hirdetés

Bencsik Orsolya: Biciklik a magyar főváros felé

2018. január 7.

Sok neurotikus és őrült él a világban, akik addig nem engednek, míg saját állapotukba nem kényszerítenek bennünket is. Hisztériások, nárcisztikusok, akik ellen más sincs, csak a test test elleni szimpátiája. – Bencsik Orsolya írása a Litera Fake News című előszilveszterén hangzott el (videóval).

hirdetés

Maga a világ állít csapdát, ezzel nyugtatom magam, miközben felszállunk a vonatra. Budapestre utazunk, de nincs autónk, nekem jogsim sincs, rosszul választottál férfit, mondaná a mama, ha még élne. Az is valami, hogy van férfid, vágná rá a másik mama, de három éve bevett tizenkét Rivotrilt, és két nap után megállt a szíve. A halál a szellem legnagyobb, talán kristálytiszta provincializmusa, ennek beismerése ér a legtöbbet, ezt egy francia regény végén olvastam, elárulhatnám most a címét, de tudom, úgysem nézne utána senki, tényleg létezik-e ez a regény. Hogy már egy ideje komoly párkapcsolatom van, olyan teljesítmény, amit a nővéremen kívül senki nem gondolt volna rólam, de a nővérem meglátásai, mit tagadjam, nem sokat számítanak. Igaz, a Több élet megjelenése után kaptam néhány férfi rajongómtól levelet, ezzel azonban mégsem illik dicsekednem, jóllehet azt írták, elvennének feleségül, meg azt, hogy remélik, már régen nincs a színen a kedvenc állatkám. Sok neurotikus és őrült él a világban, akik addig nem engednek, míg saját állapotukba nem kényszerítenek bennünket is. Hisztériások, nárcisztikusok, akik ellen más sincs, csak a test test elleni szimpátiája. A Magyar Szó volt kistudósítójaként most már tudom, hogy ez maga a harc és az írás. Anyám szerint ha még mindig újságíróként dolgoznék, idővel kitüntetést is kapnék Szerbiában. Apám persze ezzel kapcsolatban is szkeptikus, neki az a véleménye, nem lenne elég, hogy arról és úgy írok, ahogy megköveteli a haza és a nemzet, a megfelelő pártba is be kellene lépnem.

Nem a kedvenc állatkámmal vonatozok, a komoly párkapcsolatom fiatalabb tőle egy negyed évszázaddal, bírja még az utazást, nem panaszkodik, nem haldoklik, és ha kell, a csomagomat is viszi. Nincsenek alattomos fertőzései, nem juttatja belém a mérgét, nem tetves, és tetszik neki, hogy nem vagyok se népi, se urbánus. Urbonépinek, plebejus kozmopolitácskának szólít, és tudja, ha éjjel azt álmodom, sok eső mosta, rücskös kővel dörzsölöm a könyökömet, akkor baj van. És van baj. Nincs szabad hely a vonaton, több vagonon rohanunk keresztül, látjuk, hogy a mázlista Szilasi, a másik fáradt, vidéki író, igaz, kissé összepréselődve, de már ott ül egy kupéban. Vajon vett helyjegyet? Nem akarok többé ember lenni, ezt a komoly párkapcsolatomnak mondom, miközben birtokunkba vesszük a biciklitárolót. Nem kérdés, roppant fontos, hogy szánalmat és részvétet keltsünk, derültséget és gúnyt provokáljunk. Nem a titokhoz, de a kalauzhoz így talán közelebb jutunk. A Magyar Szó kistudósítójaként nem kellett utaznom, otthonról dolgozhattam, csak időnként a polgármesteri hivatalba kellett bejárnom. Az akkori polgármesterrel, a műkedvelővel kellett interjúkat készítenem és beszámolnom azokról a kulturális eseményekről, amelyeknek gyakran még közönségként se voltam a részese. Már a Több élet megjelenése előtt is kaptam rajongói leveleket, leginkább a helyiektől, a művelődési ház vezetőitől, tagjaitól, optimista kisnyugdíjasoktól, a családom ismerőseitől, volt osztálytársaktól, szomszédoktól. Akkor se dicsekedtem én ezzel, végeztem a munkám, jó volt az olvasókat gyönyörködtetni. Most sem szeretném magamat fényezni, de higgyék el, nem könnyű másfél-kétezer karakterben újra és újra, nem kifulladva, ódát zengeni a semmiről. Persze nem kellett vele, a dologgal magával azonosulnom, a szimpátiánk épp abban van, hogy ne a mi dolgunk legyen. És működött a dicshimnusz úgy is, hogy nem birtokoltam a tárgyát, de belátom, mégis elég sok közöm volt hozzá. Az őrültekhez, a hisztériásokhoz, a nárcisztikusokhoz. A kisebbségi, az ex-jugómagyar, a vajdmagyar, a külhoni magyar, a vidéki semmihez. De volt hely. Egy családi ház (benne apám, anyám, a nővérem, a tata és én), a kertben a mama halála után ültetett minirózsákkal és egy fekete, félszemű macskával, akit a tata (januárban lesz kilencvenkét éves) az utcáról szedett fel. Az utcáról édesgetett be hozzánk, hogy pontosabbak legyünk. Ennek már öt éve. A dolgozószobában a számítógépet most apám használja, igaz, nem az én posztomat tölti be, nem engem helyettesít, apám, hiába ír feljegyzéseket, valójában nem tud írni, pláne nem megújuló ódákat a semmiről. Apám, a hatvannégy éves persze nem is akar kistudósító lenni, pedig egyébként szereti a miniatűr dolgokat. Például a rózsákat. Tudom, a dolgozószobában ülve nap mint nap kinéz az ablakon, ki a kertjére, a virágzó tövekre. Ő már felismerte, mi nem a szellem kristálytiszta provincializmusa.

Két és negyed óra vonatozás alatt persze el lehet rendeződni. Egy biciklitárolóban is. Ez a szimpátia. Megvetjük a lábunkat, zötyögünk, és hiába a késztetés, én sem dörzsölöm sok eső mosta, rücskös kővel a könyökömet, helyette egy hideg, kopott, rozsdás vasat fogok. És végre belenyugszom, hogy két világ között élek, de egyik se fogad be teljesen. Eszembe se jut, hogy újságot kellene olvasnom, csak a mellettem kapaszkodó komoly párkapcsolatomra figyelek. Azt mondja, na, nemsokára te is felérsz Budapestre, te plebejus kozmopolitácska, te urbonépi nem ember!

(A szövegben szó szerinti vagy torzított formában Samuel Beckett-, Gilles Deleuze-, Gustave Flaubert-, Radomir Konstantinović- és Végel László-idézetek vannak.)


Bencsik Orsolya

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.