hirdetés

Berkovits György: Ckó, a fényképész

2016. június 13.

Született egy belső szemem, mondtam, mely mindent átalakít, különös alakokat látok, és a tárgyak érdekes formákat öltenek. - Berkovits György Ckó, a fényképész című új regényét ajánljuk.

hirdetés

CKÓ TIZEDIK VÁLTOZÁSA


    Egy nyári napon felhívott Lív, és egyszerűen közölte, ha még mindig el akarom venni feleségül, akkor hozzám jön. Csaknem elájultam. Gyorsan összeházasodtunk.
    Egy kilencvenéves asszonnyal eltartási szerződést kötöttünk, közvetlenül az esküvőnk után, lakásának megöröklése fejében, és azonnal hozzá is költözhettünk, a Hajós utcába, egy harmadik emeleti, háromszobás, hallos lakásba. Néhány hét múlva az öregasszony meghalt.
    Imádtam otthon lenni, és az otthonimádat új vonásomnak tetszett.
    A három szobát, a hallal, nagy gonddal csinosítottuk, csábítson bennünket az otthonlétre. Ha nem kaptunk készen bútort, amilyen nekünk megfelelt, fogadtunk asztalosokat, kárpitosokat, ugyanakkor csak a legszükségesebb tárgyakkal rendezkedtünk be. Például a legnagyobb szobát, a nappalinak kinevezettet csaknem üresen hagytuk, néhány feltűnő, sárga-fekete huzatú ülőalkalmatosságon és két kis, piros lábú üvegasztalon kívül nem is volt más benne, mint a fő falat teljesen beborító, óriási méretű fotóm, amely a napot ábrázolta, amint bőségesen ontja sugarait, és érdekes, hogy úgy tűnt, mintha napsugaras lett volna a szoba tényleg, holott a keskeny utcából nemigen jutott be fény. Egy másik, könyvekkel zsúfolásig teli, nyersfaszínű könyvespolc által uralt, valamivel kisebb szobában aludtunk, pezsgőszínű bársonnyal bevont franciaágyon, regények, esztétikai művek, fényképészeti és jogi szakkönyvek árnyékában, és az itteni puha, fehér szőnyegeken csak mezítláb jártunk. A harmadik, legkisebb szobát eleve a gyereknek rendeztük be, már akkor is, amikor még Dánielnek híre-hamva sem volt, és a legkülönbözőbb színű bútorokkal meg játékokkal raktuk tele. A nagyméretű hallt ebédlőnek neveztük el, csináltattunk ide a régi konyhákat és a korszerű étkezőket keverékként utánzó, fehéren csillogó bútorokat. Jól el is adósodtunk.
    Egyszer csak kijelentettem, Dániel születése után, miszerint virágnak érzem magam, néha madárnak, mit szól hozzá Lív? Hát ezen dolgozik és dolgozott, hogy így érezzek, mondta. Sokszor leélek több életet egyetlen óra alatt, ha a fiunkra tekintek, mondtam. Ezt kéne ábrázolnom egy fotón, mondta Lív. Született egy belső szemem, mondtam, mely mindent átalakít, különös alakokat látok, és a tárgyak érdekes formákat öltenek. Ő ezt már évekkel korábban átélte, ha nem haragszom, mondta Lív. És azt is megjegyeztem, hogy igazi boldogság nekem elmerülve szemlélni egy tájat órákig, naphosszat merengeni egy illaton, konok makacssággal ismételni egy kedves szót, miközben bizonyos szavakat megtestesülve látok, főleg, ha fiunkra, Dánielre nézek, mondtam, hús-vér alakban kelnek életre bennem ilyenkor szavak, és a külvilág élesen, tiszta körvonalakkal, csodálatos színgazdagságban tárul elém. Remélem is, mondta Lív.
