Hitetlenül meredtem vasúti jegyemre, majd a fülkében a kétségkívül nekem rendelt helyre: azon egy behemót férfiú terpeszkedett. Lomhán orrom alá tolt egy másik bilétát, melyen szó és szám szerint ugyanaz állott, mint az enyémen.
– Nem – szóltam fennhangon –, ez lehetetlen! A behemót azonban most még magabiztosabban birtokolta helyemet és némán bólogatott, mintegy megerősítvén, hiábavaló a rugódzás, minden lehetséges.
– Nem! – kiáltottan most már – nem! –, de a hangom másodjára igen furcsára sikeredett, vékonykára, aránytalanul kétségbeesettre, mondhatni, kislányosra, s így némi fontolgatás után arra a következtetésre jutottam, hogy talán nem is az én hangom az. S valóban. Megfordulván, hátam mögött nekikeseredett leányt pillantottam meg. Vonatjegyét nyújtogatta, s mondanom sem kell: ezen is éppen az a szám volt olvasható, mint enyémen. A drabális férfiú szót sem szólt, csupán még súlyosabban nehezedett a hármunk számára kijelölt egyetlen helyre. Tüntetően fészkelődött és terpeszkedett ott, jólesőn nyújtózott, visszataszítóan ropogtatta ujjait, matatott a függönyön, egyszóval otthonosan tett-vett a mi helyünkön. Látható megnyugvással és roppant magabízással töltötte el, hogy egy perccel korábban érkezvén nálunk, birtokon belül van. Viselkedése fölényes volt, álla pedig előreugró, oly kemény és határozott, hogy nyilvánvalóan fölösleges erőfeszítésnek tűnt föl akár egyetlen szót is vesztegetni meggyőzésére. Ha pedig végül tettekre, sőt – ne adja az ég! – tettlegességre került volna sor, egyetlen pillantás elég volt meggyőződni róla: az esélyek egyenlőtlenek. – E E zek szerint mennünk kell – szóltam, s lemondó szavaim azonmód hidat vertek köztem s az ismeretlen leány között, ki az imént még kis híján hátamra tapadt, s így alaposabban szemügyre nem vehettem; most azonban, hogy odébbléptem, a pár arasznyi térköz révén teljes szépségében mutatkozott meg előttem a bájos orca, melyre pozsgákat csalt a kínos gondolat, hogy netán Prágáig állhatunk majd a vonaton. A hibátlan ívű szemöld összefutott a ránctalan homlok közepén, s tétova könny rezgett a szelíd, szürke szemekben.
– Ez a dagadt barom elfoglalta a helyünket – szólt nekibúsultan. Kénytelen voltam igazat adni neki. Igyekeztem hát gondtalanságot mímelni, hogy némiképp felvidítsam a szép kesergőt: – Jobbat nem tehetünk, keressünk másikat. S azzal nekifogtunk a reménytelennek ígérkező kutatásnak. 
– A nevem Marcellina – nyújtotta felém a leánytörékeny kezecskéjét, s én jóleső csiklandást éreztem, ahogy elfogadtam azt.
– Jorik András vagyok – hajtottam fejet, mint szokás. (Csak szavaim voltak illedelmesek, gondolataim korántsem, de az vesse rám az első követ, ki ily pompás, tárulkozóan kívánatos idomok láttán, melyeket nemhogy elfödne, hanem hogy éppen hangsúlyoz a feszes nadrág s trikó, képzelgéseit kordában tartani tudja.) E bemutatkozás már az üres fülkében történt, mit legnagyobb meglepetésünkre mégis találtunk a kocsi sor elején, közvetlenül a lokomotív mögött. Bár ajtaján tenyérnyi „FOGLALT ” tábla függött, odabent a nemzetközi helyfoglalás szeszélye folytán tágas, üres tér nyílott, míg az iménti kocsikban, melyeken átvergődtünk, ölre mentek a többszörösen eladott jegyek elvadult tulajdonosai. Letelepedtünk hát egymással szemközt és kitekintettünk az ablakon. Odakint azonban néznivaló nem kínálkozott, pusztán egy másik vasúti kocsinak a miénkhez hasonlóan sivár ablaksora, s így pillantásunk kisvártatva visszatért – kinek-kinek a szemközt ülőre.
– Ha meg nem sértelek – kezdeményeztem a beszélgetést, érezvén, hogy a feladat reám hárul –, mi az úticélod?
