München és Belgrád közt nem éppen félúton, konkrétan a zürichi tranzit várójában, ahol a smoke-szekció nagy örömére hatalmas lounge-okban lehet kieregetni a várakozás okozta feszültséget is, felfogtam végre, hogy egy ideje, mégha kerülővel is, de tényleg úton vagyok. Nem mintha mindezt nem előzték volna meg hosszas levelezések, fordítások, fotók, rövidprózák, hosszabb prózák, sőt, kicsinyke fennakadások is a repjegyem forvardolásakor, mert ahogyan Srdjan Srdič, a Kikinda Short főkurátora-kifundálója-mindenese mondta, ők magyar írónak pályáztak útiköltséget, az én jegyem viszont sehogyan sem lesz beilleszthető a pályázati elszámolásba, ennek ellenére már a második ilyen tárgyú levelében ő nyugtatgatott engem – Uhhh, Julia, don't worry, we'll handle it somehow! –, tehát a dolog nagyon is ott állt a testet-öltés küszöbén, csak valami miatt nekem ment el a kedvem az egésztől. Ezt a kedvszegő valamit most nem is óhajtom ecsetelni, épp ezidőtájt sokan érezhetünk hasonlóképpen, bár Radnótinak a Mivégre című versét a szemléletesség kedvéért bekopipéjsztolhatnám, ha bizton tudnám, hogy nem hágom át a terjedelem határait. Na de.

Srdjan tavaly októberben keresett meg, hogy volna-e kedvem részt venni a fesztiválon, ami nemzetközi, és mint ilyen, mindenféle országok meg nemzetek –  utóbbi a továbbiakban még fontos lesz – menő ifjai olvasnak fel egymás előtt, videotolmáccsal a hátuk mögött... nagyjából ez minden, amit most is fontosnak tartanék megjegyezni az első leveléből. Volt ott egy mondat, benne a bűvös low-budget szóval, de magát a szót mindjárt követte, hogy lesz itt jó buli, miegymás. Low-budget ide vagy oda, decemberre már le kellett adni minden anyagot, Srdjan havonta frissítette a Kikinda Short honlapját, valamikor májusban megkaptuk a végleges névsort, június elejére azt is, hogy kit mikor ki hoz el a reptérről, június közepére pedig a felolvasás sorrendjét. Röviden: egy éven át sikerült fenntartania a Kikinda-lázat, amit a magyar valóság és a fritz diszciplina közt ingázva én mégis elhagytam valamiképp.

Miután a verőfényben kiámultam magam a teljes Alpok-Kárpátok vonulatának légifelvételén, mindeközben azon is zsummogva, hogy miért csak svájci csokit kapunk az ugyancsak svájci légibuszon, mikor farkaséhes vagyok, továbbá, hogy miért nem lettem inkább pilóta vagy földrajz tanár – ugyan, nem is magyar az ember, ha nem zsummogja szét a saját örömét! –, a belgrádi reptéren hirtelen rádöbbentem, hogy a nagy otthontalanságom okán érzett szabadság miatt meg sem érdeklődtem, vajon nem vagyok-e vízumköteles. Szerencsémre olyan gyorsan beengedtek az országba, hogy a döbbenetet nem követte nagyobb riadalom.


Az első estémet Belgárdban töltöttem, egyedül. Mindenki más már Kikindán mulat, mondta Srdjan munkatársa, de holnap délben fölvesszük a cseh meg a portugál depjutit, és irány az első felolvasás. Oké, feleltem, és minek utána elhárítottam a recepciós fiú rámenős masszázsajánlatát, helyette a gasztrobuli belső masszázsának helyi kínálatára terelve a szót, nekivágtam a Skadarska utcának, ahol a makadámon csuszkálva találtam végre egy csendesebb helyet. A mediterrán-balkán gyönyör az azáleák tövében kezdődik, zuhogó esőben, egy étterem teraszán, magányosan, kábé fél asztalnyi pljeskovicával, amitől akkora mosoly kezdett elpöffeszkedni az arcomon, hogy minden arrajáró – noha a vendéglátós etnorokkenroll a szomszédos teraszokon mórikálta magát, az eső pedig remek sorround-hatásban spriccelte szét az összhatás dodekafóniáját –, azt az éttermet választotta, ahol hasonló mosollyal lehet ücsörögni órákon át. Errefel küldött a ház, ajándék gyanánt, ha összeadogatom, kábé fél liternyi sljivovicát.

Másnap délben felvettük a reptérről Jaroslav Rudišt és David Machadót, a cseh és a portugál pályatársat, majd éppen csak beestünk az első felolvasásra, mert meg kellett állnunk egy újabb pljeskovicára valahol. A Narvic Hotel recepcióján vasbeton cölöpök, törött márványlépcsők, bordó drapériák mögé hajigált műanyag kerti székek jelezték, hogy az egész Szerbia újjáépítés alatt. Kívülről egy taps-székház látszatát keltette, a messzibbről jövők nehezen fedezhették fel benne a szállodát. Mint azonnal kiderült, Srdjan ugyanis az érkezésünkkel egyidejűleg a szálloda bejáratánál termett, én is aznap olvasok fel, noha, mint már fentebb mondtam, két hét állt a rendelkezésemre, hogy tudomásul vegyem. A Kikinda Short két napon át tart Kikindán, az írók két csoportra osztva olvasnak fel, estéről estére hallgatják, ízlelgetik egymást, majd a következő két napra átköltöznek Belgrádba. A turnus ugyanaz. Ezt kissé megróvóan mondta, szigorított ejnye-bejnye a bumfordi értetlenkedőnek – persze, hogy igaza volt!