    Az a Hajós utcai ház tipikus pesti, terézvárosi, eklektikus, körfolyosós bérház volt, túl a hetvenedik évén is, amikor odaköltöztünk, leromlott állapotban leledzett, régen tatarozták, de azért lehetett benne élni valahogy. A lift furcsa hangokat hallatott, és nagy zökkenőkkel állt meg. Hiányos volt az udvar kövezete, ecetfák nőttek ki belőle. A ház légkörét szürkének, bánatosnak és egykedvűnek érzékeltem.
    A házasságom után rögtön felmerült bennem, hogy változnom kell, Lív férjeként változnom, tulajdonképpen ujjá kell születnem, ha jól számoltam, tizedszerre.
    Elköteleztem magam hát, most már végképp, hogy a felülről sugallt, hazug állítások képi megjelenítése helyett a keserves, szomorú tényeket fotózzam. Képeimből sajátos búskomorság áradt. Sok-sok akadályt kellett legyőznöm a közlésig, nagyon megrostálták a felvételeimet, meg kellett alkudnom. Lív mellettem állt és biztatott.
    Együtt találtuk ki, hogy a kicenzúrázott képeimből kiállítást rendezzek a szerkesztőség folyosóján, azon a jó hosszú, zegzugos folyosón. Egy éjszaka megcsináltam, feltettem a képeket, barátom és kollégám, Gyáli Pali segítségével, és reggel, délelőtt, amikor mindenki megjött, döbbenten látták, mik lógnak a falakon.
    Hogyan is írjam le? Nehéz. Megpróbálom. Megalázottságot sugárzó emberek. Lepusztult környezet. Fiatalon megöregedve. Öregként rokkantan. Gyerekek mezítláb zord időben is. Kocsma és részegség. Vattakabát, gumicsizma, svájci sapka. Fejkendő, mackóruha, kötény. Csendélet sufniban. Nyomor. Gürcölés. Ezek voltak a tényszerű képek. De akadtak másmilyenek is, amelyek sokkal általánosabban tükrözték azt, ami volt, nevezetesen a kiúttalanságot, elcsökevényesedést, magányt, kapzsiságot, terméketlenséget, lehangoltságot, keserűséget stb., ezeket a fotóimat nem tudom leírni. Képeim stílusa igazodott a témákhoz, fekete-fehéren ábrázoltam, de minden szürke volt rajtuk, kissé homályos. Ez Magyarország, adtam címnek.
    Kollégáim tanácstalanul nézegették. És mondogatták, Ckó, akkor már Ckónak neveztek, úgy teszel, mintha mindezt te fedezted volna fel; hülye vagy; következményei lesznek; miért teszed ki magad az elítélésnek?; hősködik a seggfej; hol élsz, Ckó?; mintha nem tudnánk, hol élünk; tudjuk, tudjuk; ez van; kár közszemlére tenni; mártír akarsz lenni, ugye, Ckó?
    Hívatott a főszerkesztő, Papós József, aki az íróasztala mögött ült, amikor benyitottam, de nyomban felállt, és rendkívül udvariasan kezet nyújtott, már-már olyan szolgálatkészen, mintha én lettem volna az ő főnöke. Az a hír járta róla, hogy minden beosztottjáról tud mindent. Mégis úgy tett, mintha tökéletesen tájékozatlan lenne. Ugyanakkor feszélyezett, elbizonytalanított mindenkit.
    Az íróasztala előtt álló székre ültetett le, ő maga az íróasztal mögött maradt, rám mosolygott, és belefogott mondandójába, szokatlanul halkan, udvariasan, hangsúlyok nélkül beszélt, ami furcsa volt nála, ritkán nyilvánult meg így, és elfelejtette, hogy tegeződik velem, ráadásul úgy tett, mintha először látna.
