hirdetés

Benjamin Stein: A vászon

2014. február 4.

Ez az immár több kiadást megért regény nem is két-, többfedelű. Stein vérbeli elbeszélő. Történetként valóságos krimit sző, a mese magával sodor, s a gyanútlan olvasó észre sem veszi, hogy a szerző közben a létezés legfontosabb kérdéseit feszegeti. - Részletet ajánlunk A vászon című könyvből.

hirdetés

Rendes körülmények között sábeszkor, ha becsöngetnek, senkinek se nyitunk ajtót. Családtagok, barátok úgyse csöngetnének. Ők előbb szólnának, aztán, amikor már nagyjából annyi az idő, ahogy megbeszéltük, ott álldogállnának az utca túlfelén, míg valaki észreveszi, és lemegy, hogy beeressze őket.

Ügyesen megcsinálta az Örökkévaló: étkezésnél meg sábeszkor jól látható, ha valaki idegenek között él, mintegy számkivetettségben. A katolikus szomszédok biztos nem teregetnek ruhát a szent vasárnapjukon, ellenben meg se fordul a fejükben, hogy ne írjanak meg egy levelet, vagy hogy mise után ne menjenek autós kirándulásra a természetbe. Azoknak az egyetemistáknak meg, akik egy emelettel alattam laknak albérlőként, félő, hogy halvány fogalmuk, ha van egyáltalán Istenről. Aki a német nagyvárosokban nem igazán dívik. Olyasvalakiről, aki ilyen rigorózus, faramuci követelmények elé állít, mint, mondjuk, megtartani a sábeszt, jobb, ha az ember nem is akar jóval többet tudni errefelé.

Persze akad azért kivétel is, példának okáért itt van José Molina, ez a kövérkés, hihetetlenül barátságos zenész, aki a barátjával a mellettünk lévő lakásban lakik. Soha nem kérdeztük, hova való. De én szívesen eljátszottam a gondolattal, hogy valahonnan Chiléből keveredhetett ide. Ennek persze volt némi köze a nevéhez, „A pókasszony csókjá”-hoz meg az akcentusához is, amelyet földrajzilag igencsak nehéz lett volna bárhová besorolni. De bármennyire kérdéses is, honnan származik ez a Molina, azt biztosan lehet tudni, hogy világot járt ember, aki néhány évet élt New Yorkban is. Pontosabban Brooklynban, egy főként zsidók lakta negyedben. Akkor tudtuk meg mindezt, amikor egy pénteki napon muszáj volt megkérnünk, vegye már át az új mosógépünket. A szállítást kora délelőttre ígérték, s mi már ott voltunk a sábesz beállta előtt, de még mindig nem hozták ki.

Molina tökéletesen képben volt. Eligazította a szállítókat mindenben, amiben csak kellett, aláírta a mosógép átvételéről a papírt, még borravalót is adott. Mindeközben egy szóval sem kellett magyarázkodnunk neki. Csak nevetett, mondván: álmomban se gondoltam volna, hogy egyszer még pont itt, Németországban veszi valaki hasznomat gójként sábeszkor.

De az olyan szomszédok, mint Molina fehér hollónak számítanak. Ha az ember meg akarja tartani errefelé a sábeszt, valóságos védvárat kell magának kiépítenie. Aki csak kiteszi a lábát az ajtón, máris a vallás valóságos aknamezején jár, s az se sokkal veszélytelenebb, ha valaki kívülről lép be – sábeszkor, az ajtónkon, miután becsöngetett.

A feleségemnek köszönhetem, hogy efféle szituációkban már nem tudnak igazán sarokba szorítani. Hát ne nyisd ki, mondta, amikor már megint le akartam rázni valahogy egy postást, mivel a csomagot se akartam átvenni, meg az átvételét se aláírni.

Mi a fenét lehet ilyenkor mondani? Engem mindenesetre máig kihoz a sodromból az efféle helyzet. Tisztára hülyének látom magam. Roppant kínos. Ráadásul szégyellem is, amiért kínos. Kínos elmagyarázni egy vadidegen fickónak, mi az a sábesz, hogy van egyáltalán sábesz, s hogy én emiatt most nem vehetem át ezt a csomagot, de azt se kérhetem tőle, hogy csak vigye vissza szépen.

