A ringlispíl is az Angol utcában volt, a Pákozdi tér sarkán. Moziba mentünk volna megint, de a ringlispíl eltérített. Meleg volt, verőfény, por. Majális lehetett, vagy gyereknap. Másokat is láttam az iskolából. Egy pillanatra mintha a Szászt a Valival. Talán a Frinyót is. Dübörgött a tér, a fákon nagy bádogtölcsér-hangszórók, remegtek az ablakok, hogy pajtásdaloljunk, zengazének, mintamókus. Rengeteg bódé, sátor, pléhasztalra terített ponyva, virsli, sültkolbász, véresmájas, perec. Céllövölde, zsákban futás, tombola. És egy törökmézes. Árult selyemcukrot, Dunakavicsot, francia drazsét is. Krémest, Rigó Jancsit, Tátra csúcsot. És nagy, széles szeletekben Dobos-, Stefánia- meg csokitortát, az fekete volt, egészen fekete.

 

A Rózsi nézte a bódét, olvadozott a vágyakozástól, mint a csokitorta a napon, végül elővett egy kekszet, és kínlódva rágta, és közben azt mondta, a Roger Moore mindig vitt valami ajándékot Rowenánank, például egy nyakbavaló ezüstkeresztet, vagy egy aranyszállal hímzett kendőt. Kérdeztem, ki az a Rowena? Ő meg fintorgott, hogy még ezt se tudom, hát az Ivanhoe csaja. És példát vehetnék a Roger Moore-ról. Na még csak ez hiányzott. Mint az iskolában a hülye dolgozatoknál. Kérdés: ki a példaképed? Válasz: a pléhfejű nyál, a százfogú múúúr. De a Rózsi nem hagyta annyiban: a Gojko Mitić is mindig visz valamit a nőjének! De ez már túlment minden határon. Megvédtem a Gojko Mitićet: az ugyan nem, mert nincsen neki nője, egy Nagymedve az nem olyan. És nekem sincsen nőm, nincs! Erre a Rózsinak görbülni kezdett a szája. Én meg majdnem ordítottam: mit akar?  Ha egyszer le van tiltva a csokoládéról? Rendben, én veszek neki, dögöljön meg a múúúr, de akkor nyista mozi, mert vagy-vagy.

 

A Rózsi kerek arcán lassan folytak a könnyek, lemosták a szája sarkáról a kekszmorzsát. Majd felrobbantam, és számoltam az izzadó tenyeremben a csúszós forintokat és eltévesztettem mindig.

 

Akkor láttam meg a vattacukrot. Kövér, fehérköpenyes nő árulta a  tér sarkán, hurkapálcát dugott egy forgó bádogüstbe és amikor kiemelte, óriási rózsaszín gomolyag ült rajta,  egész kazal. A kisadag is akkora, mint egy focilabda. Azt mondtam a Rózsinak, hogy egy kisadag, plusz egy rövid menet a ringlispílen épp kijön. Az egész heti zsebpénzem.

 

Elmerült a fejünk a rózsaszín vattában. Eperízű volt, eszeveszett-édes, soha nem éreztem még ilyet. Ragadt a szánk, az arcunk. A Rózsi nevetett, a hajára is jutott a rózsaszín foszlányokból, lenyalta a vállára lógó tincset és azt mondta, ő ilyet még életében, és nem is tudta, hogy van ekkora nagy édesség. Mire tisztára szopogattuk a hurkapálcát, éppen végigálltuk a sort a ringlispílnél.

 

A Rózsi előttem ült, én mögötte röpültem, egyre gyorsabban és a harmadik fordulónál fejre állt a Pákozdi tér, az Angol utca, jött föl a reggeli, a tegnapi vacsora, de én nem engedtem, legyűrtem, Nagymedve ura a testének, Nagymedve nem hagyja magát. A Rózsi viszont előrehajolt a hintaszékben és zumm - két szép szabályos kört hányt odafentről. Lent undorodva ugráltak ki a sorból az emberek, valaki az öklét rázta és üvöltött mocskosul, hogy olyan pofás lesz ebből, hogy leég a hajunk, és úgy megver, hogy a törött kezünkkel töröljük a véres orrunkat, és egy szédelgő pillanatra láttam a Szászt meg a Valit is - le lettek hányva teljesen.

 

Úgy kellett kiszedni a Rózsit a hintaszékből. Támolyogtam én is, de legalább tudtam járni. Ő nem. Papírfehér volt, mozdulatlan, le kellett fektetni a fűre. Valaki elment a mentőtisztért, aki a majálisra kirendelt rohamkocsi sárhányóján ült és véresmájast evett mustárral.

 

Nem volt magánál a Rózsi. Kipiszkáltam a levendulás zsebkendőjét a táskájából törölgettem az arcát, puha volt, egészen puha, meg a ruháját tisztogattam, de nemhogy levendulaillata nem lett a kendőtől, hanem furcsa, savanyú-édes szag terjengett körülötte, olyan, hogy nem undorodtam, hanem féltem tőle.

 

A mentőtiszt vizsgálta, meghallgatta, aztán kikérdezett, mit csináltunk, mit ettünk. A vattacukornál hirtelen kapkodni kezdett. Azt mondta diabétesz. Kóma. Ügyelet. És míg hozták a hordágyat, odabökte: - Te adtál neki cukrot, kis pöcs? Imádkozzál, hogy túlélje.

 

Imádkoztam egész nap, pedig nem tudtam, hogyan kell.

 

Másnap a kórházban először a Rózsi anyját pillantottam meg az ágy szélen. Ha rajta áll, engem már a kórterem ajtajában villám sújt, és szénné égek a küszöbön. Aztán a Rózsi hangját hallottam: - Én kértem, én! Ő csak megvette nekem.

 

Puha és fehér volt még mindig, cső lógott a karjából, és valami lé csöpögött belé egy üvegből. Az éjjeliszekrényén alma meg répa. Azt mondta, most derült ki a cukorbetegség, így, ilyen hirtelen. Ne rágjam magam, nem tehetek róla, és szinte mohón kérdezte: mert ugye rágom magam? Én meg nagyokat bólogattam: igen, rágom.

 

Azt hiszem örült neki. Azt mondta, ez volt életében az utolsó vattacukor. És nincs több sütemény, se torta, se csoki. És ő már nem is normális ember és nem is lesz az, mert mostantól kezdve élete végéig soha semmi se lesz neki édes.

 

Erre az anyja sírni kezdett és kiment a kórteremből.

 

Megdicsértem, milyen baromi ügyesen hányta le a Szászt meg a Valit odafentről. Pont telibe mindkettőt, így még a Gojko Mitić se tud célozni.

 

Megkérdezte, kérek-e almát. Mondtam nem. Megkérdeztem, ha felgyógyul elmegyünk-e a moziba. Pótolni. A filmet. Nem válaszolt rögtön. De a végén mégis. Hogy jó, de csak akkor, ha a leghátulsó sorba ülünk, ahol már nincsen mögöttünk senki.

 

Megalkudtunk.