Benedek Szabolcs: A költő halála

A Tehetséges Magyarországért Alapítvány Szépirodalmi pályázatának harmadik helyezettje

A Tehetséges Magyarországért Alapítvány Szépirodalmi pályázatán első helyezést Lövétei Lázár László esszéje, második helyezést Császár Mónika novellája, harmadik helyezést Benedek Szabolcs A költő halála című írása ért el. Most Benedek Szabolcs közöljük, a későbbiekben a második és az első helyezettek írásait is olvashatják.

2007. március 28.

hozzászólás (0)

Sándor régebben nagyon szerette a reggeleket. Szeretett a sötét és nyomasztó éjszakából fölébredni. Szerette hallgatni a lakótelep csak ilyenkor létező csöndjét: a korán munkába igyekvők lépteinek kopogását az aszfalton, a korai napsugarakban tollászkodó madarak neszezését a játszótéri ágakon, meg azt a távoli, halk harangszót, amely Sándorral együtt ünnepelte, hogy az éjjel nem omlott össze a világ, és az Úristen megint adott a számára egy napot. Ez a csend sose tartott sokáig: ahogy teltek a percek, egyre több autó haladt a lakótelepen átívelő főúton, és az autóbuszok indulásra figyelmeztető csengője is egyre többször berregett a ház előtti megállóban.

A leginkább azért szerette Sándor régebben a reggeleket, mert azok majdhogynem kizárólag az övé voltak. Amikor fölébredt, a szomszéd szobában, csukott ajtó mögött még javában szuszogott a felesége és a gyerekek. Miután kinyitotta a szemeit, Sándor először mindig az ablakot nézte, ahogy a hajnali fény beszűrődik a sötétítőfüggöny mögül. Ezután szemügyre vette a szoba túlsó végén lógó esküvői feszületet; végül, közvetlenül azelőtt, hogy kiszállt az ágyból, a könyvespolcon pihentette meg tekintetét. Néhány perccel később már a konyhai ablakból figyelte, ahogy a buszmegálló felé szállingóznak az emberek.

Miután lefőtt a kávé, csészébe öntötte, és bevitte a szobába. Óvatosan, hogy ne csapjon zajt, elhúzta a sötétítőfüggönyt, és odaült a nagyszoba közepén lévő kerek asztalhoz, a kávé, a könyvek és a papírok mellé. Ilyenkor még mindig volt majdnem egy órája arra, hogy olvasson vagy írjon. Az is gyakran eszébe jutott, hogy ezért is milyen jó, hogy kézzel és töltőtollal ír: nem ébreszti föl a szomszéd szobában alvókat. Meg hát – szokta volt mondani –, semmi más nem adja vissza jobban az írás szenvedélyét, mint a toll sercegése, amikor az ember markolja a pennát… „A számítógép és az írógép kiöli az irodalomból az érzékiséget, és legföljebb arra alkalmasak, hogy az utolsó fázisban letisztázzuk velük a megírt dolgokat – nyilatkozta egyszer a megyei lapban Sándor, s hozzátette: – Egyébként a legnagyobbak tollal írnak ma is.”

Azt az újságban nem mondta el, kiket ért a „legnagyobbak” alatt (meg hogy honnét az információ), ám Csabának – természetesen – elárulta. Csaba ekkor azt kérdezte izgatottan, hogy na és Sándor kit ismer közülük személyesen. „Akár ismerhetem is őket – felelte Sándor hetykén –, de van ennek jelentősége egyáltalán? Ha olvasod valamelyiküket, az olyan, mintha ismernéd az illetőt.” Csaba megszeppenten bólogatott, Sándor pedig elhatározta, hogy verset fog írni erről a témáról, és leközölteti a megyei lapban – jól mutat majd az interjú utózöngéjeként. (A vers végül mégse született meg, Sándor jobb témát talált.)

