hirdetés

Beney Zsuzsa: Rontás / Napló, előtte és utána - Két regény

2009. január 20.
Az életműkiadás újabb kötete a szerző életében megjelent két regényét tartalmazza. A Rontás két asszony és egy férfi története, melyet az egyik asszony elbeszéléséből ismerünk meg. A Napló, előtte és utána hősnője Hanna, akiről váratlanul kiderül: halálos beteg. A közeli halál tudata azonban nem az élettől való fokozatos eltávolodást, hanem éppen ellenkezőleg, az élethez való szenvedélyes ragaszkodást váltja ki belőle egy új szerelem által.
hirdetés

ELőSZÓ



Beney Zsuzsa sokat tudott a társadalmi konvenciók által alig szabályozható emberi viszonyok kuszaságáról, érthetetlenségéről, veszélyeiről. Korábban egzisztencialistának nevezték ezt a kockázatvállalást, segédkonstrukciók nélküli határátlépést, a végesség szüntelen tudatosítását. Ma már alig hárítható el a pórusokban hordozott, gesztusokban kitörő, érthetetlen döntésekben kiütköző tragikus tudás kapcsolata a huszadik század sötét társadalmi viszonyaival. Ártatlan szókapcsolatainkat Kertész Imre regényei leplezték le, a kor – a huszadik század második fele, benne a 68-as szabadságmozgalmakkal – valahogyan mindig elrontott, szenvedélyes emberi kapcsolatait Beney Zsuzsa regényei formálják meg. Olyan mesélőket talál ki, akiket nem csupán a másik ember izgat, hanem az is, hogy mi az, ami az egyes és a közös döntéseket irányítja. Egyszerre a történettől gyötört és azt áhító narrátorok, benne vannak a regényben nyakig, és önreflexív elemzők, akiknek tágas intellektuális és érzelemtörténeti horizontja még a legbanálisabb esemény - nek is végtelen – és a regény szintjén: valóságos – jelentést képes adni. A Rontás elbeszélője nő, a Napló, előtte és utána időnként egy férfinarrátor hangján szólal meg. A legkisebb, legjelentéktelenebbnek tűnő tárgynak is jelentést teremtő, kreáló elbeszélésmód női perspektívát sejtet – nem a történés fordulatai, az akarat diadala, a tettek impozáns vagy takargatnivaló sora adja e regény vázát, hanem az az adakozó gesztus, mellyel semmiségeket jellé alakít. Viszont a jellé-alakítást a regény az emberi létezés megkü lön - böztető jegyének mondja, ezzel kitágítva asszociációs terét, és elbeszélői technikáját a szent iratok értelmezői hagyományába illesztve: „az emberi léleknek ez a képessége voltaképpen nem más, mint annak a képessége, hogy a világot is jelképnek lássuk – ez az, ami az embert megkü - lönbözteti a létet csak valóságnak érzékelő álla tok, és csak látomásnak sejtő angyalok rendjétől.” Az állati szorongást, félelmet, űzöttséget látszólag minden ok nélkül megélő figurák előzetes (és utólagos) történések sebeit hordják öntudatlanul, „a büntetés[t] mások el nem követett bűne miatt”. Hanna, ez az ellen-Odüszszeusz, az egyesült államokbeli Ithacában, ahol arra vágyik, hogy halálakor legyen valaki mellette, akihez magyarul szólhat, halálfélelmében nem az individuális fájdalmat éli át, hanem az európai szorongás-komplexum forrását: „halálfélelmében vad tűzzel gyulladtak lángra a régi galíciai gettók, ropogott, recsegett a zsinagóga famennyezete, sortüzek dördültek, és nemcsak a valóságosan megtörtént pogromok, hanem a lehetőségekben mindig megtörténhettek volna rémülete is újraéledt.” A történet a jelekből áll össze, s ez kétségtelenül költői mód szer. Beney Zsuzsa prózanyelve viszont sodró és szenvedélyes, olvasás közben alig kivehetőek a struktúrának ezen alapjai – ahogyan alig vesszük észre a magunk életében is egy-egy pillanat, tárgy, pillantás vélt vagy valós jelentőségét. Beney Zsuzsa regényei úgy beszélnek az emberi ta - pasztalások – szerelmi elragadtatások és végső kétségbe- esések – határhelyzeteiről, hogy valami hihetetlen önfegyelemmel csupán kockáztatnak, de nem hazardíroznak. Nem beszélnek túl. A józan, vagyis a teljesen soha el nem ért egymásra találás hangja ez: „A sorsformáló csillagok nem a kinti – belső égboltunkon