Amikor kínomban feszengeni kezdek, rögtön olyan leszek, mint a pokróc. S amikor ilyen pillanatokban előveszem a pokróc modoromat, az meg a feleségemet viseli meg. Az ajtó tehát zárva marad, ha sábeszkor valaki becsönget.

Tegnap is zárva maradt volna, ha épp nem hancúrozunk javában a gyerekeimmel az előszobában, s nem csapunk akkora ricsajt, hogy a labdarugdosás meg a vihorászás kihallatszik a lépcsőházba. Zárva maradt volna az ajtó, ha a férfi, aki hozzánk jött, még a kapu előtt van, s nem a lakásunk ajtajában, amit aztán meg is kocogtatott és beszólt, hogy engedjük végre be. Az, hogy rá se hederítsek, holott tudja, hogy van bent valaki, még nekem is sok lett volna. Mit volt mit tenni, kinyitottam hát az ajtót.

A lépcsőházban – hogy is lehetett volna másként – egy futár állott. Se csomagnak, se levélnek nem láttam semmi nyomát. Ellenben volt nála egy bőrönd meg a szokásos keménytábla, meg az ív, ami már csak az aláírásomra várt. Azt viszont el kellett hárítanom. Így aztán elsőre nem is mondtam semmit.

A repülőtérről jövök, bökte ki aztán a futár. A repülőtársaság igazán sajnálja, amiért ilyen sokáig tartott. De végül csak előkerült a bőröndöm. Itt van, ni, itt írjam alá, s ő már itt sincs. Még jó sokat kell neki kihordani.

Föllélegeztem. Most az egyszer végre simán megoldódik minden. Elég csak rágondolni, milyen elképesztő biztonsági óvintézkedéseket vezettek be a Ben Gurion repülőtéren Tel Avivban, ahol minden egyes becsekkolt bőröndre, minden egyes kézipoggyászra ráragasztanak egy vonalkódot, így aztán színtiszta képtelenség, hogy az oda- vagy a visszaúton egy csomag csak úgy elkallódjon, s aztán gazdátlanul elheverjen valahol, várván, hogy egyszer majd csak ráakadnak.

Nekem nem veszett el bőröndöm, mondtam.

Az nem létezik, válaszolta a futár. Nézze csak, itt van: január hetedike, TUIfly, Tel Aviv – München. Maga jelentette be, hogy elveszett a csomagja.

De én sehogy se emlékeztem rá. Végtére is ellenőrizhető, mondtam, hogy csak egyetlen bőröndöt csekkoltam be.

Ehhez neki semmi köze, mondta a futár. Ő csak kézbesíti a csomagot, amikor előkerül. Ami rendszerint be is szokott következni, még ha bele is telik néhány hétbe. Van olyan bőrönd, mesélte, amelyik közben már bejárta a fél világot, mert véletlenül mindig rossz repülőgépre rakták föl.

Akárhogy is, bizonygatom, ez a bőrönd nem az enyém.

Lári-fári, prüszkölt a futár. Még nekem is muszáj volt megértenem, hogy begorombult, amikor odamutatta a bőrönd címkéjét, mely egészen úgy festett, mintha a tulajdon kezemmel én magam töltöttem volna ki.

Így aztán kicsit közelebbről is szemügyre vettem a csomagot. Pilótakoffer volt, fekete, valószínűleg műbőr, rászegecselt, bronzszínű bepattintható számzárral.

De hisz a zárat feltörték! – mondtam.

Persze, biccentett a futár. A repülőtársaság ezért is elnézésemet kéri. De ebben nincs kivétel. A vám- és határőrségnek minden olyan csomagot ellenőriznie kell, amelyet elveszettként jelentettek be, s aztán előkerült. Mindenre megtalálom a magyarázatot a kísérőlevélben. De azt majd elolvasom később, neki már tényleg rohannia kell, nincs több ideje felvilágosítást adni.