– Malacka – hangzott a rövid válasz. Hallgattam egy sort, csak némi tűnődő szünet után szóltam:
– Megbocsáss; nem értettem tisztán.
– Malacka – koppant a szó ismét kíméletlenül, majd látván terebélyesedő zavaromat szép útitársam, segítő szándékkal, s mintegy foghegyről hozzátette –, kisváros Szlovákiában. Tízezer-kétszázhuszonkilenc lakos, tekintélyes bőr- és élelmiszer-feldolgozó ipar. Nevezetes tizennyolcadik századi barokk templom. Jelenlegi neve: Malacky. É rdeklődve bólogattam.
– Ott laknak a rokonaim. Évente egyszer meg kell látogatnom őket. Most lesz nagy öröm. Bejelentem az esküvőmet. N o lám, férjhez megy – gyomrom előbb fájdalmasan összerándult, majd földerültem mégis, szinte átmenet nélkül.
– Engedd meg, hogy szívből gratuláljak! S zavaimat széles, nyílt mosoly kísérte, s ő érezhette, nem puszta formaságról, hanem hogy őszinte, mélyről fölszakadó jókívánságról van szó – nyájas mosollyal nyugtázta, s szívélyes beszélgetésbe bocsátkozott velem. Tudtomra adta, hogy jövendőbelije nemrégiben kapta meg obsitját a Magyar Néphadseregtől, s hogy jelenleg pusztán azért nem tart vele, mert az utolsó simításokat végzi ama kétszintes családi otthonon, mely rövidesen az új pár fészke lesz. Újólag örvendeztem, ám most is, mint mindannyiszor, ha e tárgykörben jókívánságaimat juttattam kifejezésre, belém hökkent a gyanú: nem azért gratulálok-e oly szívbéli melegséggel jószerivel ismeretleneknek is, mert ezenközben lelkem mélyén megannyiszor egy-egy rovátkát teszek: íme, ismét valaki más érkezett a házasságnak révébe, nem én. Időm azonban nemigen jutott az egyébként nagyon is megfontolásra méltó sejtelem boncolgatására, mert vonatunk váratlanul meglódult.  És meg is állt nyomban. Aligha száz métert vánszorgott előre, s máris lefékezett a pályaudvar külső vágányán, e hirtelenkedéstől pedig ölembe pottyant bájos útitársam, Marcellina, a szürke szemű ara, puha karjával megkapaszkodott nyakamban és így szólt:
– Hoppá.
– Hoppá – visszhangoztam szelíden és várakozón. N em sietett ölemből kikászálódni. Legalábbis nem annyira, amint az egy esküvőjére készülődő menyasszonytól várható volna. Arcomba nézett figyelmesen, közvetlen közelből, s nekem jólesett pillantását viszonozni. Mutatóujjával leheletfinoman, borzongatón végigsimított az ajkam fölött serkedő borostán, mondván:
– Szúrós vagy.
– Utazásom oly váratlanul ért – mentegetőztem –, hogy nem jutott időm a beretválkozásra.
– Márpedig az ki van zárva, hogy én vörös foltokkal a képemen érkezzek a rokonokhoz – szögezte le megföllebbezhetetlenül, s szavaitól, ha őt nem is, de engem égő foltok leptek el nyomban s aligha csupán képemen; minden bizonnyal testem szerte, ha ezt ellenőrizni nem állt is módomban.
– Né, hogy elvörösödtél – cirógatta meg ismét ajkam fölött az érzékeny és pajkos érintésére oly különösen fogékony bőrt, ezzel csak gerjesztvén az emésztő lánghullámot, hogy már-már úgy éreztem, tüzet fogok legott.