keringenek; fele - lősségünk megoszthatatlan.” Beney jelekből szőtt regénye időnként a lavinaként zúduló tragédiának a humoros arcát, az emberi szenvedélyek komikumát is képes megmutatni: „elképzeltem – írja a Rontás szerető-elbeszélője a végzetesen posszeszív feleségről – a két kis kötötthorgolt emberkét, Andrást és engem, amint ott fekszünk, elnyúlva az asztalán, szívünk - ben a gyilkos gombostűvel.” Mindkét regény házasságtörés-regény, csakhogy ez a szó, halljuk, másként cseng, mint Effi Briest, Anna Karenina vagy Emma Bovary történetében. A tizenkilencedik és a huszadik század társadalmi viszonyai különös világossággal tárulnak fel innen nézve: Fontane, Tolsztoj és Flau - bert idején még volt mit széttörni, a szabadság útja a mindenféle szempontból kiszolgáltatott nők számára egyedül ezen a széttörésen keresztül vezetett a semmibe, pontosabban a huszadik századba, a huszadik század örömteli felszabadulásaiba, iszonyatos semmijébe, szedált kuszaságába; Edit, Hanna és Eszter, Beney Zsuzsa nőalak jai társadalmi szempontból független, önálló keresettel és krea - tív munkával rendelkező figurák, nincs miért egyetlen lapra mindent föltegyenek, s nem is tesznek, szabadságharcukat nem a férfival szemben vívják, hanem a társadalommal, melynek promiszkuus működését – igaz, erről a regény egy árva szót sem szól – a valóságos szerelmi kapcsolatok hátterében álló, valamikor, a regényen kívül elrontott házasságok jelzik apró jelekként. A huszadik századot szorongásként, babonákként (a dolgok közötti öszszefüggés fantazmagóriáiként), ambivalens és véletlenszerű viszonyokban érzékelik a hősök, s e véletlenszerűségeknek próbálnak ezek az érzékeny teremtések valamiféle értelmet, jelentést, sorsot adni, mert nélküle, úgy gondolják, önmagukat veszítik el. Beneynél viszont az elveszítés nem jelenti a véget, mindig van még rosszabb is, és a még rosszabb sem oldódik fel vagy meg, bármennyire is szeretnénk már egy kis jutalmat a sok szenvedésre, nem, Blau Mihály, Hanna nagyapja a sztálini lágerekről szóló hírek hallatán legfönnebb – és ez megint a legnemesebb humor felcsillanása – Isten eltűntét tapasztalja meg „hatalmas szélorkánban, villámlás és mennydörgés közepette”. És ez a legizgalmasabb: ahogy a szerző az eltűnést realitássá formálja.

Selyem Zsuzsa
Rontás
 
-részlet-
 
Sokáig azt hittem, hogy tönkreteszi az életemet – hogy belehalok, beleőrülök, öngyilkos leszek; tehetetlenség, lelkiismeret- furdalás és lázadás hajtott, a sorsom és őellene – bármennyire is tudtam, hogy igaza van. Éppen úgy tudtam azt is, hogy nincs igaza. Csakhogy, ha két-három napig nem jelentkezett, ha nem szólalt meg a telefon rejtélyes hallgatásaival, nem láttam a lakásom – a lakásunk – körül járni, álldogálni – ha nem éreztem jelenlétét magam körül, már nyugtalanná lettem. Őt is féltettem: rémeket láttam. Attól szorongtam, hogy megbetegedett; a halálát életem legnagyobb tragédiájának tartottam volna – minden elő zőnél nagyobbnak. Persze, lehet, hogy azért, mert ez most volt, azok pedig már elsüllyedtek a múltban: a lelkiismeret- furdalás tűzhányóit, nem kevés földdel, sziklával – szinte a mozdulatlanságig nehézzé téve magamat, a sorsomat: minden mozgást, érzést betemetve, elföldeltem; ez a bűn még előttem állt. Hívott. A bűn-e? Ha ma, mindezek után őszinte aka - rok lenni magamhoz, be kell látnom, hogy nem a bűn és nem is a bűntudat kényszere hívott, és nemcsak a kényszerű helyzet kapcsolt össze bennünket, mint a mérleghinta két szárát: egyikünk emelkedése feltétlenül a másik bukását jelentette – mindennél jobban a kapcsolat vágya hajtott hozzá. Volt egy idő, amikor ez a gyilkos-furcsa kapcsolat volt életem értelme – talán fenntartója is. Ez a nő, aki halálos ellenségének tartott – s akinek a saját szempontjából tel - jesen igaza is volt: nekem az anyát, a nővért jelentette. Beleéltem magam a lényébe, és így egyszerre minden lett: feleség, szerető, anya; a