Én csak egy futár vagyok, tudja, próbálta, talán már leheletnyi kétségbeeséssel is a hangjában, az egészet valahogy megértetni velem. Ha panaszt akar tenni, hívja föl ezt a számot. Ez az, mutatott rá egy 0180-nal kezdődő telefonszámra legfelül, a kísérőlevélen, melyet mindazonáltal épp oly kevéssé akartam átvenni, mint magát a bőröndöt.

Mindennek a tetejében a gyerekeim is elkezdtek kérdezősködni. A lakás nyitott ajtaján át lesték a bőröndöt.

Papa, ajándék van benne?

Miféle ajándék?

Hát, amit nekünk vettél Izraelben!

Azt már megkaptátok rég!

De papa, biztos van még a bőröndben más is. De jó!

Hát persze, gyerekek, mondta a futár, a bőrönd biztosan teli van ajándékokkal, a papátok csak azért nem beszélt róla, mert a bőröndje elveszett. De meglett, s én elhoztam nektek ide, az összes ajándékkal együtt. Nem hiányzik egy se.

Ha valaki más meséli, el se hiszem, milyen körmönfont trükköket képesek bevetni ezek a futárok, csak hogy megszabaduljanak végre a bőröndjüktől.

De a fiamat már nem lehetett leállítani. Izgatottan ugrálta körül a bőröndöt, mígnem elvesztette az egyensúlyát, s tompán elvágódott, pont neki Molina szomszéd ajtajának, aki bent éppen hegedűt gyakorolt. Nem volt mit tenni, muszáj volt helyre billentenem az erőegyensúlyt, én is cselhez folyamodtam.

Menjetek csak be, szóltam a gyerekeimhez, kérdezzétek meg a mamát, maradt-e még valami a sütiből.

Bevált. A gyerekek kurjongatva száguldtak be a lakásba. De rajtam már ez sem segített. Még el se tűntek, amikor José Molina kinyitotta az ajtaját, hegedűvel a kezében.

Azt hitte, én kopogtam be. S már észre is vettem a szemében azt az értő, szimpatikus villanást, amelyet azóta a bizonyos mosógépes péntek óta ismerek. Egyetlen pillantással átlátta a helyzetet.

Ó, mondta, végre meghozták a bőröndjét! Azzal a futárhoz fordult, nem vehetné-e át ő a bőröndöt helyettem, hisz úgyszólván családtag nálunk.

Dehogynem, vágta rá a futár megkönnyebbülten, röptében orra elé nyomta a keménytáblás alátétet. Molina odabiggyesztette aláírását a listára, fogta a bőröndöt, kérdezés nélkül átemelte a küszöbön, betette az előszobába.

Akkor megvolnánk, ugye? – szólt még ki. De a futárnak már hűlt helye volt. Már csak a dünnyögése hallatszott föl fél emelettel lejjebbről: Hogy miféle népek vannak! S mielőtt egy szót kinyöghettem volna, a szomszédom jóindulatúan megpaskolta a vállamat, s egy másodperccel később már el is tűnt a lakásában a hegedűjével egyetemben, no meg azzal a jóleső érzéssel telten, hogy lám, milyen jót cselekedett.

A sütemény utáni sütizésből nem lett semmi. Ebben kérlelhetetlen a feleségem. Ajándékot se kaptak a kölykeim, amitől határozottan elkenődtek. A bőrönd még most is ott áll érintetlenül a dolgozószobámban, ahová pár nappal azelőtt tettem. Mert úgy igaz – és erre akár a törvény előtt is megesküszöm –, hogy én biz’ azt a bőröndöt soha nem láttam azelőtt.

A napokból hetek lettek, aztán hónapok is. A bőrönd még mindig ott áll a dolgozószobámban. Nem nyitottam ki. Közvetlenül az íróasztalom mellett van, úgyhogy pillantásom könyörtelenül ráesik, ahányszor a munkámból föltekintek, ahányszor csak elszabadul a tekintetem a képernyőről meg a billentyűzetről. Újabban már reménykedem, hátha egyszer csak belevész a környezetébe, beleolvad az íróasztalba, eltűnik a föltornyozott könyvek között, láthatatlanná válik, mint oly sok minden, ami napról napra körülvesz bennünket, mígnem megszokjuk, s aztán már észre se vesszük.