Annyi időm még maradt, hogy elfoglaljam a szobámat, megcsodáljam a világítást, egy karnisra erősített neoncsövet, és eldöntsem, vajon meg akarok-e mosdani a záptojás-szagú sárga vízben, vagy menjek le a közértbe, és mentes vízzel átitatva a törülközőmet, csutakoljam le magam. Aztán beugrott hirtelen a gyermekkorom. A ratosnyai edzőtáborok, ahol a napi tizenöt kilométernyi gyaloglás, pontosabban egyensúlyozgatás után holtvágányokon – korcsolyásoknál ez alap, ugyebár! – a patakban fürödtünk meg takarodó tájt. Hirtelen kinyílt a világ, és a sárga víz mellett döntöttem. A vacsoránál már mindenki mindenkit ismert, vígan csevegtek, ügyet sem vetettek az új érkezőkre, akik még a liftbe is beragadtunk, sőt, becsíptük a norvég író fejét, utóbbi pont azért hajolt be hozzánk, hogy figyelmeztessen, nem ott fogunk megállni, ahol szeretnénk, már ha megállunk egyáltalán. (Megállni megálltunk ugyan, de a mert a liftajtónak legfeljebb az alját vagy a tetejét csíptük el, fogalmunk sem volt, melyik emelet közelében vesztegelünk, végül visszajutottunk a földszintre, onnan pedig egyértelmű volt a gyalogtúra.)

Vacsora után a felolvasók olyan lázban égtek, mint tanévkezdéskor egy-egy kisdiák, s ettől az izgalomtól hirtelen egyetlen nagy osztállyá forrt a teljes alakulat, majd libasorban bevonultunk a kikindai könyvtár kertjébe, ahol nyüzsögtek az emberek, megszámlálhatatlanul sokan voltak – itthon (otthon) még sose láttam ilyet.


Sötétedett már, kilenc óra lehetett, amikor hivatalosan is elkezdődött a Kikinda Short. Sian Melangell Daffyd olvasott fel elsőként, walesi nyelven azaz kymriül, s hiába vetítette mögéje a szerb és az angol fordításokat két projektor, csak a zene tudott áthatolni az ámulaton – vajon mit lépne erre Harnoncourt? Eleinte mindenki feszengett, kapkodta a fejét az író teste és a projekció közötti távon, aztán leállt a gurgulázás meg a fejforgatás. Nem kellett túl sok beleérzés, hogy az ember felismerje, a szervezők szinte a lehetetlenre vállalkoztak, és ebben a vállalkozásban mégis olyan lehetségessé, annyira nyílt titokká vált az irodalom. Legtöbb esetben ugyan az írott szöveg csak esély maradt – a szerb publikum ez alól kivétel talán –, de ott volt a szerző, a saját nyelvén, a maga valójában, mindenféle előadói truvájok híján, és ha le is csúsztunk egy-egy passzusról, a kitettség állapotának második harmadában megszólalt a nyelv, kirúgta magát az ismeretlen szorításából, érthető szöveggé duzzadt, lekúszott a színpadról, kiszivárgott a hangszórókból, szétfolyt a közönség felett, és bennünk megdermet a szusz, meghalt a saját nyelvünk, nem volt immár létige, sem saját jelen, csak a szöveg maradt, elevenen, drámaian, másutt kuncogásra, sőt, egyenesen röhögésre ingerlőn, megmondhatatlanul.

Valójában ugyanez ismétlődött négy estén át, amik közé beékelődött a Srdjan első levelében említett „buli és miegymás“ sorozata, mikor a szálloda halljában, egy lehangolódott zongorán hol egyikünk, hol másikunk zongorázott és énekelt, a patkó alakú, nem túl hosszú kanapén elfértünk mindannyian, előttünk burek, borok, meg sörök is, persze, egyik sarokból francia szövegfoszlányok, másikból olasz, angol, szerb félmondatok, susogások, nevetések vetültek rá a társaságra, és akárcsak a színpad meg nézőtér viszonyában, itt is elveszett a saját jelen. Vagy csak itt és ekkor élt igazán.

Reggelente többen is próbáltuk megfejteni a varázst, az utolsó két napban már visszaszámoltuk az órákat fanyarul, majdnem szomorúan, körbejártak moleskinek, cím- és telefonszám-kötelesként mindenik, kéziratok jöttek-mentek, fordítás-ötletek merültek fel, az Egyesült Királyságból delegált ágensek elégedetten bólogattak – ketten is jelen voltak, az idei Kikinda Shorton ugyanis Wales volt a díszvendég –, és a szervezők is hasonlóképp.

A témák sokféleségéről, az irányok végtelenjéről, a próza örökérvényűségéről szólt ez a négy nap. Kitekintés, és egyben betekintés önmagunkba. Jaroslav Rudiš zúzós dédéer pánkja, a Berlin alatt az ég című regényéből, amely Európa-szerte a hoch-irodalom toplistása, Tomaž Kosmač  minimál-burleszkje, Holly Howitt mikrofikciói, és még sorolhatnám, ki mindenkit lenne érdemes fordítani itthon. Szeretném nem beidézni a már említett Radnóti-címet. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy egy fantomváros közepén, egy minimum Coen-fivérekhez méltó szállodai szürreálban hogyan tud működni egy ilyen jellegű fesztivál, a dél-szláv írók miként kapnak az alkalmon, hogy a saját kiadóik fordítóival összehozzanak bennünket, mifelénk pedig... Holott jut mindenkinek szóból, történetből, meg sikerből is, kísértsen bár a háború emléke, vagy jelenüljön meg a teljhatalom. Van tehát mivégre. Nem dőlttel szedve, és idézőjel nélkül is.

Király Kinga Júlia