    Kaptunk egy jelzést magáról, fiatalember, magáról mint tehetségtelenről, alkalmatlanról. Nem értem, jelzést, és megkérdeztem, kitől? Mintha meg sem hallotta volna, úgy folytatta. A képei többségét, fiatalember, nem lehet közölni, ezt maga is tudja, és most, engedély nélkül, kiállította őket. A fotósok bizonyos köreiben elismerés övezi az úgynevezett közölhetetlen képeimet, mondtam, különben pedig dokumentálnak. Elborult az arca, és kijelentette, Boroczkó, most már a nevemen szólítva, úgy vélem, te sem gondoltad komolyan, tért át a tegezésre, mert nem gondolhattad komolyan az említett képek közzétételét még a szerkesztőség falain sem. Megint meg akartam volna szólalni, de amikor észrevette, kissé méltatlankodva tekintett rám, mint egy szemtelen légyre, amelyet el kell hessegetni, és folytatta. Hát először is beperelnének bennünket a képen szereplők, mivel nem kértük ki a beleegyezésüket, hogy közszemlére tehessük őket, ugye a személyiség jogai a szocializmusban szentek. Folyamatosan szónokolt, de elnézett mellettem. Mi célt szolgálnának az ilyen képek, az ilyenek, csak a csúfság és a rendellenesség terjesztését, és a mi lapunk a párt és a kormány politikáját támogatja a maga eszközeivel. A nyilvánosság nagy felelősséget ró ránk, Boroczkó, sosem szabad elfelejteni. A főszerkesztő egyre halkabban beszélt, arcán most már a közömbös udvariasságon kívül más nem tükröződött. Légy szíves, Tamás, szólított hirtelen a keresztnevemen, vedd le a képeket a falakról, de mihamarabb. Ismét meg akartam szólalni, mondván, nem nyilvános a kiállítás, és csak a kollégák láthatják, de a nagyfőnök hirtelen felállt, vége a beszélgetésnek, és kezet nyújtott. Ilyen képzett, intelligens fényképészekre, mint te, Tamás, ilyenekre lenne szükségünk, sok sikert, mondta és sóhajtott. És még hozzátette, ne akarj fekete bárány lenni, Ckó. Érdekes, most már Ckónak szólított. Mikor mondani akartam valamit, a főszerkesztő elhárító mozdulatot tett, jelezve, nem kíváncsi a mondandómra. Inkább rátért önmagára, meglepetésemre.
    Elmesélte, hogy őt nagyon sok emberségre tanította az anyja, rengeteget beszélgettek a csillagokról, éhezni nem éheztek, de nagyon szerényen éltek, egyetlen szobában, mégis arra nevelték, hogy becsületes legyen, hogy tisztelje a felnőtteket és a nagy tömegeket. Az apját feltétlenül tisztelte, egy szerény munkást, mert mindig helytállt, akkor is, ha üres volt a zsebük. Ő maga is munkásként kezdte, és mindig szeretettel és tisztelettel nézett fel a főnökeire, ugyanakkor igen kritikusan alkotott véleményt róluk, elterjedt, hogy amit mások csak gondolnak, azt ő, Papós Jóska kimondja. Ez erkölcsi hátteret jelentett neki, és ilyen háttér kellett a felemelkedéséhez, hogy legyen valaki, megmutatva azt is, mennyire képes másokat meggyőzni, rábírni valamire, például arra, hogy vallják az eszmét, az eszménket. Észrevették, milyen jó pártmunkás is lehetne ő. Hát igen, mindenkit hajlandó volt és hajlandó partnernek tekinteni, meghallgatni, bárki iránt bizalommal lenni, amíg el nem játssza ezt a bizalmat. És minden tanácsot, amit aztán helyesnek értékel, szívesen fogad, sőt örömmel. Szereti a közvetlen, baráti gesztusokat, és arra törekszik, maradjon ura a szavának. Nincs két arca, nem mondja egyszer ezt, máskor meg azt, hát nem könnyű, a szentségit, fejezte ki így. A szíve is rendetlenkedik néha. Legfeljebb akkor kapcsolódik ki, ha elmegy vadászni, vagy ha kiruccan egyszer-kétszer társaságba, a felesége nélkül, amikor összejönnek a régi haverokkal felmelegíteni az emlékeket, közben egy kicsit zsugáznak, és hogy oldottabb legyen a hangulat, megisznak egy kevéssel, és sajnos meg kell állapítania, nem minden régi elvtársa halad a korral, tehát vitatkoznak is. Ő viszont halad, a képes újságjával arra törekszik, hogy rámutasson, miszerint a reformok révén szépül és épül minden, kedvesek és jól érzik magukat az emberek, színvonalasan lehet élni, és igyekszik arra is rámutatni, hogy a tulajdonosi érzést is erősíteni kell a nagy tömegekben, megmutatni, hogy az ország az övék, erre kell ránevelni őket. És nem utolsósorban az emberszeretet kívánalmait próbálja szerkesztői munkája segítségével szolgálni. Nem lázadozni kell, ez az egyik elve, hanem teremteni, vagyis nem trónkövetelőnek lenni, hanem trónörökösnek.
