hirdetés

Benedek Szabolcs: A vérgróf

2012. március 9.

"Az emberek mindenáron le akarják győzni a természetet, fölébe akarnak kerekedni a világ rendjének. Pedig amikor éjszaka van, akkor legyen éjszaka. Hát nézzen csak kifelé! Mit lát? Már leszállt az este, de alig győzik a járókelőket kerülgetni a konflisok." - Benedek Szabolcs A vérgróf című új könyvéből közlünk részletet a Libri Könyvkiadó jóvoltából.

hirdetés

Benedek Szabolcs: A vérgróf (részlet)

A bejárati ajtó előtti rács épp csak annyira volt fölhúzva, hogy a fejüket lehajtva be tudtak menni. Komor, erős rács volt, karvastagságú idomokkal, ráadásul nemrégiben újrakenhették, mert még lehetett érezni rajta a festék illatát. Pontosan tervezték és szerelték a helyére, ugyanis miután beléptek, és Mihály előbb bezárta az ajtót, majd megtekerte a falból kilógó kereket, a rács nyikorgás és lánccsörgés nélkül, egyenletes tempóban ereszkedett le.

- Nagyon jó! - próbált Szállási Titusz szellemeskedni, noha maga sem érezte helyénvalónak a dolgot. - Így most már tényleg nem fog betörni az ellenség. Nincs mitől tartanunk.

- A gróf úr nem szereti a hívatlan látogatókat - közölte Mihály. - S mivel nem híve a fölösleges atrocitásoknak sem, inkább egyértelmű jelekkel tudatja ezt, mintsem hogy nem várt konfliktusokra kerüljön sor. A rácsot rendszerint leengedve tartjuk. Most is csak a gróf úr különleges utasítására húztam föl, miszerint ma este meglátogat minket.

- Várjunk csak! - a fiatalember úgy érezte, mégis csak muszáj ennek utánajárni. - Honnét tudták, hogy érkezni fogok?

- Meg volt beszélve.

- Persze, igen, beszéltünk róla, de arról nem, hogy éppen ma fogok jönni… Vagy netán minden este fölhúzta a rácsot?

- Csak ma húztam föl. A gróf úr percekkel a maga érkezése előtt adta ki a parancsot.

Szállási Titusznak lett volna még mit kérdeznie, de úgy érezte, a saját lelki nyugalma érdekében jobb, ha itt most megáll. Megborzongott: az épületben jóval hűvösebb volt, mint odakint, annak ellenére, hogy a bejárattól befelé vezető folyosón kétoldalt fáklyák lobogtak. Aki itt belépett, a középkorban érezhette magát.

- Természetesen be van vezetve a villany. A gróf úr ismeri és elismeri a tudomány és a technika vívmányait. De csupán akkor használja őket, ha azok mással nem helyettesíthetők. Egyébként jobban kedveli a hagyományos dolgokat.

Mihály egy kézmozdulattal jelezte, hogy ideje beljebb kerülni. Szállási Titusz zavartan biccentett, és abban állapodott meg magával, hogy az óriás bizonyára nem gondolatolvasó, csak egyszerűen megelőzte a nyilvánvalóan adódó kérdést. Különben is: nincs abban semmi szokatlan, hogy egy várkastélyként fölépített villában villany- vagy gázégők helyett fáklyák fogadják a ritka vendéget. Éppen az lenne furcsa, ha nem így lenne.

Az ember ugyanakkor azt várná, hogy egy hazatérő emigráns rajongjon a legújabb tudományos eredményekért és technikai szenzációkért, és minden erejével törekedjen arra, hogy rajongását nem csak hogy megmutassa, de egyenesen bele is plántálja az itteni szerencsétlen, tudatlan és elmaradott nemzettársaiba. Kérdés, hogy Rákóczi gróf emigránsnak tekinthető-e egyáltalán. Azok nagy része ugyanis réges-régen, évtizedekkel ezelőtt hazatért, sőt már jobb létre is szenderült. Mindazonáltal az is fölöttébb különös - idézte föl a legutóbbi találkozásukat Szállási Titusz -, hogy valami olyasmit mondott, hogy amikor utoljára Budapesten járt, akkor még nem így hívták a várost.