De ezúttal hiába reménykedem. Ez a bőrönd olyasvalami, mint egy tüske, mintha szálka fúródott volna a húsomba, az a fajta, amilyet könnyen beszerezhet az ember, ha álmodozva sétál végig mezítláb egy ócska stégen. Parányi szúrás mindössze, mégis képes fölriasztani és gondolataidból kizökkenteni, ami az én esetemben azt jelenti, hogy a szokásos álmodozásomból szakít ki.

Könyvkiadó vagyok és szerző. A nap hosszú óráiban – egyesek szerint igazából megszakítás nélkül – különböző történetekkel vesződöm, életrajzokkal, elképesztő vagy egész hétköznapi esetekkel, de mindig valóságos anyaggal, olyan valóságfoszlányokkal, melyek egytől egyig megérdemlik, hogy szeretnivaló fikcióvá alakítsák őket. Vagy amelyek máris fikcióvá alakultak. Senki se tudja nálam jobban, hogy a határ valóság és fikció között minden elbeszélésben a nyelv belsejében kígyózik, ott indázik rejtve, megfoghatatlanul – folytonosan formálódva. Már maga a „valóság” szó a mérhetetlenségbe emel. Ki tudná megmondani, hogy a realitás szinonimája-e, vagy inkább mindannak az együttese, ami hat ránk – egy igencsak szubjektív kép, mely sokkal jobban függ a szemlélő tekintetétől, mintsem magától a tárgytól, amelyet észlel.

Hogy ez a bőrönd itt áll, azt jelenti, hogy egy határ át lett lépve. Igazából nem volna szabad, hogy itt legyen, s engem, ahányszor csak rátéved a szemem, arra emlékeztessen, hogy valami itt nem úgy van, ahogy lennie kellene. Szálka ment a lábamba. Elviselése szót se érdemelne, ha ezt a lappangó valamit nem kéne kihúzni, még mielőtt begyullad az a vacak kis seb, s nem volna az az alig tagadható félelem attól a fránya, jelentéktelen kis művelettől, attól a már-már elviselhetetlenné nyúló pillanattól, amikor az ember már ott ül, s egy csipesszel meg egy fertőtlenített tűvel próbálja azt a semmi kis fadarabot a húsából kipiszkálni.

Hogy ez a bőrönd itt van, rajta a címke a nevemmel, kitöltve a tulajdon kezemmel, hogy itt van, holott változatlanul szent meggyőződésem, hogy nem az enyém, soha nem is volt az enyém – nos, ez önmagában még nem akkora ügy. De hogy félek kinyitni és megtudni, mi van benne, az már minden, csak nem jelentéktelen.


Forgatható könyv, olvasható elölről, hátulról. Két címlap, két elbeszélő, két történet - középütt találkoznak. Az egyik történet az Izraelben ortodox-zsidóként nevelkedő Amnon Zichronié, aki aztán Zürichbe, majd az USA-ba kerül és pszichoanalitikus lesz, a másik a Kelet-Németországban született újságíróé, Jan Wechsleré, akinek a könyv kezdetén váratlanul hoznak egy csomagot, amelyikről a leghalványabb elképzelése sincs, kié lehet...

***

Benjamin Stein Berlinben született. 1982 óta publikál napilapokban, folyóiratokban és antológiákban, költészet és rövidpróza műfajokban. Miután félbeszakította tanulmányait, 1989-ig éjszakai portásként dolgozott egy idősotthonban. Később judaisztikát tanult és héber tanulmányokat folytatott (előbbit a Berlini Szabadegyetemen, utóbbit a berlini Humboldt Egyetemen). 1993-ban elnyerte az Ingeborg Bachmann-díjat. Első regénye, a Das Alphabet des Juda Liva 1995-ben jelent meg. 1998 óta szabadúszó IT-tanácsadó. Számos költészeti és prózai díjat nyert. Az „Edition neue Moderne" tulajdonosa és kiadója is. Irodalmi blogja itt.
2010-ben megjelent A vászon című regénye, abban az évben el is nyerte a Tukan-díjat. 2012-ben jelent meg a harmadik regénye, Replay címmel.

Benjamin Stein: A vászon, Napvilág kiadó, Fordította: Makai Tóth Mária, 2014, 3800 Ft

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.