Csaba Sándor tanítványa volt. Sándor legalábbis mindenkinek így mutatta be, és rendre hozzátette: „Jegyezzétek meg a nevét, még sokat fogjátok hallani! Tehetséges prózaíró!” Csaba ilyenkor látványosan elpirult, leginkább azért, mert Sándor négyszemközt soha nem dicsérte meg. Korholni ellenben annál többet korholta, hiszen úgy volt vele: akkor lesz szebb a termés, ha az ágakat gyakran nyesegetik; és különben is, jót tesz a fiúnak, ha nem száll el magától, csupán azért, mert tizennyolc éves korában két novelláját közölte a megyei lap. Így hát, amikor Csaba három-négyhetente reszkető kézzel elébe tette a legfrissebb novelláját, Sándor mindjárt a ceruza után nyúlt, és határozott kézzel alá- és kihúzta a döcögős, rossz mondatokat. Azután részletesen elmagyarázta Csabának, hogy hol mit csinált rosszul, és miként lehetne ezeken javítani. Magyarázat közben gyakran fölállt, a könyvespolcról regényeket és elbeszéléseket vett elő, és vagy azokból, vagy a kerek asztalon szerteszét heverő irodalmi lapokból példálózott, hogy miként csinálják ezt – úgymond – a „nagyok”. „Nem utánozni kell őket – magyarázta figyelmeztetőn –: szó nincs arról, hogy bárkit is utánozni kellene. Azt viszont tudnod kell, hogy miről szól manapság az irodalom.”

Csabát az öccsén keresztül ismerte meg. Az egyik srác szólt neki a gimnáziumban, hogy a bátyja írogat, két novelláját le is hozta a megyei lap, igaz, annak pár éve már, talán ezért sem emlékszik a nevére a tanár úr, mindenesetre örömmel venné, ha kaphatna az írásairól útbaigazítást vagy véleményt. Sándor bólintott, a srác pedig másnap hozta is a bátyja gépelt novelláit. Rögtön utána megszervezték az első találkozót, egy sörözőbe, félúton a gimnázium és a megyei lap szerkesztősége közé. Csaba magas, vékony fiú volt, jól ismerte Sándor nevét és verseit, ennek megfelelően az első alkalommal félszeg tisztelettel beszélt vele. Sándor atyai türelemmel elmagyarázta, hogy azok a novellák, amelyeket eljutatott hozzá, egyáltalán nem rosszak; látszik, hogy nem feleslegesen forgatja a tollat – mármint az írógép billentyűzetét –, csak épp még igen messze vannak attól, hogy közölni lehessen őket. Csaba értőn bólogatott, ám látszott rajta a csalódás: ő nyilván azonnal többet akart, s amikor Sándor hosszú és nehézkes útról és sok munkáról beszélt neki, ezt – bár nem mondta ki – lehangolt türelmetlenséggel fogadta.

Onnantól fogva rendszeresen följárt Sándorhoz. Csütörtök volt a látogatásai napja: megjött a fővárosból, az egyetemről, és első útja Sándorhoz vezetett. Ő addigra hazaért a gimnáziumból, kijavított néhány dolgozatot, belenézett a másnapi órák vázlataiba, majd kikészített a nagyszobai kerek asztalra két üveg sört. A felesége a harmadik alkalom előtt megkérdezte tőle, miért jár ide ilyen sűrűn ez a gyerek, mire Sándor a szakállát simogatva közölte, hogy: „Azért, mert a tanítványom – látva az asszony összeráncolt homlokát, hozzátette: – Prózaírásra tanítom.” „Prózaírásra? – csattant föl a felesége. – De hát te nem is prózaíró, te költő vagy” – ami nem volt teljesen igaz, hiszen Sándornak hébe-hóba megjelentek tárcái a megyei lap szombati kulturális mellékletében, noha a jambusok világában kétségkívül otthonosabban mozgott. Ám ez sem őt, sem Csabát nem gátolta meg abban, hogy csütörtökönként összeüljenek, és miközben Sándor felesége a konyhában vacsorakészítés végett zörgött az edényekkel – Sándor meglátása szerint a szokásosnál hangosabban, azonban ezt nem tette szóvá, nem akart több perpatvart –, ők a nagyszobában az irodalomról és az írás műhelytitkairól folytattak eszmecserét.

