hirdetés

Beck Tamás Petri-díjához

2015. január 15.

2014-ben Beck Tamásnak ítélték a Petri-díjat. Várady Szabolcs  laudációját olvashatják, amely a díjátadó ünnepségen hangzott el december 22-én a FUGA Budapesti Építészeti Központban.

hirdetés

Beck Tamást személyesen nem, de a Holmi versszerkesztőjeként levelezve már, ha jól számítom, 18 éve ismerem. A számítógépemet böngészve meglepve látom, hogy 1997-ben a második küldeményére éppen december 22-én, Petri születésnapján válaszoltam. Ebből még nehéz volna egy majdani Petri-díjra következtetni. Ezt írtam:

„...ezek a versek lényegesen jobbak a tavaly küldötteknél, önállóbb a hangjuk és zökkenő-mentesebb a kidolgozásuk. Nem is tudnám alapos indokát adni, miért azzal a megjegyzéssel adtam tovább őket a főszerkesztőnknek, hogy a közléssel talán még várjunk, inkább csak azt az összbenyomásomat mondhatom el, hogy a fajsúlyuk még valamivel könnyebb annál, amilyet a Holmiban közölni szeretünk; néhol egy kicsit »szét vannak beszélve«, vagy az alapötlet teherbírása kevés - de egyetértünk Réz Pállal abban, hogy minden valószínűség szerint csak idő kérdése, hogy Önt szerzőink sorában üdvözölhessük."

Azt sem állíthatom, hogy ez az idő nagyon hamar jött el. Kilenc év múlva, 2006-ban írhattam először, hogy egy versét elfogadta a szerkesztőség, de még ezt is azzal az óvatos megszorítással, hogy eltesszük talonba, amíg jön hozzá még egy. Ráadásul azt a verset nem is közöltük végül. De ennek az oka talán mégiscsak egy pozitív fordulatot jelez. Ezt írtam ugyanis Beck Tamásnak, amikor újra verset küldött:

„Ezek a versek mostanában egyre jobbak. Korábban azt írtam, hogy a Nagypéntek című verset a szerkesztőség elfogadta, és várunk, amíg érkezik mellé még egy. Hadd módosítsam ezt most, mert a későbbi küldeményében mind a két vers jobban tetszett, azt a kettőt szeretnénk közölni ... Ugye nem baj?"

Azóta eltelt újabb nyolc év, átlag évi három Beck Tamás-verssel a Holmiban. Valami baj lehet az időérzékemmel, mert az a Beck Tamás, aki ezt a 24 verset írta, bennem továbbra is fiatal költő képében élt. Amikor megláttam a fényképét az interneten, először sehogy se tudtam azonosítani a mi Beck Tamásunkkal. Tóth Krisztina térített magamhoz, amikor összeültünk megtanácskozni az idei Petri-díjat. Nagyon jó verseket ír, meg jó prózát is, mondta, de nem lehet, hogy ne legyen még kötete, hiszen a negyvenhez közeledik. Abban aztán könnyen megegyeztünk, hogy ha mégsincs, akkor igazán itt az ideje, hogy legyen.

Milyen verseket ír Beck Tamás? Mondhatnám azt, hogy kerek verseket. Határozottan elindulnak és meg is érkeznek valahova. Nem véletlenül ír novellákat is. A verseiben is gyakran egy történetet mond el, egy találkozást például a Löwensohnék bátyjával. „A temetőben kezdődött" – ezekkel a szavakkal egy novella is elindulhatna. De már legkésőbb a 3. sortól nyilvánvaló, hogy más közegben, másik világban vagyunk.

    A temetőben kezdődött: a Löwensohnék bátyja
    megölt testvérei sírjánál ma is azt remélte,
    hogy lét és nemlét között a félig áteresztő hártya
    pár pillanatra fölhasad és kinyújtott kezével

    egy arcot érint meg, melyen időközben borosta
    nőtt, mert képzelet és valóság között szorosra
    kötött csomó az összefüggés... Néztem, miközben leültem,
    s az átható gyanú egymást keresztező tekintetünkben

    egyre pulzált; mintha én lennék oka annak, hogy itt van,
    hiszen már őseim is üldözték övéit a gójimban.
    Elindultam felé, aztán rájöttem, hogy nem kéne mégsem:
    mit is mondhatnék neki, hogy legalább félreértsen?