Efféle gondolatok motoszkáltak a fiatalember fejében, miközben Mihály tagbaszakadt hátát követte az épület zegzugos folyosóin. Az egyik lépcsőn le-, a másikon fölmentek, amíg egy idő után már képtelen volt követni, hogy merre járnak. A villa olyan volt belülről, akár egy labirintus. Vagy egy múzeum: a keskeny folyosókat időnként fölváltó szélesebb termekben és szobákban a falakon mindenütt régi fegyverek és páncélmellények sorakoztak, másutt pedig jókora faliszőnyegek és középkori csatajelenteket és várostromokat ábrázoló pazar és színpompás festmények hívogatták a tekintetet. És mindezek ellenére sehol nem lehetett érezni a dohnak, a salétromnak és a pornak a régi építményekre jellemző szagát - minden frissességtől és tisztaságtól illatozott. Mintha most lett volna kifestve, vagy legalábbis kitakarítva minden, a pincétől a padlásig.

Egyetlen egyszer próbált meg Szállási Titusz szóba elegyedni Mihállyal. Amikor már elszédült a rengeteg csigalépcsőtől és keskeny folyosótól, és az idejét se tudta, mióta menetelnek, úgy érezte, muszáj megszólalnia - ha másért nem is, azért, hogy ne veszítse el a valóságnak ezen a helyen különösen illékonynak tűnő talaját.

- Mondja csak, kérem - kérdezte lihegve, mivel csak kifulladva bírta követni az óriás jókora lépteit -, mióta szolgál maga a gróf úrnál?

- Nem olyan régen - válaszolta Mihály a szokott franciás kiejtésével, anélkül, hogy hátrafordult, netán megállt volna.

- Nem olyan régen? - ismételte a fiatalember. - Már ne haragudjon, amiért ilyen tolakodónak tűnök, de az egészen pontosan mit jelent?

- Ez momentán egészen pontosan százhetvenhárom esztendőt, nyolc hónapot és tizenhárom napot jelent.

Szállási Titusz egy pillanatra megállt, összeráncolta a homlokát és megcsóválta a fejét. Egyáltalán nem örült az efféle tréfálkozásnak. Aztán futnia kellett, nehogy szem elől tévessze Mihályt, és magára maradjon ebben a szörnyűséges labirintusban. A következő ajtónál érte utol.

- Többen kérdezték már tőlem - mondta az óriás, miközben a zsebéből kulcsot húzott elő. - S mindig nagyon szoktak rajta csodálkozni. De akkor miért kíváncsiak rá?

Elindultak a meredek csigalépcsőn fölfelé. A lépcsőfokok szokatlanul magasak és keskenyek voltak - Szállási Titusznak jókorákat kellett lépnie és közben egyensúlyoznia is, nehogy lecsússzék róluk. Sietnie kellett, mivel Mihály továbbra se lassított. A tükörsimára vakolt falak olyan közel voltak egymáshoz, hogy két oldalról szinte nyomták a vállaikat. Mintha egy minaretben haladtak volna fölfelé.

Aztán egyszerre csak fölértek a torony tetejére. Szállási Titusz elsőként egy jókora, kerek ablakot pillantott meg, azon keresztül pedig a nem is olyan távoli messzeségben az Andrássy út fényeit. Mihály ekkor beljebb taszította. Egy szobában álltak, ahol az egyetlen fényforrást az ablak jelentette.

- Itt a vendég, gróf úr.

A válasz onnan érkezett, ahonnan a legkevésbé lehetett rá számítani: egyszerre a hátuk mögül és fölülről.

- Jól van. Nagyon örülök.

Mielőtt azonban Szállási Titusz megfordulhatott volna, a gróf már ott állt előttük.

A fiatalember önkéntelenül is hátrahőkölt, s ha Mihály nem állt volna mögötte, bizony hanyattesett volna a lépcsőházba. Így azonban szerencsére megtartották az inas vastag karjai.

- Talán ennyire ijesztő vagyok? Elnézését kérem, barátom, egyáltalán nem állt szándékomban megrémiszteni.

Tény és való, Rákóczi Lipót rémisztő látványt nyújtott. A sötétség még inkább kiemelte arcának fakó sápadtságát, tar koponyáján megcsillantak a város gyönge fényei, tekintete úgy világított, akár két parányi izzó. Sovány testére bő fekete köntöst borított, keskeny és hosszú ujjai között pedig egy hosszú távcsövet szorongatott. Bár senki nem volt a szobában, aki netán hallgatózott volna, mégis halkan, szinte suttogva beszélt.

- Végre eljött ez a pillanat is! Már nagyon vártam, Szállási úr. Ugye, elhiszi, hogy nem udvariasságból mondom ezt?