férje szemével láttam: kalandos- kedves fiatal lány; gyermekeiével: gyermekeiért élő matriarcha. Szenvedélye – mely most nagyrészt ellenem irányult – lenyűgözött; az, amit bízvást gonoszságnak és ízléstelenségnek tarthatnánk, előttem fenséges pátosszá nőtt. Először az ő példáján értettem meg azt, hogy az igazán fontos cé - lért nem válogat az ember; hogy az, amit én belátásnak, méltányosságnak – lelkiismeretnek – neveztem, nem egyéb gyávaságnál. Ennek a nőnek – diadalában és bukásában is – volt sorsa; tudta vállalni, játszani; e szélsodorta, magányos végzetnek új meg új szerepeit vette magára – oly ösztönösen, mint a nagy színésznők. Ezt irigyeltem tőle: szerepének természetes elfogadását: a szavaknál sokkalta mélyebb intelligenciát, ahogyan a nagy színjátékokban – hiszen élete szakadatlan színház volt – mindig tökéletesen: mert min dig teljesen alakított. Azt irigyeltem tőle, hogy betöltötte önmagát, hajától – amelyet korához nem illően, de a konvenciókat megvető bátorsággal fésült – a cipőjéig – hanyagul, oda sem figyelve, de mondhatatlan méltósággal, mintha önmaga szobrát hordaná. Elválaszthatatlanul hömpölyögtek benne a hajnalok és az éjszakák; talán kevesebb árnyalatot látott meg a színekben, mint én láttam; talán kevésbé különítette el a hangokat zenében és természetben; de meghallotta azt, amit én soha: a teljes kórust. Félreérthette; de élte! Hogyisne csodáltam volna! És hogyne vágyódtam volna a sorsában lenni, a sorsához kapcsolódni; árnyának, nem ismert tudatának! A férje – akivel már hónapok – csaknem egy év óta – szerettük egymást, a boldogságot és a megnyugvást je lentette. Még így is: a felesége teremtette körülmények sem zavarták meg harmóniánkat: mélyebb volt az mindannál, ami körülöttünk történt. Úgy-ahogy a lelkiismeretemet is megnyugtattam: többet is áldoztak már a szerelemért, nem ez lett volna az első házasság, amely tíz, húsz vagy negyven év után fölbomlik; s nyilvánvaló, hogy az én személyem soha, senki jó házasságát fel nem robbanthatta volna. A bomlás kettőjük között mélyen és régen indult meg, talán már első találkozásuk derűs égboltján meglebbent egy baljós, sötét felhőszegély. Lehet, hogy rejtelmes, hatalmas madár rejtőzött észrevétlenül a zirci parkban, és az ő megzavart csendjében erdők, mezők szelleme támadt fel, és kezdett zúgni. Végzetszerű és természetszerű volt a sorsuk, mint a szél, amely lapjával csúszik és csikorog a föld pályáját az égtől elválasztó keskeny résben; mint a tűzhányók mormogása; mint éjjel a föld. A fiú az asszonyban megtalálta az anyát: nemcsak a személyeset, a hiányzót, a vágyottat: nemcsak annak megfelelőjét, aki volt is és nem is volt, aki újra és újra megvillantotta a gyengédség lehetőségét, és aki újra meg újra elzárta magát a kereső gyerek elől – hanem a Földanyát is, a mesebelit, aki egyszerre adja, egy kezével adja és veszi a szabadságot és a kiszolgáltatottságot. Úgy láncolódott hozzá, mint az élet a földhöz; s ez a kapcsolat éppen annyira meghatározhatatlan, leírhatatlan volt, mint a létezés maga. Nem azt akarom ezzel mondani, s ezt, amit állítok, biztosan tudom! hiszen ismerem Lizát, és ugyanezt éltem át, majd negyven évvel későbben, más helyzetben, más viszonyban: férfi és nő helyett két asszony, szerelem he lyett gyűlölet, szeretők helyett vetélytársak viszonyában – nem azt akarom mondani, hogy András és Liza szerelme csak az ösztönök világában, az öntudatlanság fátylai között, örökös félhomályban derengett. Nagyon is tudatos lények hozzá mind a ketten, hogy ez így ne történhessék: sokszorosan végiggondoltak mindent – igaz ugyan, hogy merőben más utakon: András százszorosan körültekintően – Liza röviden, egyértelműen és magabiztosan. A gondolatok feszültségét azonban nem ez a kétféleség adta: kapcsolatuk elementáris erejének a belátható, a végiggondolható: a megfogalmazható csak töredékét jelenthette. Szerelmük nem két fiatal test ösztönös