- Ott botlott el a svéd, ahol maga áll, a járdaszegélyen – mondja Góth úr, és kifelé mutogat a reves ajtóba vájt nyíláson. Nyáron is kesztyűt hord, az ujjak levágva, hogy lapozhassa a könyveit.
- Milyen svéd!? Miért? Hány van itt belőlük? A Wallenberg. A park felé rohant, ahol most a szobra áll. Megbotlott, a degesz táska le a földre, a papírok szét - csupa kitöltetlen oltalomlevél a zsidóknak. Éppen szedegeti a földről, mikor arra jön egy nyilas testvér, aki előbb még a zsidókat abajgatta a parknál, aztán meg elrendelték onnan, hogy őrizze inkább a lakását a Lutz Gizinek, a Szálasi feleségének, aki meg amarra lakott, két utcával feljebb. Nézi a testvér a papírokat, látja, mind címeres, pecsétes, de nem tudja elolvasni. A Wallenberg rászól, hogy segítsen összeszedni. Az meg segít. A svéd köszöni udvariasan, a testvér szalutál, a nyilas testvér el a Gizihez, a Wallenberg a zsidókhoz, ha látja, ez egy ilyen sarok. Honnan tudom? Tudja mindenki.
Visszahúzódik Góth a boltjába. Kuckónak is kevés - az utcára nyíló ajtó mögött talán nincs is üzlet, csak odú, vagy horpadás a házfalon. A fába vágott nyílás előtt lecsapható pult az árunak. Puhafedelű óvilági ponyva, filléres füzetes regény, a sárga lapokból por, penész, pinceszag felhőzik.
– Hagyatékból dolgozom, kérem, csakis abból.
 Góth úr járomcsontja majd’ átdöfi a szürkés arcbőrt, az ómódi, kerek szemüveg sötétített üvege mögül féltenyérnyi véreres szem pillog. Leselkedő bagoly, nappal rejtőző városi uhu.
- Sok itt az öreg, rengeteg a hagyaték. Ha tudná, nekem milyen hagyatékom lenne, ha volna kire hagyni!
    El nem mozdul Góth úr a boltból.
    - Courths-Mahler: Lidércnyomás. Hm? Ilyen jó állapotban sehol. Ez még igazi Singer és Wolfner.
    Kuncsaftjai az utcára nyíló szegletes rés előtt ácsorognak, lehajolnak a véreres szempárhoz – Góth urat senki nem látta még állva, kiegyenesedve, szemtől szembe.
- Itt lakott a Soltész úr, szemben, a negyediken. Fabrikált valami távcsövet, kézzel csiszolta hozzá a lencsét.  Néha augusztusban felállította itt a járdán. Mondta, jöjjek ki, nézzek bele. Én meg: hozza ide, hogy a boltból is belenézhessek. Látszott benne valami maszat, mint egy távoli lámpa. Azt mondta, az Androméda-köd, de csak a fele, takarják a házak. Azért az mégiscsak valami, hogy innen a boltból, ültőhelyemből a fél Androméda… Ha kivárja az ember, akkor lassanként minden megmutatkozik. Szép hagyatéka volt a Soltész úrnak. Herczeg Ferenc összes. Gyurkovics-fiúk, Gyurkovics-lányok… megnézi?
Sötétedéskor beszedi az árut, felcsapja a pultot, bezár, de senki nem látja távozni, érkezni, mintha ott lakna a sosem nyíló ajtó mögött, a falban.
- A tavasszal csöveket fektettek. Ezen az utcán mindig ásnak. Mondom a melósoknak, ott a csatornanyílás mellett ne menjenek túl mélyre, még kiássák a Pődör Józsit. Erre ők: mit beszélek össze-vissza? Mondom nekik: nézzenek balra, ott a Vígszínház hátsója. Mikor az felépült, - az első épület volt a Nagykörúton - akkor jobbra, a Dunánál, a mostani lakótelepnél még semmi sem volt, csak a Vizafogó rengeteg vadonerdei. Na, azokban tanyázott a Pődör Jóska bandája – de sok minden volt a rovásukon. Kicsaptak az erdőből, lerabolták az úri közönséget a Nagykörúton, bunda, ékszer, miegymás. Majdnem megcsípték az öreg Jókait is, mert az ő darabjával nyitott a színház és az első előadásokra eljött. Akkor már megvolt a százkötetes díszkiadása… de már a második rajtaütésnél résen volt a hatóság – utánuk! Ezt az utcát már építették, felásva minden meszesgödrökkel. A Pődör Józsit megszorongatták, pisztolyt rántott, erre sortűz. A Pődör Józsi meg bele az oltott mészbe. A temetéssel nem volt gond. Ami maradt belőle, az itt van most is. Tudja mindenki.
Déltájt Góth úr leszedi az árut a pultról és ebédel. Mindig hideget. Kenyeret, felvágottat, sajtot, bolti papírból, mintha a szomszédos üzletből hozná neki valaki. Pedig nem hozzák, és ő sem megy érte.
- Persze nem tudnak mindent. A szarmatáról hallgatok. Jó, de… lakat legyen a száján. Itt van a bolt alatt, mélyebben a Józsinál, de a pincénél meg a ház alapjainál is. Mert a túloldalon állomásozott az aquincumi légió, ez az oldal volt a világ vége, a Barbaricum. Csakhogy az odaáti légió parancsnoka ide is építtetett valami erődöt, vesszőfalak agyaggal tapasztva, meg néhány katona. Értelme semmi. Rá is zúdultak a barbárok rögtön - éppen szarmata törzsek jártak erre. Levágták a légionistákat egy szálig, de ráment egy törzsfő, aki elsőnek mászott a vesszőfalra - azt ledöfték. Itt temették, lóval, fegyverrel, ahogy kell. Rágyújtották az elfoglalt erődöt, a forróság kiégette az agyagot, az pedig szépen megőrizte a szarmata törzsfő meg a ló csontjait.  Itt van a talpunk alatt. Ha kitudódik, jönnek a régészek. Na, az hiányzik nekem. Az ásatás. Hogy feltúrják a boltot, vagy kipateroljanak.
Esténként néma Góth úr boltja. Nem tudni van-e odabent valaki.  Ha igen, néma, mint a sír.

 

(A novella eredetileg a Kritika 2008 áprilisi számában jelent meg.)