A megszólított bizonytalanul bólintott.

A szeme valamelyest hozzászokott a sötéthez. Körbepillantott a szobában. A falak mellett polcok sorakoztak, némelyik könyvekkel, némelyik iratokkal, némelyik üvegcsékkel és tárolóedényekkel megpakolva. Fölöttük különös figurákat ábrázoló metszetek és régi, a földet és az égboltot bemutató térképek lógtak. Az egész pontosan úgy nézett ki, mint amilyennek a történettudományban jártas ember a középkori alkimisták műhelyét képzeli.

A gróf egy kézmozdulattal jelezte, hogy Mihály távozhat. Belekarolt Szállási Tituszba, és szinte vonszolta az ablak felé.

- Jöjjön, kedves barátom! Fürödjék meg a látványban. Valóban lebilincselő! Én se tudok betelni vele.

A fiatalember enyhén szédült. Menet közben nem vette észre, hogy a torony ennyire magas.

- Ez egy nagyon különleges üveg - magyarázta Rákóczi Lipót az ablaktáblákra mutatva. - Nem volt egyszerű beszerezni. Szegény Mihályom lejárta a lábát, mire sikerült teljesítenie az összes kívánságomat. Előreküldtem, hogy mindent előkészítsen. Az épületet is ő választotta ki, persze az én igényeim alapján. Ezeket nem is kellett elmondanom neki. Épp elég régen szolgál ahhoz, hogy ismerjen valamelyest.

- Igen, tudom - motyogta kissé fölbátorodva Szállási Titusz. - Százhetvenhárom esztendeje…

Rákóczi Lipót nevetett.

- Szóval már eldicsekedett vele! Azt hiszi, nagy dolog. Pedig nagyon jól tudja, hogy voltak olyan szolgáim, akik sokkal több ideig szolgáltak. Na de most nem Mihályról akarok beszélni. Hanem az üvegről. Az ember azt hinné, hogy modern találmány, holott nem, csak épp meg kell találni a megfelelő mestert hozzá. Itáliában már századokkal ezelőtt is ismerték. Az egyik oldalán át lehet látni, a másikon nem. A kintiek akkor se látnának bennünket, ha netán fényárban úszna a szoba.

A fiatalember a mennyezet felé pillantott, mintha a lámpákat kereste volna, ehelyett viszont csak foszforeszkáló festékkel fölfestett csillagokat és bolygókat talált.

- Azonban - tette hozzá a gróf -, ez a helyiség soha nem fog fényárban úszni. Legalábbis addig nem, amíg én használom. Az egyetlen fényforrás benne ez a hatalmas ablak. Valamint esetleg a csigalépcső lámpái, amennyiben Mihály figyelmetlenül nyitva felejti az ide vezető ajtót. Amiként most is - Rákóczi Lipót bosszúsan megcsóválta a fejét. - Ennyi fény épp elegendő. Nem kell túlzásokba esni. Az emberek mindenáron le akarják győzni a természetet, fölébe akarnak kerekedni a világ rendjének. Pedig amikor éjszaka van, akkor legyen éjszaka. Hát nézzen csak kifelé! Mit lát? Már leszállt az este, de alig győzik a járókelőket kerülgetni a konflisok. Ahelyett, hogy nyugovóra térésükkel megtisztelnék a mögöttük lévő napot. Izgágák, nyugtalanok, folyton tesznek-vesznek, mert azt hiszik, hogy lemaradnak valamiről. Mondja meg nekem, kedves Titusz, hát mi szükség van arra, hogy ezt a várost ennyire kivilágítsák?

- Sokan ilyenkor is dolgoznak - válaszolta a fiatalember, anélkül, hogy a grófra pillantott volna. - Sőt bizonyos helyeken ilyenkor zajlik az élet igazán. A kávéházakban most van a legtöbb vendég. De engedelmével, gróf úr, ez nem csak Budapesten van így…

- Tudom, tudom! - Rákóczi Lipót bal kezével indulatosan legyintett, jobbjával pedig változatlanul Szállási Tituszba karolt. - Egész éjszakákat szoktam itt tölteni, bámulom az embereket, és próbálom őket megérteni. Higgye el, röstellem is magam érte, ám nem sikerül. Nem csak itt nem értem őket, hanem Londonban, Párizsban, Bécsben, Berlinben, sőt New Yorkban sem…

- New Yorkban? - fordult feléje hirtelen izgatottsággal Szállási Titusz. - Méltóságod járt Amerikában is?