    Azonnal hívatott a főszerkesztő-helyettes, Légráti Ádám is, aki mindig igyekezett védeni, ha támadtak.
    Ledobta magát az egyik kényelmes foteljába, és egy másik hasonlóba mutatott helyet nekem. Mosolygott, kávéval, sőt konyakkal is kínált, és megkérdezte, láttam-e az új Jancsó-filmet, olvastam-e a most megjelent Mándy-novellákat, mit tartok Bálint Endre festészetéről, Lukács minapi interjújáról, no és hallottam-e a híres magyar származású, világhírű fotósról, Robert Capáról, mert olyan fotósnak kéne lennem, mint ő. Belekezdtem a válaszba, de félbeszakított, egyáltalán nem érdekelte, mit szeretnék mondani, ellenben kijelentette, hülye vagy, Tamás! Így kezdte.
    A kurva életbe! Így folytatta. Lenullázod magad, visszataszító képeket kiaggatva, rondákat, alulexponáltakat, rossz rájuk nézni, az embernek az élettől is elmegy a kedve, ha ezeket látja, és ezt te csináltad, te, akit azért is vettünk ide, a laphoz, mert azt gondoltuk, hogy képes vagy a fotóiddal jó kedvre hangolni, olyanokat fotózni, akikre jó ránézni, azt gondoltuk, hogy birtokában vagy a legjobb fényképészmódszereknek. Hülye fasz! Javaslom, ne keresd a szélsőséget, a nem jellemzőt. Nem jól áll neked a hőzöngés, nem vagy te holmi népmentő figura. Hiteltelen, amit csináltál, izzadságszagú, túllihegő, természetellenes. Örülj neki, hogy nem közöltük ezeket a képeidet. Téged védtünk vele. Különben is, ki nem tudja közülünk, a magunkfajták közül, mi van az országban, milyen olcsó a munkaerő, milyen borzalmasak a lakásviszonyok, mennyire kiszolgáltatottak az emberek, mennyire csúnyán élnek, hogyne tudnánk. De nem a mi újságunk feladata mindezt nyilvánosságra hozni, egyáltalán nem, vagy kiállítani az erről szóló ábrázolatokat a folyosónkon. Nem vehetjük az ország minden gondját a vállunkra. Maradjunk annál, amit tehetünk, megmutatni, hogy vannak, akik szépen élnek, akik a maguk sorsának kovácsai, akiknek emelkedik az életszínvonaluk, akik megfelelően gyarapszanak. Mert, ha nem tudnád, Tamás, illetve Ckó, ilyenek is vannak! Baszd meg! Csak nem akarsz fekete bárány lenni?!
    Hallgattam, és forrt bennem a düh. Ez a nagyfőnök-helyettes, Légráti sokkal aljasabb, gondoltam, mint a nagyfőnök. Na jó, ha nem is aljasabb, mert az nagy teljesítmény volna, de eléggé aljas.
    Légráti úr, mondtam, direkt és hangsúlyozottan használva az úr szócskát, ha mindezt, amit elmondtál arról, hogyan élünk, így tudod, és mégis az a véleményed, amit kifejtettél, akkor sajnállak. Micsoda, Boroczkó!? Légráti felugrott, és csaknem kiabált. Aztán lecsendesedett, és valami furcsa beszédkényszer ragadta el.
