tanítani fogok, nem tudtam, egyszerűen tanulni akartam valami számomra értelmeset.

Az ELTE-n végeztél, milyen tanáregyéniségekkel találkoztál, akik imponáltak, kedvet csináltak neked?

A legsűrűbben az esztétika szakon Balassa Péter és Radnóti Sándor óráira, és ha csak lehetett, műelemző óráira jártam. Balassa pedagógusi hevülete és Radnóti távolságtartó beszédmódja nagyon jól kiegészítették egymást. Két ilyen különböző alkatú oktatótól nagyon sok mindent lehetett tanulni – méghozzá párhuzamos érvényességgel.

A Pázmányra kerültél, az akkor alapított esztétika szakra. Mivel indult a pályád, mik voltak az első állomások-kurzusok?

Ha jól emlékszem, márpedig húszévnyi távolságra azért még illene visszaemlékeznem, egy nagyon vegyes témájú órával kezdtem: volt benne például Goethe (Vonzások és választások), Nádas, Foucault; meg hát ott volt a tárgya: szexualitás, szerelem, házasság. Merész választás, nagy markolás – közepesen erős iróniával mondva: méltó egy pályakezdőhöz. Aztán volt egy etika és művészet kapcsolatát tárgyaló órám is, benne Babits, ki más.

Hogy milyen irányokba nyitottatok a tanszéken, arra kaptam tőled egy vázlatot. Elsőnek néhány pontot idézek: kép és nyelv, vizuális kultúra. Ezeken mit értsünk, milyen témákat, milyen alkotókat?

A hagyományos kép és az irodalom közötti kapcsolatok mindig is érdekeltek, hogy például miként fordítja át a madaras Tandori Dezső a francia impresszionisták és posztimpresszionisták festményeit a maga költői nyelvére. A hagyományos kép és az újabb képtípusok közötti kapcsolatok meg kikerülhetetlenek, ahogyan azt a pop-art óta nem lehet nem látni. És talán lehet és kellene is erről valamit mondani azoknak a hallgatóknak, akik már teljességgel az újabb típusú képek világába születtek, abba a vizuális kultúrába, amelynek azért nemcsak fogyasztóivá, de értelmezőivé, ha kell, kritikusaivá kellene válniuk (persze nem az ideológia, hanem az analízis nyelvét beszélve). Ilyesmikről van szó ezeken az órákon: hogy ne minket irányítsanak a képek, hanem mi döntsük el, miképpen viszonyulunk a képekhez, miképpen olvassuk a képeket. Amennyire ki vagyunk szolgáltatva a jelentős képzőművészeti alkotásoknak, ami nagyon jó, annyira ne legyünk áldozatai például a kereskedelmi vagy ideológiai célzatú képeknek, ami meg nem volna jó.

De van itt még két tétel, ami érdekel: Nyitott prózaolvasás, Nyitott versolvasás. Ehhez is fűzz kérlek néhány értelmező mondatot!

Ezt a két tárgyat, illetve tárgynevet még Lackfi János és Vörös István találták ki akkor, amikor összeállítottak a bölcsészkaron egy kreatív írás kurzussort. Azóta ez a képzési forma beépült az esztétika alapképzésbe, majd a mesterképzésbe, és az utóbbi években volt szerencsém oktatni a kérdezett tárgyakat. Ezek jóvoltából a prózaírás és a versírás fortélyaival foglalkozó szemináriumok mellett megjelenik a befogadás oldalán is a fokozottan anyagszerű közelítés a szépirodalmi szövegekhez, a megformálás nyitottságainak és eldöntöttségeinek – akár kritikai – körüljárása. Tulajdonképpen felturbózott műelemző órák ezek.

Elsősorban kortárs írókat tanítasz. Nádas Párhuzamos történetei, Mészöly Megbocsátása, Tandori, Tolnai, Hajnóczy. Kemény, Térey, Rakovszky, Borbély. Mik a tapasztalataid? Ha ezt a névsort vesszük, az időben a hallgatókhoz közelebb álló szerzők és a távolabbiak megértési-értelmezési esélyei mutatnak-e különbségeket?