Többnyire persze Sándor beszélt: tanáros hévvel magyarázta Csabának, hogyan kell egy novellát fölépíteni, hogyan kell előbb megírni, azután nyesegetni, hogyan kell a mondatokat húzni és nyirbálni, és hogyan kell úgy nem kimondani dolgokat, hogy azok kimondva legyenek. Csaba fogékony, engedelmes tanítványnak bizonyult, általában hallgatott a tanácsokra, és a következő novelláiban mindig igyekezett alkalmazni azt, amiről Sándor beszélt. Egyetlen dologban bizonyult hebehurgyának: ha megírt egy novellát, Sándor minden intése ellenére azonnal elküldte valamelyik irodalmi lapnak. Aztán amikor megjött az elutasító válasz – már ha jött egyáltalán –, úgy kellett beléje lelket verni, hogy bánatában egy pohár sörrel a kezében nehogy becsússzon a nagyszobai kerek asztal alá.

Na persze, egy fiatalembernek soha nem a megfontoltság az erénye – bizonyára az életkorával függött össze, hogy Csaba mindent azonnal akart, és hogy ennyire buzgott benne a publikálási vágy. Sándor ezt azzal igyekezett csillapítani, hogy amikor a megyei lapnál egy olyan rovat írására kérték föl, amely a szombati mellékletben kéthetente friss könyvekről tudósít (egy flekkben), ő a következő csütörtökön azt javasolta a Csabának, hogy csinálják felesben a dolgot: egyik alkalommal ő, másik alkalommal a fiú írja a recenziót. Aki persze örömmel kapott a lehetőség után, és amint Sándor első anyaga megjelent, a következő héten be is vitte a magáét a szerkesztőségbe. Ahol meglehetős csodálkozással fogadták, mondván, egyrészt ez a rovat Sándoré, másrészt ki a fene ő egyáltalán. Hiába emlegette Csaba azt az évekkel ezelőtti két novellát, nem emlékeztek rá. Újabb megszégyenülés, újabb kudarc, ami miatt ezúttal Sándornak is főhetett a feje – össze is zörrent rajta a feleségével, ám magában el kellett ismernie, hogy az asszonynak igaza volt: nem kellett volna fölajánlania Csabának a dolgot, vagy ha már fölajánlotta, szólnia kellett volna előbb a lapnál...

A recenzió egyébként nem volt rossz. Sőt, kimondottan jó recenzió volt: szellemes, ötletes, csattanóval. Sándor próbaképpen íratott még két ilyet Csabával, de előbb szigorúan meghagyta neki, hogy egyelőre eszébe ne jusson bárhova beküldeni. Csaba ezúttal sikerrel ellenállt a kísértésnek, és ő lepődött meg a legjobban, amikor a második után Sándor azt javasolta, hogy küldje el az egyik országos irodalmi hetilapnak, ott mindig kell az ilyesmi, s talán könnyebben közlik, mint egy novellát. Sándor korábban maga is publikált ott verseket, háromszor összesen – azt nem árulta el Csabának, hogy ennél jóval többet küldött, végül maradt a megyei napilapon kívül a szomszéd megye irodalmi folyóiratánál, ahol szívesebben fogadták, mint a pestiek. Csaba elküldte a recenziót, az pár héttel később megjelent. Úgyhogy, bár ott járt az előző este is, a lap megjelenésének napján, pénteken, kora délután, az országos irodalmi hetilapot lobogtatva a kezében Csaba újra becsöngetett Sándorékhoz, s ezúttal magával hozta a barátnőjét is: egy Dóra nevű lányt.