játéka volt: mert erősebbek és – hogyan is mondjam? – hatalmasabbak voltak önmaguknál – nem csak a szerelmükben. Mind a kettő művész – van bennük valami rejtélyes, önmagukon túlmutató vagy túlról rajtuk áttűnő. Ők ketten – és nemcsak abban, amit csinálnak: András szobraiban és Liza terítőiben – hanem tel - jes életükben, minden mozdulatukban önmaguk fölé nőnek. A teljesség diadalfénye lebeg körülöttük; s a tel - jes ségben minden jó és minden rossz. A jó és a rossz vetítette előre árnyait már a zirci kis házak között, a falu végén, a hatalmas fáskertben. Tündérbozót volt az még akkoriban: vad, elhagyatott, és mégis ember formálta szelíd. A fiú – anélkül, hogy megfogalmazta volna magának – vagy éppen azért, mert nem fogalmazta meg – szinte eggyé vált a fák lelkével; a lány a fiúéval. Mindent megtalált benne, és úgy vállalta, mint a mindenséget. Maga sem tudta, hogy valóban a mindenséggel: a sa - ját létére kiszabott teljességgel egyesült. A férfi teste és lelke beborította, körülvette; először melegített, egyre jobban átforrósodott, majd ráégett, áthatolt rajta; soha többé nem tudta kivetni magából. Először úgy hordozta, mint féltve őrzött csecsemőt, titkos terhét – még lépései is: csupa gyöngédség, szinte megolvadt körülötte a tér; aztán lassanként köréje kövesedett; ha kivetette – ha kiengedte volna magából a férfi képét, önmaga is megsemmisül. Tartalma volt: létezésének értelme; mindene. A mindenséget szándékosan szűkítette egyetlen személlyé: hogy ezt az egyetlen személyt önmagába zárja. Nem létezett „mindenség” önmagán kívül – élőt és élettelent magába olvasztott. A gyermek, a férj e mindenség részévé és fenntartójává változott: szülőföld és temető volt ez az asszonyi test; nem csoda, hogy a vonzása: ellenállhatatlan. Még én is a sodrásába kerültem. Még én is elhittem az igazát – s ha kettőnk igazsága szemben állott, bennem is övé győzedelmeskedett. De nem azért, mert meggyőzött, vagy mert beláttam azt, amit mondott – nem azért, mert az én belátásom vagy megértésem nagyobb – hanem elsősorban azért, mert az ő igaz - sága erősebb – mondhatnám úgy is: erőszakosabb igazság. Hogy féltem tőle! S ha nem volt okom: hogy kívántam vissza a félelmet! Ezt vállaltam – akár a halálig – inkább, mint a félelem nélküli szabadságot: a döntés, a tevékenység, a szerelem örömét. S mennyire kevéssé értette – érthette – ezt Liza! Valószínű, hogy egyáltalán nem. Sok mindent tett, amivel, úgy látszott, megfélemlíteni akart; – valójában ő maga aligha hihetett akciói sikerében. Pedig jobban hatott rám, mint amennyire valaha is elképzelte volna. Ugyanúgy, mint valaha anyám. Most értettem meg igazán ennek a viszonynak a tragédiáit is. Ő is, akárcsak Liza, a megértést addig a határig tudta elképzelni, ameddig maga is megélte; azt a félelmet, melyet én a csontjaimban hordtam, egyikük sem ismerte. A korkülönbség okoztae? – hiszen egy generációba tartoztak mind a ketten, s a történelem másképpen, életük más szakaszában szólt az ő sorsukba, mint az enyémbe. Vagy természetünkben volt a különbség, s talán az én „betegségem” az, hogy kényszeresen élem bele, élem át magam a más lelkiállapotába – talán ez zavarja össze az én igazságom egyértelműségét? Mert igazán megérteni csak egyetlen igazságot lehet: a sajátunkét. S ha úgy véljük: a másét is – akkor nemcsak a tisztaságunkról mondunk le, hanem arról is, ami ennél fontosabb lehet: az egyértelműségről. Az, ahogyan én Li - zát „megértettem”, nem gyilkosabb-e a meg nem értésnél – mert az, ami egyértelmű, nem tisztább-e mindenképpen a kétértelműnél, a fenntartásoknál, a homálynál? Ez az asszony meg tudott volna ölni engem, és máig sem értem, hogy miért nem tette – számításból, józan megfontolásból- e, vagy azért, mert tudta, hogy finomabb eszközökkel úgyis öngyilkosságba kergethet? Közben pedig – s ezt biztosan tudom – éppen annyira félt az én halálomtól, mint én az övétől. Mit nyert volna vele? A