    Elmesélte, hogy az érettségije előtt az igazgatója hirtelen kijelentette, hogy az iskolájában ilyen vasalt nadrágos úri gyerek nem maturálhat, mint ő, Légráti, na erre a szülei kiokoskodták, hogy foltokat varrnak a nadrágjaira. Festő akart lenni, de nem vették fel a képzőművészeti főiskolára. Hát mit tegyen, belépett a gyárba, ahol az apja főmérnök volt, segédmunkásnak, a kazánházban lapátolta a szenet, salakozott három műszakban, ezek után felvették a bölcsészkarra. Sokat olvasott, angolul és franciául, mint különben az anyja is, és írt az egyetemi lapba. Ráébredt, neki az újságírói munka felelne meg, és nemhiába szeretett volna festő lenni, festői módon fogalmazott, ezt nem ő állítja, ezt róla állították, és ez a kifejezési mód igen érdekesen festett, elsősorban vezércikkekben, hát felfigyeltek különös tehetségére. Elkapta a gépszíj, és nem bánja, hogy elkapta, szereti a szerkesztőség hangulatát, este tízre kerül haza mindennap. Hétvégén a hobbijának él, főz, kedvence a jó véres bifsztek, és ki meri jelenteni, bizony nem szereti a kommersz ételeket, és megvallja, már kocsit is sikerült vennie. Gyakorlatilag, mint megjelent naplójegyzeteiben le is írta, igyekszik alkotó ember módjára élni, persze a munkájával járó idegeskedés természetes dolog. De az már nem természetes, hogy én annyira rongálom az idegeit.
    Elgaloppíroztad magad, Boroczkó, mondta, örülj, hogy lyuk van a seggeden, és ha még egyszer baj lesz veled, én magam javaslom a kirúgásodat. Most pedig távozz a szemem elől, de gyorsan.
    Spányik Géza, a rovatvezetőm, dühödten hívott be magához, le sem ültetett, sőt maga is felpattant íróasztala mögül, és szidalmazni kezdett.
    Boroczkó, leveszem rólad a kezem, fogalmad sincs, te, állat, mennyire ki kellett állnom mindig melletted, nem is tudom, miért tettem. Nálad sok kvalitásosabb fotós sem engedheti meg magának, amit te megengedsz, baszd meg. És sorban állnak nagy tehetségek, hogy hozzánk kerülhessenek, olyanok, akik sokkal jobbak nálad, te fasz. Ahelyett, hogy megbecsülnéd magad, hogy ennyire kirakathelyen dolgozol, hisz minden héten megjelenik a neved egy híres, nagy példányszámú, vezető képeslapban, hát, a kurva életbe, cserébe inkább szembeköpsz bennünket. Elegem van belőled, Boroczkó, gondolkozom, ne javasoljam-e a kirúgásodat, hisz te fekete bárány vagy, a fene beléd.
    Szép tiráda volt, Géza elvtárs, mondtam mérgesen, de gúnyosan is. Nem sok telik ki tőled, tettem hozzá. És mielőtt még mondani tudott volna valamit, faképnél hagytam.