Helyes arcú, szép testű lány volt Dóra. Miközben körbeülték a nagyszobai kerek asztalt, Sándor magában mindvégig azon bosszankodott, hogy ennek a félszeg, hebehurgya fiúnak hogy lehet ilyen karakán, csinos barátnője. Búcsúzáskor megszorította Dóra meleg kezét, mélyen a szemeibe nézett, és meghagyta neki, hogy jöjjön el máskor is. Dóra igent rebegett, majd lehajolt bekötni a cipőjét, egyúttal bő ingének dekoltázsán keresztül láthatóvá tette a melltartó nélküli, formás és feszes kebleit. Sándor később gyakran gondolt rájuk reggelente, azokban a percekben, amikor már ébren, ám még az éjszaka élményein tűnődve feküdt a szobában, és a sötétítőfüggöny résein nézte, miként világosodik odakünn.

Dóra onnantól fogva időnként elkísérte Csabát Sándorhoz. Volt, hogy beült melléjük a kerek asztal mellé, és hallgatta eszmecseréjüket – sőt, amikor a megyei irodalmi folyóirat alapításáról szóló terveket szövögették, közölte, hogy szívesen lenne szerkesztőségi titkárnő, vagy afféle mindenes. Más alkalmakkor kiment a konyhába, és Sándor feleségével főzésről, gyereknevelésről, s egyéb praktikus háztartási kérdésekről beszélgetett.

Akkor is velük volt, amikor Sándor fölvitte Csabát a könyvhétre, úgymond nézelődni, látni, tapasztalatot szerezni és ismerkedni. Nézelődtek, és láttak írókat, olyanokat, akiknek a nevét Csaba rengetegszer hallotta Sándortól emlegetni – ott ültek a hőségben, a napernyő alatt, fehér műanyag székeken, fehér műanyag asztalok mellett, és fogadták a dedikációért sorban állókat. Csaba hosszasan bámulta őket, figyelte a mozdulataikat, a gesztusaikat, igyekezett elkapni egyet-egyet a mondataikból, és miközben Sándor az új könyveket böngészte, ő megmarkolta Dóra kezét, és megint megfogadta, hogy márpedig ő író lesz, és egyszer ő is itt fog ülni a többiekkel a napernyő alatt, szellemes párbeszédeket folytat a kollégákkal, és rövid, de annál frappánsabb mondatokban válaszol az olvasók izgatott kérdéseire.

Az ismerkedés sem maradt el. Az egyik kiadói pavilon mellett Sándor a szomszéd megye irodalmi folyóiratának szerkesztőivel találkozott. Kedélyesen megropogtatták a vállait, és mindjárt elinvitálták a tér mögé, a közeli sörözőbe: egyrészt, mert irdatlan meleg volt, másrészt mert kocsmaasztal mellett lényegesen oldottabban lehet az irodalom aktuális állapotáról beszélgetni. Sándor bemutatta Csabát a főszerkesztőnek: „Prózát ír, igen tehetséges, jegyezzétek meg a nevét, még sokszor fogjátok hallani” – Csaba akkor hallotta tőle először ezt a mondatot, és csak úgy, mint a későbbi alkalmakkor, tetőtől talpig elpirult. A főszerkesztő – egy izzadó, kövér, kopasz ember – a lelkére kötötte, hogy föltétlen küldjön nekik jó prózát, mivel annak mindig híján vannak. Csaba akadozó nyelvvel megígérte, hogy küld. Sándor mosolygott közben a bajusza alatt.