férjét, valószínűleg, minden remény nélkül, elvesztette volna – hiszen abban az időben András annyira hozzám tartozott – annyira hozzám tartozónak érezte magát –, hogy halálom az értem való gyászba és nem a visszatérés menekülésébe döntötte volna. Akkor, ebben a lépésben, Liza semmi ígéretét nem láthatta férje visszahódításának. Kétséges, hogy hitt-e benne valaha is, legmakacsabb tervei idejében? Ha igen, ez a hit segítette, hogy megmaradjon, hogy ne pusztuljon bele abba, amit egy időben végérvényes, halálos veszteségének látott – és végül ez a hit segítette hozzá, hogy elérje azt, amin – emberfeletti erőfeszítéssel – hónapokig dolgozott. Azzal-e, hogy be lém szuggerálta igazát – hogy végül is lelkiismeret-furdalást ébresztett bennem? Nem Andrást, hanem engem terrorizált azzal, hogy András gyermekeit sorban ellene fordította! Az elképzelt szeretet többet jelentett a valóságosnál, és én – bár tudtam, hogy nincs és sohasem volt így, hajlandó voltam elhinni, hogy Liza és András tökéletes otthont teremtettek a gyerekeiknek. Elhittem, mert kirekesztett voltam; Liza csak annyit mondott: te úgysem tudod, mit jelent három gyereket felnevelni – s én, szégyenkezve a nem tudástól, elhallgattam. Ott támadott, ahol a leggyengébb voltam – ahol mindig kevesebbnek éreztem magam nála; szeren csét - lenségemet mint bűnt vagy mint bűnök forrását emlegette: „persze, Editnek nincs gyereke, mit tudhat ő a családról!” S amellett, hogy eltöltött bűntudattal, sajnáltam is Andrást. Azzal, hogy elköltözött otthonról, gyerekeitől is elszakadt – s bár ők valamennyien felnőttek voltak már – a legfiatalabb kislány is főiskolai hallgató –, tehetetlenül álltak a családi viharban. Tudta-e Liza, hogy ezekkel a családról szóló tirádákkal mennyire hat rám? Ma már kételkedem benne; későbben látnom kellett, s nagy csodálkozással láttam, hogy a „család” náluk egészen mást jelentett, mint az én gyerekkori otthonomban. Hogyan tudhatta Liza mégis ilyen pontosan, hogy ezzel, éppen ezzel hat rám leginkább? Alig hiszem, hogy számítgatott volna; sokkalta valószínűbb, hogy ösztöneire hallgatott, s hogy akkor, amikor szétrombolt családi életük meghittségéről beszélt, hitt is ebben. Liza nem hazudott – gyerekesen elhitte mindazt, ami fantáziájában élt, s gátlás nélkül ki is mondta – ezzel aztán, utólag, meg is győzte magát. De nemcsak ebből fakadt tévedhetetlen biztonsága: a támadó Liza ösztönösen alkalmazkodott a védekező Edithez, maga a harc izgalma késztette arra, hogy ellenfele válaszait – minden mozdulását – ne csak megfigyelje, hanem át is élje, szinte a magáévá tegye. Valószínű, hogy nemcsak ő hatott rám, hanem én is őrá – ha más nem is, az a sugárzás, amellyel vártam, szinte hívtam támadásait. Mindketten makacsok, zárkózottak voltunk: a másik felé fordulásban mindketten saját magunkat láttuk és kerestük. Ő a támadásban volt kíméletlen – én abban, hogy mindent, amit tett vagy mondott, magamra vettem. Liza nem volt finnyás, sem válogatós a módszereiben: valóban megtette azt, amivel mindig is fenyegetőzött: hogy lehetetlenné tesz bennünket, lerombolja András karrierjét, megfosztja munkájától, hogy mindenkit ellene fordít. Ördögi ügyességgel sikerült kimódolnia azt, amit fűnek-fának elmondott: nem magát sajnáltatta, hanem Andrást – nem a hűtlenségéről, hanem koráról, öregségéről, lelki zavaráról beszélt. „Szegényről már az utóbbi egy-két évben észrevettem, hogy megváltozott – előbb csak feledékeny volt, a szokásosnál is ingerlékenyebb –, hiszen tud - játok, azelőtt is mindenért felfortyant, sokszor nem is mertem bemenni a műtermébe – a gyerekeknek is hány kínos percet szerzett! Az utóbbi időben egyre türelmetlenebb lett, idegessége fokozódott, nem tudott otthon megmaradni. Örökké bolyongott, sétált – ugyan, ki tudja, hol, kinél járt, míg mi azt hittük, hogy sétál… és most aztán egészen megszédült…”

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.