A gróf arcán futó mosoly suhant át.

- Kevés hely van a Földön, ahol nem fordultam még meg… Egy kezemen meg tudom számolni őket. Nem voltam még a jeges déli kontinensen, amelyet nemrégiben kezdtek el föltérképezni. Nem voltam Amazónia dzsungeleinek legmélyén, ahol a civilizációtól tökéletesen elzártan vad indián törzsek élnek. Nem jutottam még föl a Himalája legmagasabb csúcsaira, és Ausztrália kősivatagai is ismeretlenek előttem. Másutt, azt hiszem, szerénytelenség nélkül állíthatom, mindenütt jártam már. De az embereket, ennek a modern kornak az embereit, ahogy futnak, loholnak, sehol nem értettem meg.

A fiatalember hátat fordított az ablaknak, mivel a gróf elengedte a karját, és indulattól fűtötten járkálni kezdett a szobában.

- Méltóságod ezek szerint igazi világutazó! Miért nem írja le és adja ki az élményeit?

- Írjam meg és adjam ki? Ugyan micsodát? Tudja, barátom, mit mondott Lao-ce? Minél messzebb utazol, annál kevesebbet tudsz. Hát írjam le azt, hogy nem tudok semmit? Badarság! - Rákóczi gróf járkálás közben becsukta a Mihály által nyitva hagyott ajtót. A szobában így még nagyobb lett a sötét. - Különben van egy könyvecském. Egy vékonyka kis füzet. Annak idején annyit nyaggattak, hogy ne csak beszéljek, írjak is, hogy végül összeraktam valamit. Ha kíváncsi rá, majd megmutatom.

- Hogyne, természetesen! S mikor volt, kérem, ez az annak idején?

A gróf a világ legtermészetesebb hangján válaszolt:

-  1784-ben jelent meg a könyv.

Szállási Titusz nem mondott semmit, és úgy döntött, hogy inkább nem is gondol semmire. Legalábbis ezt hitte.

- Látom, már nem is csodálkozik, egyszerűen bolond embernek tart. Sebaj! Őszintén remélem, kedves Titusz, hogy majd alkalmunk nyílik közelebbről megismerkedni. Ön az első pillanattól szimpatikus nekem. Amikor először megpillantottam, néhány nappal ezelőtt, a pozsonyi hajón, arra gondoltam, hogy milyen lelkes és okos fiatalember. Nekem pedig éppen ilyenre lenne szükségem! Említettem már, hogy nagyon idegenül mozgok ebben a modern világban. Kell valaki, aki eligazít. Aki a helyére teszi az én tétovaságomat. Aki ismeri és érti a mai állapotokat. Ne, kérem, ne mondjon semmit!

Rákóczi Lipót megállt a szoba közepén, éppen szemben Szállási Titusszal és az ablakkal.

- Tudom, mit akar mondani. Azt, hogy miként lehetséges ez, amikor pedig bejártam majdnem az egész földtekét. Majd megismerjük egymást. Nem kapkodunk, nem rohanunk sehova. A bölcs ember órája soha nem siet, kedves barátom.

A gróf elhallgatott, és Titusz tudta, hogy most valamit mondani kell.

- Meddig szándékozik méltóságod Budapesten maradni?

- Nem tudom. Az is lehet, hogy itt fogok letelepedni. Szeretnék megállapodni végre, és úrrá lenni bizonyos… hogy is mondjam… dolgaimon. Erre pedig mi más lehetne a legalkalmasabb helyszín, mint őseim szülőföldje?

- Említette méltóságod, hogy járt már itt korábban is…

- Igen. Egyetlen egyszer. Akkor is Pozsonyból érkeztem, de postakocsival. Elkísértem ide Casanova lovagot. Egy hangulatos fogadóban szálltunk meg, a budai vár tövében, nem messze a Duna-parttól. Szívesen megnézném, megvan-e még.

Szállási Titusz igyekezett rezzenéstelen arccal átsiklani ezek felett.

- S ez a villa?... Ha szabad kérdeznem, miként és honnét tett szert rá méltóságod?

Rákóczi Lipót újra járkálni kezdett.

- Közvetítőkön keresztül. S persze nagy szerepe volt benne az én drága és nélkülözhetetlen Mihályomnak is. Aki idejében elvégeztette a szükséges átalakításokat. Még úgy is, hogy, mint említettem, térdig koptatta közben a lábát értem.