Beültek a sörözőbe, a tér mögé. Gyorsan fogyott a sör, a társaság egyre zajosabb lett, egymást túlordibálva szidták az irodalom intézményrendszerét, leginkább a csibész pestieket, akik mindent kisajátítanak és elnyomnak, és kitaszítanak mindenkit, akik nem közülük való, vagy nem hajlandó egy követ fújni velük. A főszerkesztő vitte a prímet: a feje kivörösödött, kövér izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán, a nyelve is botladozott, ám mindez nem gátolta meg abban, hogy időnként mindenki hangerejét túlszárnyalva szidalmazza név szerint azokat, akik hallatán Csaba nem győzte kapkodni a fejét – őket szokta Sándor példaként állítani, tőlük szokott fölolvasni az irodalmi lapokból. Figyelte, Sándor mit szól mindehhez, ám a költő nem csak hogy nem tiltakozott, de időnként még egyetértőn bólogatott is a főszerkesztő ordibálásaira. Csaba csodálkozott, azonban nem firtatta az okokat, és Sándor sem magyarázkodott a hazafelé vezető úton. A következő héten Csaba küldött egy novellát a szomszéd megye irodalmi folyóiratának. Válasz nem érkezett. Sándornak többször eszében volt, hogy rákérdez a főszerkesztőnél, végül úgy döntött: megvárja, míg Csaba megkéri erre. Csaba nem kérte meg.

A könyvtárról hazafelé menet, a vasútállomáson, amikor Csaba épp másra figyelt, Sándor odasúgta Dórának, hogy egyszer eljöhetne egyedül, van számára mit mondania. A lány némán bólintott, és egy péntek délután el is jött – pont akkor, amikor Sándor felesége meg a gyerekek látogatóba mentek a nagymamához. Dóra szenvedélyesen, nagy átéléssel csókolt, Sándor mohón tapasztotta a száját a lány forró ajkaihoz, és megint az járt az eszében, hogy ennek a Csabának piszkos mázlija van: az ő feleségében még a kapcsolatuk elején sem volt ennyi tűz. Többre viszont nem jutott vele, hiába nyúlkált a falatnyi póló alá, Dóra rendre lefejtette a melleiről a kezeit; egyedül csókolózni volt hajlandó, másra nem – persze, Csaba miatt. „Sose lesz belőle nagy író – jelentette ki Sándor dühösen. – El fog jutni addig, hogy egy-két folyóirat közölje az írásait, de nem lesz az, aki lenni szeretne. Annyi tehetség nem szorult belé.”

Az nem derült ki, Dóra továbbmondta-e ezt Csabának. Sándor úgy vélte, hogy inkább nem. Miért is mondta volna tovább? Azért, hogy megbántsa, vagy hogy utána magyarázkodnia kelljen, hogy miért járt azon a péntek délutánon Sándornál? Onnét is lehetett sejteni, hogy Dóra nem árulta el, hogy Csaba bizalma Sándor iránt töretlennek bizonyult. Amikor a lány szakított vele, azonnal Sándorhoz futott, és a következő hetekben a megszokottnál többet időzött nála. Sándor megértően, atyai jóindulattal fogadta, a felesége méltatlankodását pedig azzal hárította el, hogy a fiú most rossz bőrben van, kibillent az egyensúlyából, muszáj a lelkét ápolni. Azt már senki orrára nem kötötte, hogy miközben a ragacsos kocsmaasztalok mellett Csaba sirámait és megejtő történeteit hallgatta az ő nagy szerelmükről, elégtételt érzett: végül is nem normális, hogy egy ilyen mamlasz gyereknek ilyen jó csaja van. „Most legalább – gondolta Sándor – helyre állt a dolgok rendje.”