Azt érzékelem, hogy egyes művek etikai jellegű provokációi jobban megérintik a hallgatókat, mint ugyanezen művek poétikai botrányosságai, és talán éppen ebből az irányból, az etikai kérdések felől lehet őket elcsalogatni a poétikai ügyek irányába. Például a Szvoren-novellák hátborzongató családi kapcsolatai azért olyan hátborzongatóak, mert a szövegek beszédmódja is hátborzongató. Ezt mindenki érzi, csak nem biztos, hogy tudja is, hogy érzi. A tudatosítás, jó esetben, a szemináriumon megtörténhet.

Bodor, Bereményi, Mészöly, Nádas, Hajnóczy esetében mennyire szükségesek a történeti segédegyenesek, azaz mennyire vannak tisztában a hallgatók azzal, milyen korokban járnak?

Nem is az volna az igazi kérdés, hogy tudják-e vagy sem. Van, hogy tudják, van, hogy nem. Hanem hogy éppen a fent említett szerzők szövegei révén élményszerűen juthatnak a tudáshoz, vagy mélyíthetik a már meglevő tudást. Ami persze nem jelenti, hogy ne kellene azért előtte meghúzni az általad említett segédegyeneseket, például a Bibó temetése című Petri-vers kapcsán. Vagy hogy mik voltak a hetvenes évek, és milyen nyomokat hagytak a szövegeken, akár ábrázolási, akár nyelvhasználati, netán öncenzurális vagy anarchista értelemben.

Ha eddigi tapasztalataidat egybeveted, mit látsz; a hallgatók felkészültsége, széles avagy szűkülő érdeklődése, szellemi innovációja mennyiben változott? 

Nagyon megváltozott, és minden bizonnyal egyre jobban meg fog változni. Nagyon másmilyen irányú, tagoltságú, mozgékonyságú a bölcsészhallgatók jelenléte, mint amilyenre számítottam, amilyennek megszoktam volna, ha megszokhattam volna. Gyengeségemből fakadóan persze máig keresem az olyan hallgatókat, akik hasonlítanak vagy legalábbis emlékeztetnek azokra a bölcsészhallgatókra, akik mi voltunk a kilencvenes években. Ha meglelem azt a keveset, akiket ilyennek vélek vagy érzékelek (még ha nem is ilyenek), annak nagyon örülök. Egyébként meg úgy gondolom, hogy sokféle kommunikációs helyzet, sokféle oktatói–hallgatói műfaj van a bölcsészkaron, pontosabban jobban tagolódnak ezek a helyzetek és műfajok, mint korábban, és mindegyikben meg kellene találni a beszélgetéshez szükséges közös minimumot: alapképzésen vagy mesterképzésen, szemináriumon vagy előadáson, szűkebb vagy tágabb körben, rövid vagy hosszú távon, örömből vagy szükségből, szabadon vagy kényszerből, ujjongva vagy jobb híján.

És milyen szerepe van a fentiekben a magyar oktatáspolitikának; a középiskolai munkának, a tanterveknek, az irodalomoktatás helyes vagy félrevitt voltának?

Az olyan-amilyen általános irányelvekhez és tantervekhez képest inkább azon múlik a dolog, hogy kinek milyen irodalomtanár jut. Sajnos olyan az oktatási rendszer, hogy szinte kizárólag az egyéni szerencsében (vagy nevezze ki-ki annak, aminek akarja) lehet bízni. Jó esetben ez, mármint a szerencse, bejön. Persze vannak olyan iskolák, ahol nagyobb esély van a szerencsére – ami már maga is szerencse. Rosszabb esetben az otthoni kulturális-szellemi közeg pótolhat, helyesbíthet. A legrosszabb esetben meg zárva maradnak az irodalomértés legizgalmasabb terekbe-termekbe nyíló ajtói. Vagy, és ez a legszebb a dologban, mégiscsak kinyílnak – függetlenül az oktatás vagy az otthon világától.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.