A történetbe lételméleti metaforák szövődnek, először képzelet és valóság összefüggéséről, azután, mielőtt a cselekmény elkezdhetne kibontakozni, ez következik:

    ...mert rejtve él bennünk a múlt, ahogy az emészthetetlen
    salak is csak néha ad hírt magáról a belekben,
    de úgy pusztít, ahogy gyökerek rombolják szét a műutat majd.

Cselekményt mondtam, de történik-e bármi is igazából? Látszólag igen. Így folytatódik a vers:

    Hazaindultam és hirtelen meglódult utánam,
    mintha most szánná rá magát, hogy szeretteit fölkutassa,
    levelek sodródtak a porban, mint belelőtt tetemek a Dunában,
    Ő csak jött...

A vers elbeszélője pedig menekül, hogy aztán az utolsó strófában kiderüljön, az egész történet belül játszódik, és a fanyar lezárás az erkölcsi tanulságot is úgy köti szorosra, hogy közben kisiklik a didaxis markából:

    s tudtam jól, ha otthon, a néhány négyzetméternyi panelben
    behunyom majd végre a szemem, ott áll a Löwensohnék bátyja;
    jobbra-balra forgatom fejem, csak ránéznem ne kelljen,
    de ő vállamra teszi a kezét és megszólal: „Na, látja...?!"

A gyanútlan test című versben:

    Párocska áll kőszobrok gyűrűjében;
    a derűs, csupa élet, örökké
    jópofa férfi, aki még nem
    sejti, hogy ez az utolsó közös kép

    róluk, s a nő, ki tudja már, hogy
    két ember kell az igazi magányhoz,
    s a szerelem, ha kezeletlen
    betegség, halálhoz kell hogy vezessen.

Csakhamar kiderül, hogy a bölcselmi axióma mögött nagyon is konkrét okok húzódnak, a nő (a versben két gondolatjel között)

    – ma tudta meg, AIDS-et kapott a
    férfitól; nyilván van még egy szerelme,
    s így tovább, a többiek tán már halottak,
    működik a szerelem dominóelve –

A cselekmény (ha annak nevezhetjük) itt is csak annyi, hogy egy pár áll a maribori főtéren, valaki lefényképezi őket. A valódi történés itt is a nő gondolataiban és a vers szervezetében bonyolódik. A szerelem dominóelve egy másik képzetben folytatódik: a vigaszt kereső képzelet a saját sors terhét rádönti a barokkos homlokzatok mögött elképzelt idegen életek talán még súlyosabb megpróbáltatásaira. De közben az ellenszólam, a gyanútlan test szeizmográfja jelzi a fénykép kedvéért még egymásra mosolyodók közt növő távolságot. A kép elkészül, a tiszta ég is látszik, a Dráván vadkacsák úsznak, a vers is megérkezett oda, ahová elindult, tudunk mindent.

Meglehet, Beck Tamás azóta túl van ezen a korszakán. Mostanában rövidebb, az epigrammához közelítő verseket küldött, elegáns, lazán koncentrált szabad versben. Sajnálom, hogy a legutóbbiak közül külső okokból már nem közölhettük ezt az Egy néhai tengerimalachoz szólót:

    A sírodra ültetett fa a hajszálcsövességnek
    köszönhetően magába szívta kedvességed;
    lombos ágaival legyezget engem, árnyat
    ad nekem a nyárban. De ha tőle kérdem, ki
    voltál és miért éltél gyorsabban, mint az
    ember, vastagodik csupán az újabb és
    újabb évgyűrűktől, miközben árad belőle
    felém a hallgatásod.

A többit majd, remélem, elmondják a kötet kritikusai. Én már csak gratulálok, és várok kíváncsian.

Várady Szabolcs

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
lilazomanc lilazomanc 2015-01-16 09:04

Várady Szabolcs volt a Holmi versszerkesztője, nem?