Csaba novellát írt a szakításról; azzal a megjegyzéssel adta oda Sándornak, hogy meg akarja mutatni Dórának is. Sándor már unta a témát, úgyhogy csupán átfutotta a novellát, de ennyiből is látta, hogy egész jó: hiányoztak belőle a Csabától megszokott sallangok és túlírások, az érzelgős betétek, és szinte sehol nem futott ki a margóból a szöveg. Azt javasolta, küldje el Csaba az egyik irodalmi lapnak, ha közlik, sokkal hatásosabban dörgölheti Dóra orra alá. A novella nagyon rövid idő alatt, két hónapon belül megjelent, mégpedig egy olyan lapban, ahol korábban még csak válaszra sem méltatták Sándor hébe-hóba küldött verseit. Csaba nem ért el vele semmit Dóránál, Sándor viszont azon a csütörtökön mindvégig „író úr”-nak szólította a fiút, aki pirongó mosollyal fogadta ezt, ám láthatóan nem tudta eldönteni, hogy Sándor bóknak vagy iróniának szánja. Sándor se tudta eldönteni. Amikor Csaba távozni készült, közölte vele, hogy két hét múlva jöjjön legközelebb. „S maradjunk ezután a kéthetenkéntben – tette hozzá, és az előszoba végén álldogáló feleségére pillantott. – Sokra én már úgyse tudlak tanítani.”

„Tőlem nyugodtan jöhetett volna úgy, mint eddig, engem nem zavart, már egészen megszoktam” – mondta a felesége, miután becsukódott az ajtó Csaba mögött. „Ugyan már – csóválta a fejét Sándor –, te nem veszed észre, hogy ez a gyerek mit művel? Engem használ föl az érvényesüléshez. Még a barátnőjét is a nyakamra küldte, hogy csábítson el, hogy aztán beajánljam minél több helyre. Elég volt belőle.”

Két héttel később fagyosan és távolságtartón fogadták Csabát. Pedig a fiú teli volt mondanivalóval: járt az irodalmi lapnál fölvenni a honoráriumot, és a szerkesztőségben megismerkedett néhány, úgymond „naggyal”. S további írásokat várnak tőle. Lelkesedését Sándor zord tekintete és a feleség harsány ajtócsapkodásai se tudták letörni. Persze, nem tudta mire vélni a dolgot, az pedig vélhetően még nagyobb döbbenettel töltötte el, amikor két hétre rá Sándor nem engedte be. Csaba hosszasan, sokáig csöngetett, végül Sándor odament a csukott ajtóhoz, és a lakás belseje felé fordulva, mintha a feleségének mondaná, kijelentette: „Az embernek legyen gerince. Vegye tudomásul, ha nem kell valahol. Menjen azok közé, akikhez dörgölőzhet.” Csaba még kétszer megnyomta a csengőt, azután távozott.

Tett még pár kísérletet, ám Sándor vagy nem volt otthon, vagy nem engedte be. Csaba ezután leveleket küldött, amelyekben megírta, hogy hol, milyen lapokban várhatóak a közeljövőben írásai. Sándor soha nem válaszolt. Aztán Csaba elküldte az első könyvét. Szép kiállású kötet volt, jó volt kézbe venni, szép munkát végzett vele a pesti kiadó. Sándor végigolvasta, és megállapította, hogy belülről se rossz, noha elkelt volna egy még alaposabb szerkesztői kéz, amely még tovább nyesegeti a mondatok vadhajtásait. Egy reggel tollat vett a kezébe, és a nagyszobai kerek asztalnál egyetlen lendülettel megírta, hogy mit gondol a könyvről. Még aznap, az iskolában legépelte, és elküldte a szomszéd megye irodalmi folyóiratának. Egy héttel később odatelefonált, hogy megkérdezze, megkapták-e. A kövér, kopasz főszerkesztő vette föl a telefont, elmondta, hogy olvasta az anyagot, csodálkozott, hogy miért kell egy pályakezdőt ennyire megdorgálni, de persze Sándorra tekintettel közlik a recenziót. Sándor is csodálkozott, hogy ő nem dorgálásnak szánta, csupán megírta a véleményét. Két hétre rá a főszerkesztőt menesztették – a folyóirat új irányt vett, a kritika nem jelent meg.

Ám ez már egyáltalán nem zavarta Sándort.