    Spányik Gézáról, erről a magának való, furcsa emberről az a hír járta, hogy Budapest ostromának befejezése után talált egy fényképezőgépet az utcán, illetve egy kibombázott ház romjai között, amikor éppen a sikeres érettségi vizsgájáról tartott hazafelé, és elkezdett magánszorgalomból fényképezni, egyszeriben hivatásos fotós akart lenni, és azt gondolta, ha belép a legnépszerűbbnek látszó pártba, a kisgazdapártba, akkor sikerülni fog, de nem sikerült. Összeköttetése nem akadt, mert az apja csak a villamoskalauzságig vitte. Látta tehát, hogy a kisgazdákban nincs fantázia, hát átlépett a kommunistákhoz. Amint megkapta a pártkönyvét, nyomban a munkaközvetítőbe rohant, nem először már, de addig hiába, mert számára elfogadhatatlan ajánlatokat kapott. Bemutatta a párttagkönyvét, és kijelentette, ahogy az önéletrajzában meg is írta, hogy a szocialista szektorban szeretne dolgozni mint fotós. Sikerrel is járt, mert azonnal a földmérőkhöz javasolták fényképezni. Néhány évet kihúzott ott, és közben megnősült, ezzel megalapozta a szerencséjét. Egy volt gyáros, bútorgyáros lányát vette el, ami hátránynak is számíthatott volna, azonban inkább, érdekes, előnyére vált, ugyanis az apósa, miután elvették a gyárát, alapított egy kis műhelyt, kárpitos- és asztalosműhelyt, sok pénzébe került az engedély, ám kiderült, megérte, jól számított, tudniillik a bútorhiány miatt sok fejes nála csináltatott különleges, egyedi bútorokat, a műhelye előtt mindig sok szürke Pobeda, később meg fekete Volga állt. Így aztán az apósának rengeteg magas ismeretsége támadt, és sikerült elhelyeznie a vejét, tehát őt, Spányikot a képeslaphoz, és azt is kijárni egy magas állású egyénnél, hogy nemsokára rovatvezető lehessen. Spányik nem örvendett nagy elismertségnek a fotósok között, de jól tudott lavírozni, és ami a legfőbb, nem akart mindenáron megjelenni, keveset fényképezett, így megbocsátották a karrierjét.
    Szerkesztőségi értekezleten is téma lettem.
    A főnökök kikérték maguknak, a lap kollektívája nevében, a működésemet, hogy egy fekete bárányhoz hasonlóan viselkedem. Rengeteg sok pimaszságot követett már el ez a Boroczkó, mondta a nagyfőnök, Papós, és arcán piros foltok ütköztek ki. A nagyfőnök-helyettes, Légráti megjegyezte, Boroczkó igen éretlennek mutatkozik politikailag, elképesztő, nem is akarja hinni, viszont azért, meg kell adni, tehetséges fényképész. Ellenségesen nyilvánul meg, igen ellenségesen, mondta a rovatvezető, Spányik, és nem kell eltúlozni a tehetségét, vannak, akik egyenesen tehetségtelennek tartják.
    Minden szem rám szegeződött.
    Ideges voltam, ráztam a lábam jobbra-balra. Vacilláltam, hogyan is válaszoljak, de nem jutott eszembe semmi. Várakozásteli, mind súlyosbodó csend keletkezett. Egyre csak bámultak. Nem tudtam kinyögni az első szót. Most jöttem rá, egyáltalán nem tisztáztam, mennyire legyek őszinte.
    Egyszer csak megszólaltam, és magamnak is meglepően fejtegetni kezdtem, hogy eljátszhatunk a gondolattal, mi lenne, ha a jövő történészei a lapunkból próbálnák rekonstruálni, milyen is lehetett az ország ezekben az években, amelyekben most élünk. De ahogy kimondtam, rájöttem, fogalmam sincs, hogyan folytassam.
    Légráti gúnyosan közbekérdezett, mikor hagyod már abba a lábrázást, Boroczkó?
    Na erre felpaprikázódtam, és elemezni kezdtem, mennyi érdektelen, közhelyes fogalmazvánnyal és fotóval tömjük tele a lapot évek óta, hemzsegnek a hasábok a tényszegény és gondolatszegény cikkektől és képektől, magam sem akarom elhinni, mennyire.
    Papós felröhögött, harsogva, hogy Boroczkó, olyan amerikaiasan nézel ki, nem láttad reggel a tükörben, és a dumád is olyan, mintha az amerikai titkosszolgálat pénzelne.
    Sokan elnevették magukat.
    Most kéne taktikusan rendezni a soraimat, gondoltam, nem ártana békülékeny gesztust tenni. De aztán hirtelen kiszaladt a számon egy mondat, amely nem is tudom, hogyan szaladhatott ki, úgy önkéntelenül.
    Szeretnék az első titkár elvtárssal beszélni, mondtam, illetve megmutatni neki a kiállításom képeit. És nem hittem el, amit mondtam.
    Papós főszerkesztő ellilult, micsoda, Boroczkó!
