hirdetés

Beney Zsuzsa

1930. április 21. – 2006. július 12.

2006. július 18.
Ez az egész valahogy olyan igazságtalan. Csupa olyan szó tapadhatna ide, mely a kimondhatatlanságról beszél, de valami egészen más jutott eszembe. Arról, amikor valaki egyszerűen, szépen (?), tényleg, igazából meghal, lehetetlen beszélni…
hirdetés

Kevés költőt ismerek, aki ne írt volna a halálról, magányról, bűneiről. Viszont kevés olyan költőt olvastam, aki annyit foglalkozott volna a halállal, a magánnyal és a bűnnel, mint Beney Zsuzsa. Úgy látszik, ezek a dolgok egyidősek a költészettel, mégis a kifejezhetetlenség árnyéka vetül azokra, akik egész életük folyamán próbálják megfogalmazni, megkeresni hozzájuk a megfelelő szavakat. A költő magányos marad, mert túl tömör fogalmazása, ők pedig halhatatlanok lesznek. Ez az egész valahogy olyan igazságtalan. Csupa olyan szó tapadhatna ide, mely a kimondhatatlanságról beszél, de valami egészen más jutott eszembe. Arról, amikor valaki egyszerűen, szépen (?), tényleg, igazából meghal, lehetetlen beszélni, igazából fogalmam sincs a halálról.
 
Körülbelül két hete történt, de lehet, hogy három, akkor láttam Zsuzsát utoljára.
Nemrég vásárolt egy lakást a Ferenciek terén, hogy ne kelljen a hegyről le, és a hegyre fel mászkálnia. Korábban Budán lakott, a Határőr úton, onnan indult dolgozni Rákoskeresztúrra a tüdőgondozóba, néha a Pázmány Egyetemre, vagy még korábban, kilenc-tíz évvel ezelőtt, csütörtökönként Miskolcra, tanítani ment. Láttam, ahogy kilép a kapun, néztem, hogy tényleg, mintha sokat fogyott volna az utóbbi évben, nyáron Szigligetre mentünk együtt, vidám volt, bár már akkor is észrevettem, milyen vékonyak a kezei, a tenyere, az ujja lefogyott, mindig kapaszkodott, ha nehezebb kanyart vettünk be séta közben, a hosszú út szünetében, Füreden; ő kérte, hogy álljunk meg. Felkerestük az orvost a szívszanatóriumban, de nem volt ott, picit megdőlt, talán csalódott is, mikor keresztülvágtunk az építkezésen. Figyeltem, ahogy a válla kicsúcsosodik, a férjéről mesélt közben, vele szerette meg a Balatont, mindig erre jöttek és megálltak, mondta. Szinte kilátszottak a csontjai, ettől karakteresebb, szelídebb, elegánsabb és szikárabb lett, kifejezőbb, de nem öregebb. Arca, ősz, fehér haja feltűnően szép volt. Zsuzsa arcáról mindig mindent pontosan le lehetett olvasni, következetes ember volt a kifejezéseiben, tartásos és következetes, ritka ember tehát.
Ahogy lépett egyet lefele a lépcsőn, megkapaszkodott a kapuban, kissé megdőlt, ezért kénytelen volt megint egyensúlyozni, kicsit nehezére esett a lépés, látszott. Kiért a kapun, szatyor volt a kezében, a másikban elegáns táska, azt a vállára tette, mikor a járdához ért. Fehér pamutinge passzolt fehér hajához, jól kiválasztotta, figyelmesen öltözött, mindig úgy szeretett kinézni. A blúzt alul fehér csipke szegte, nem volt giccses; meleg volt az idő, sütött a nap, nyári délelőtt, kicsit fújt a szél, igaz, ültem valakivel az Ibolyában, és intettem volna, de valahogy nem jókor szóltam neki. Elcsúsztunk. Mire észrevettem és felemeltem a kezem, már elhaladt mellettem. Nem fogadta a köszönésem, mert későn nyújtottam felé, meg túl bizonytalanul, el is húztam rögtön a karom; nem akarom feltartani, úgy éreztem, felesleges köszönni, mert nem lát, legalábbis aligha figyel most azokra, akik ott ülnek; a járdára figyelt, az útra, amit meg kellett tennie.
Különben is, mit csináljunk az utcán, miről beszéljünk? Amiről lehetne, arról már beszéltünk, többször. Voltak olyan dolgok, amikről Zsuzsa egyáltalán nem szeretett beszélni, ezeket pontosan lehet tudni. Ha lett volna olyasmi, amiről érdemes öt percet szólni, azt meg épp Zsuzsával nem lehetett. Vele csak órákat lehetett, mert nagyon figyelt, és sokat kérdezett, folyton vitatkozott, finoman, úgy, hogy az ember észre sem vette, és máris a legsúlyosabb témáknál voltunk.
Azért valami csak akadt volna, valami beszélnivaló? Azt majd inkább nála, ha újra összejövünk az otthonában, majd ha teázunk, ősszel, mindig ősszel mentünk hozzá, valahogy úgy alakult. Zsuzsa keresztülnézett rajtunk, a járdára koncentrált, már-már erőszakosan, tántoríthatatlanul, inkább a lábára figyelt, el ne botoljon, a Centrál Kávéház felé indult.
Alacsony nő volt, magas sarkú, elegáns szandálokat hordott, hatalmasakat tudott lépni, elment mellettem, és ez megnyugtatott, biztos jól van, az jól van, aki ekkorákat lép. Picit félrebillent a feje, most is milyen szép öregasszony, gondoltam; szép, de szomorú, mint máskor, úgyhogy ez fel sem tűnt igazából. Valahogy hozzá tartozott az egyedüllét. Rengetegen ismerték és szerették. Kollégák, betegek, tanítványok, fiatalok, férfiak. Gondolom, Isten is szerette, valamikor legalábbis, az ilyen embereket szeretni szokta. Sosem volt cinikus, az iróniát meg határozottan visszautasította, igazából vicces sem, Zsuzsa mindig komoly volt. Csupa kíváncsiság, az ellentmondások ismerője, amiket ő sem tudott feloldani, inkább csak megérteni, elfogadni, de azt hajszálpontosan.

„Nem félni a haláltól, a magánytól.
Nem együttlenni. Nem szakadni el.
Megérinteni egymást a tekintet
Sugarával. Emlékezni. Maradni.”
 
Beney Zsuzsa: Fúga (részlet)

Kiss Noémi

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.