– Bocsáss meg – szóltam rekedten, udvariasan moccantva ölem –, melegem van. Lehúzom az ablakot, s egyben megnézem, miért torpantunk meg. Fitymáló fintorral kecmergett vissza helyére – s én tettem, amint mondtam. Lehúzván az ablakot, tervem volt, hogy szellőzködjem, s a levegőzés örvén röviden eltöprengjek a női lélek állhatatlanságán, valamint kialakítsam állásfoglalásomat az út hátralévő, nem épp rövid szakaszára nézvést. Tervem azonban, alighogy megfogant, füstbe ment máris. Rendkívüli kép ragadott meg, s elvonta figyelmemet. A vasúti pálya mellett, közvetlenül a sínpár zúzalékkő-ágyának peremén egy alakot pillantottam meg. Idős személy lehetett, lényt is mondhatnék akár, de mindenképpen olyas kifejezést kell használnom, mely nem tartalmaz egyértelmű utalást az illető nemére vonatkozóan, mivelhogy azt felismerni nem lehetett. Amennyire a kinti sötét látni engedte, vastag nemezcsizmát, lompos, szőrös bekecset viselt, mit gombok híján madzag fogott össze dereka táján. Már ez is szokatlan volt a forró júliusi éjszakában, mindezt azonban tetézte, hogy a jelenség előtt fekete kátrányos hordó állt, s abban deszkaszilánk és forgács lobogott sárgásvörös lánggal, a barázdált arcot kósza tűzfény színezte, s épp így a tompa ujjú kezet, mely feketére égett serpenyőt tartott a tűz fölé; húscafatok sercegtek benne, mindezt pedig szoborrá dermedt, loncsos korcs bámulta a hordó mellől nyálcsorogva. Meg én, álmélkodva. É s a jelenés felém fordult.
– Hideg van – huhogta.
– Hideg? – ocsúdtam föl. A túlvilági, kásás hang s a látvány megborzongatott a vitathatatlanul forró éjszakában.
– Júliusban? – Nyakamon ösztönösen összébb fogtam ingem. A jelenés feszesebbre vonta derekán a madzagot.
 – Mindegy az. Én fázom. Nem számít. Sem az, sem más.
– A hőmérő higanya magasan áll. Amaz a serpenyőre pillantott, megrázogatta kissé a tűz fölött, majd újra visszarévedt rám.
– A história jeges lehe fú felettünk – huhogta síri hangon –, nem érzi? Megbabonázva álltam ablakomban és valamiféle válaszon rágódtam gyötrődve, amikor a vonat éppoly hirtelen, mint ahogy megállt, nekilódult újra; s én visszahuppantam, le, iménti helyemre. Mily különös, hogy az ember éppen akkor találkozik a lét és a bölcselet felvetette legsúlyosabb kérdésekkel, midőn legkevésbé van rájuk felkészülve. Ez a lény, látomás vagy ördög tudja, mi, nyáladzó ebével, sercegő serpenyőjével és bizarr közlésével mintha egyenesen a sors rendelésére termett volna itt a vasút zúzalékkő-ágyása mellett, hogy engem eltöprengessen. Miféle teremtmény lehet, kit ily izzasztó nyári éjszakán is a história jeges lehe borzongat? Rendkívüli szerencsének vélem, hogy ugyanezt nem mondhattam el magamról. Épp elég gyászos dolgot jegyzett a história eleddig, hogy legjobb szándékunk szerint igyekezzünk megkímélni magunkat a borzongástól. Nos, ami engem illet, feltett szándékom, hogy csak attól fázzam, ami históriától mentes életemben történik, s ez még mindig nem kevés a fagyoskodáshoz. Ám mindezen túl, ha valaki azon törekvéssel indul útnak, hogy kevéske pénzét ügyesen költse, s hogy szűköcske lehetőségei közt haszonnal s kellemesen múlassa idejét, akkor bizony jobb, ha kizárja látköréből a borzongnivalókat, s minél tágasabb teret nyit a melegedés csekélyke alkalmainak. Így tehát a sajátlagos vasút menti lény épp kapóra jött, hogy már a kezdet kezdetén tisztázhassam vele – s révén önmagammal: nem; a história jeges lehét én nem érzem, mivelhogy nem óhajtom érezni, márpedig vannak dolgok égen és földön (mégpedig számosak), melyeknek léte bizony mindössze azon áll, óhajtjuk-e létezésüket vagy sem. Ez pedig éppen efféle. Ó, mily szívesen tudtára adnám töprengésem végeredményét a vasút menti jelenségnek, ha még módom nyílna rá! – Így elmélkedtem s már igencsak bántam, hogy a kocsi oly hirtelen meglódulván a szerény vacsoráját melengető ismeretlen elmaradt mögöttem s a sötétben elenyészett. Á m ott volt nékem Marcellina, bájos, szürke szemű útitársam.

Békés Pál: Érzékeny útazások Közép-Európán át, 2010, Palatinus, Budapest

Békés Pál 1991-ben megjelent kötetének második kiadása a Palatinus gondozásában jelent meg a Könyvhét alkalmából