Onnét vette észre, hogy valami megváltozott benne, hogy egyre későbben ébredt reggelenként. Előbb egy negyedórával, utána egy félórával később, végül egyszerre a feleségével. Együtt tették föl a kávét, és míg lefőtt, együtt nézték a konyhai ablakból a panelházak között elsuhanó autókat. Aztán egy napon Sándor összepakolt a nagyszobai kerek asztalon, csupán a tanításhoz szükséges dolgokat hagyta ott. Onnantól fogva együtt itták ott a kávét, míg föl nem ébredtek a gyerekek.

„Önképző kört szervezek az iskolában – mondta egy reggel Sándor a kávé mellett. – Olyat, amilyen a régi gimnáziumokban működött. Verselgetünk, novellákat írunk, elemezgetünk… Ki tudja, hátha egyszer fölnő valaki…” A felesége mintha mondani akart volna valamit, végül csukva maradt a szája. „Biztosan jó lesz. Már sokan vannak jelentkezők” – tette hozzá Sándor, majd fölbontotta az asztal közepén heverő, előző nap érkezett vastag borítékot. Csaba új könyve volt benne. Sándor megnézte a címlapot, a könyvespolchoz ment, és akkurátusan beigazította az előző mellé.

Bemutatkozás:

„A nevem Benedek Szabolcs. Budapesten születtem 1973. március 18-án. Másfél éves koromban a családom Szolnokra költözött, abban a városban nőttem föl és éltem 18 éves koromig, úgyhogy Szolnokot tartom a - ha nem is a szülő-, de a - "nevelővárosomnak". Az érettségit követően kerültem vissza Budapestre, ahol jelenleg is élek. 1996-ban diplomát szereztem a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem Társadalomtudományi Karán, politikatudomány szakirányon. 1996 ősze óta köztisztviselőként keresem a kenyerem.

Első írásaim gimnazista koromban a szolnoki napilapban láttak napvilágot. Első országos megjelenésem - az Élet és Irodalom hasábjain - 1994 novemberére esik, azóta folyamatosan publikálok különféle lapokban, folyóiratokban. A legtöbbször prózát (novellát), de írtam már recenziót, kritikát és - az utóbbi időben - esszét is. 1998-ban kezdtem el tárcákat írni, ezek az első egy-két évben a Népszabadságban és a Magyar Hírlapban láttak napvilágot, később kizárólag a Népszabadságra "szakosodtam".

1999-2001-ben szerkesztője voltam az Eső című, Szolnokon megjelenő folyóiratnak. 2004 eleje óta a Kelet szerkesztője vagyok (a Kelet az egyetlen ma is megjelenő magyar szabadkőműves periodika, a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy hivatalos lapja).

Szerkesztettem néhány könyvet is, így pl. Harangi Andrea Egy másik nő a kávéházban c. novelláskötetét (Halász és Tsa, 2001), Kömlödi Ferenc Holdfogyatkozás c. regényét (Kávé Kiadó, 2002), illetve Molnár László Miklós Civil háború c. történelmi esszéjét (PONT Kiadó, 2004).

2003-ban az én fordításomban jelent meg magyarul először John Polidori 1819-ből származó A vámpír c. kisregénye, a horrorirodalom klasszikusa (Dekameron Kiadó).

2001-ben a Mariann című novellámból azonos címmel hangjáték készült, ezt időnként leadja a Magyar Rádió. Zoltán Gábor a rendező, a főszerepeket Fullajtár Andrea és Görög László játszák.

2003 óta - újra - nős vagyok.

Anna lányunk 2005. január 5.-én született.”

Benedek Szabolcs szépirodalmi művei:

A nagy degeneráció (regény, Seneca, 1997)

Berényi szerelme (novellák, Seneca, 1999)

Mathias Rex (regény, Filum, 2000)

Így élt John Lennon (novellák, Dekameron, 2002)

Báthory Zsigmond (regény, Kávé kiadó, 2002)

Berettás könyv (Péterfi Andrással; Kávé kiadó, 2002)

Parázsvölgy (regény, Pont Kiadó, 2005)

Kommunikációs zavar (novellák, Pont Kiadó, 2006)

Benedek Szabolcs honlapja