    Ez a Boroczkó hülyébb, mint gondoltam, így Légráti sápadtan.
    Azt beszélném meg Kádár elvtárssal, hogyan sikerült neki, no persze a Központi Bizottságon vagy mifenén keresztül negyvenötezer munkással, ahogy a sajtó említette, baráti beszélgetést folytatni gondjaikról, problémáikról, hogyan sikerült a párt vezető szerepének továbbfejlesztése, a munkafegyelem erősítése, és hogyan sikerült az osztályharc kiéleződése nélkül a szocializmus hajóját, zátonyok, hullámverések és viharok ellenére a fősodorban tartani, sőt, azt is megkérdezném, hogyan lett első titkár, tényleg igaz-e, hogy a történelem egy súlyos órájában, a sokat szenvedett magyar népért kiállva, ott volt, ahol lennie kellett, azt tette, amit tennie kellett, és még a szovjetek is alkalmasnak találták?
    Ez a fickó elvesztette a józan eszét, kiabálta Papós, a nagyfőnök.
    Meg kéne vizsgálni, hogyan lehetne bolondokházába csukatni, süvöltötte Légráti, a kisfőnök, ez elmebeteg.
    És akkor átsuhant rajtam, hogy már voltam elmebeteg, meg is vizsgáltak, tényleg az vagyok-e, és az igen nagy hasznomra vált, és abban a pillanatban, ott a szerkesztőség munkatársainak színe előtt úgy éreztem, hogy megint elmebeteg vagyok, tehát visszatértem a nyolcadik változásomhoz. És ha diliflepnit kapnék, az sok mindenre feljogosítana, élhetném világomat, persze kikerülve a zárt intézetet, azt persze el kéne intézni, hogy kikerüljem.
    És visszaminősítettek gyakornoknak, azzal a fenyegetéssel, hogy legközelebb kirúgnak.

 


A Ckó, a fényképész sokszólamú, változatos történet.
Főszereplője, Boroczkó Tamás -- a Ckó becenév –, egy fényképészcsalád negyedik nemzedékét képviseli. A regény pedig öt korszakot fog át, a király nélküli királyságtól a harmadik köztársaságig. Ckó nagyszülei fotózzák Kossuth újratemetését, Rákóczi hamvainak hazahozatalát, a lovastengerész egyik nagy ünnepségét; apja fényképezi a kemény diktatúra április 4-i felvonulásait, az 56-os forradalom eseményeit, a diktatúra újbóli kiépülésének kezdetét, az 57-es május 1-jét; Ckó meg fényképezi Nagy Imre 89-es újratemetését. Felmenői közül azokat, akik nem hasonulnak az éppen uralkodó tényezőkhöz, kitaszítják, kitelepítik, bezárják. Megtört életpályákról és egymástól radikálisan eltérő élettapasztalatokról van szó.
Ckónak állandóan és kényszerűen változnia kell a diktatúrában, amelyben felnő, és amelynek az író érzékletes rajzát adja. Ckó hol fennforgó és hangadó, hol fekete bárány és csodabogár, hol hazudozó, átverő, fondorkodó, hol visszahúzódó és magába zárkózó, néha még az elmebeteget is megjátssza. Mindig kívülálló, mert függetleníteni akarja magát a rá rótt kötelező feladatoktól, a lélekölő hétköznapoktól, és csak mint fotóművész szeretne létezni. A demokráciában, amelynek jellegzetes panorámája tárul elénk, hol elbűvölő, hol elborzasztó alakokkal, Ckó igyekszik úgymond belülálló lenni, de sikertelenül.
Az olvasó lépten-nyomon a ráismerés izgalmát érezheti.

Az Élet és Irodalom kritikusa írta erről a regényről: „Ez a bátor, önfeltárulkozó egzisztenciális, intellektuális és a rajta keresztül feltárulkozó korpanoráma, nagyszabású, musili igényű, fontos művé avatja Berkovits munkáját.”

Berkovits György: Ckó, a fényképész, L'Harmattan Kiadó, 2016, 454 oldal, 3990 Ft 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.