- A tulajdonos hozzájárult ahhoz, hogy ennyire átépítsék?

- Nem volt itt szükség különösebb átépítésre, kedves Titusz! Éppen csak bizonyos módosításokat kértem, a már említett üvegtől kezdve néhány dologig, amely talán apróságnak tűnhet, de nagyon fontos és lényeges nekem. Maga az épület eredeti formájában is olyan volt, mint amilyennek látja. Kétségtelenül föl kellett újítani, ugyanis soha nem laktak benne, és valamelyest leromlott az állapota. Az eredménnyel, azt hiszem, valamennyien elégedettek lehetünk. Én legalábbis maradéktalanul az vagyok. Fontolgatom is, hogy megveszem. Persze ehhez az szükséges, hogy bejöjjenek a számításaim, és valóban otthonra leljek Budapesten… Mindenesetre, azt hiszem, a tulajdonos szívesen megszabadulna tőle.

- Nem tetszik neki? Akkor miért építtette ilyenre?

- Nem ő építtette. Ő csupán az örököse az eredeti építtetőnek. Aki azóta meghalt. Úgy hívták: gróf Pongrácz István, Nedec várának ura. De ennél jóval többre vágyott, képzelje, egyszer például megostromolta Besztercét! Éppen úgy, ahogyan azt évszázadokkal ezelőtt, a lovagkorban tették a várurak. - A gróf nevetett. - Mihály részletesen elmesélte, amit az örökös elbeszélt neki. Különös história! Szinte regénybe illő. Talán ön is hallott róla. Ha még más nem tette meg, érdemes volna megírnia… Az örökös nagyon röstelli magát, mert ezt a Pongráczot állítólag egész Magyarországon bolondnak tartják. Vagyis tartották, hiszen már nem él. Ő építtette ezt a villát. Szeretett volna egy rezidenciát Budapesten is, ha már Besztercét nem bírta megszerezni.

A grófot néhány másodpercen át rázta a néma nevetés. Szállási Titusz nézte, s miközben gróf Pongrácz Istvánra gondolt, egyre inkább azt hitte, hogy innentől kezdve mindent, de mindent ért.


 

"Mindig esténként tűntek elő, néha csapatosan, többnyire azonban egyedül. Hogy pontosan hogyan és mikor érkeztek, arról senki nem bírt megbízhatót mondani. Volt, aki azt állította, hogy ugyanott laknak, amerre dolgoznak is, napközben alszanak és megbújnak valamelyik bérkaszárnya zugában, s csupán napszálltakor merészkednek elő. Mások akár meg is esküdtek volna rá, hogy a város egy másik fertályából jönnek és szekéren hozzák őket...
Most is csak annyit lehetett tudni, hogy megint meghalt közülük az egyik."

A székesfőváros utcáin arat a halál: a rendőrség elképzelhetetlen brutalitással meggyilkolt prostituáltak holttesteire bukkan szerte a városban, a Városligettől kezdve az előkelő Ó utcai bordélyon át egész a ferencvárosi munkásnegyedekig. 1910-et írunk: az újabban már villanyfényben úszó Andrássy úton még egymást kerülgetik a konflisok és az automobilok, a legendás kávéházakban pedig Ady Endre és Molnár Ferenc társaságát keresik a szépreményű költők és hírlapírók. Ezzel egy időben pedig különös vendég érkezik Budapestre, hogy néhány hónapi rejtőzködés után egyszerre csak az előkelő szalonok és úri társaságok kedvencévé váljon: Saint-Germain grófja, aki egyenesen Rákóczi fejedelem leszármazottjának mondja magát, és a világtörténelem legkülönbözőbb korszakaiból származó történeteinél csak a szokásai különösebbek. Éjszaka él, akárcsak a város, és még soha, senki nem látta enni…

BENEDEK SZABOLCS 1973-ban született Budapesten, nagyjából száz méterre attól a helytől, ahol most él. Közben azért Szolnokon is eltöltött majdnem két évtizedet. A Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen, politikatudomány szakirányon szerzett diplomát. Az elmúlt tizenöt évben hivatalnokoskodott, valamint írt vagy tucatnyi könyvet, sok tucat tárcát, novellát és kritikát, illetve kapott egy József Attila-díjat. Szabadidejében a lányait kísérgeti haza az óvodából és az iskolából. A "Vérgróf"-trilógia indító darabja az első kötete a Libri Kiadónál.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.