hirdetés

Bernardo Atxaga: A magányos ember

Patak Könyvek - Spanyol elbeszélők 2.

2006. április 18.
Bernardo Atxaga (1951) baszk író és költő. Anyanyelvén ír, többnyire maga fordítja műveit spanyol nyelvre. Jelen pillanatban a baszk irodalom legkiemelkedőbb alkotójának számít. A magányos ember (Gizona bere bakardadean 1995) című regénye a Könyvfesztiválra jelenik meg a Patak Könyvek Spanyol Elbeszélők sorozatában.
hirdetés

Bernardo Atxaga (1951) baszk író és költő. Anyanyelvén ír, többnyire maga fordítja műveit spanyol nyelvre. Első verseskötete Ziutateak (’Városok’) címmel jelent meg 1976-ban, majd két esztendővel a később az Etiopía című, amely elnyerte a kritikusok díját. Mindig szoros kapcsolatot ápolt a baszk zenével, számos dalszöveget is írt. Legnagyobb irodalmi sikereit regényeivel érte el. Az első Bi anai (’Két testvér’) címmel jelent meg, s 1985-ben elnyerte a kritikusok díját, majd az Obabakoak (’Obabaiak’) 1988-ban, mely szintén megkapta ezt az elismerést, valamint az Euskadi- és a Nemzeti-díjat, s a Prix Millepages-t. Jelen pillanatban a baszk irodalom legkiemelkedőbb alkotójának számít. A magányos ember (Gizona bere bakardadean 1995) című regénye a Könyvfesztiválra jelenik meg a Patak Könyvek Spanyol Elbeszélők sorozatában. Következő regénye Esos cielos (1997, ’Más ég alatt’), verseskötete pedig Poemas & Híbridos (1998, ’Versek és hibridek’) címmel jelent meg. Utolsó regénye, a Soinujolearen semea (2003, ’A harmonikás fia’) elnyerte a kritikusok díját és az Euskadi de la Plata-díjat. Műveit huszonöt nyelvre fordították. Verseit és novelláit a Magyar Napló, a Magyar Lettre Internationale és a Nagyvilág is közölte.
 
Bernardo Atxaga: A magányos ember (részlet)
 
          Mint aki már megszokta a bezártságot, és nem képes a tágas térben mozogni, második börtönévé tette a szállodát; inkább hátat fordított a világnak, mint hogy beilleszkedjék, és normálisan élje az életét. „Nagyon is jellemző ez a baszkokra. Gondolj csak vissza, mit meséltem nektek a matrózokról” – szólalt meg benne Sabino hangja, arra a történetre utalva, amelyet a tanfolyamon első alkalommal megjelenő aktivistáknak szokott elmondani:
          „Először is elmesélek nektek valamit, ami nagyon fog tetszeni nektek – kezdte Sabino komolyságot színlelve. – Nagy tengerjáró hajókon szolgáló matrózok körében állítólag végeztek egy felmérést, és egyebek között azt is megvizsgálták, hogy hogyan viselkednek ezek a matrózok, amikor befutnak a kikötőbe. És most figyeljetek, érdekes dolog, most figyeljetek, micsoda különbség van az andalúziai, a galíciai és a baszk matrózok között! Kiderült, hogy az andalúziaiak az elsők, akik a tengeren töltött egy hónap után a kikötőbe érkezve azonnal elhagyják a hajót. És amikor kiszállnak, lehetőleg jó messzire mennek a kikötőtől, odabent csatangolnak a városban. A galíciaiak viszont leszállnak a hajóról, és ott maradnak a kikötőben, mindig a környékén ténferegnek. Na és a baszkok? Nos, a baszkok minden jel szerint odafönt maradnak a fedélzeten, el sem hagyják a hajót. Ki a ruháját javítgatja, ki főz valami finomat, mások kártyázással ütik el az időt… de mindegy is, mivel foglalják el magukat, az a lényeg, hogy mindenki a hajón marad. Hogy ez mit jelent? Véleményem szerint azt, hogy a baszkok nagyon jól tűrik a bezártságot, száz négyzetméternyi tér is elég nekik, ahol sétálhatnak. Másképpen fogalmazva, és ez benneteket, hahaha, nagyon is érint: mi, baszkok, igen felkészülten nézünk elébe a börtönnek.”
          Carlos futólag elmosolyodott, ahogy felidézte magában Sabino szavait, és arra gondolt, bizony, van némi igazsága a történetnek, és az ő zárkózott, egyhangú életére is igaz. Ám a bátyja egyik levelére gondolva eszébe jutott még egy ok, ami ugyancsak közrejátszott az elszigetelődésében. Mégpedig az, hogy nem volt igazi barátja, és hogy már átlépte azt a határt, ahol, a bátyja színpadias fordulatával élve, az alábbi felirat olvasható: Ti, akik idáig eljutottatok, hagyjatok föl minden kecsegtető ábránddal. Mostanáig mellettetek állt szülő, testvér, barát és szerető, közülük sokan meghallgattak benneteket, gondotokat viselték, nem sajnálták az időt, foglalkoztak a gondjaitokkal, bajaitokkal. Ám balszerencsétekre ez az idő elmúlt. Ezennel beléptetek a Barátok Nélküli Ország földjére, és innentől kezdve tartsátok meg magatoknak a fontos szavakat, ne háborgassatok senkit gondotokkal, bajotokkal, és adjatok hálát, ha kényelmesnek találjátok a benneteket övező közönyt.
          Igen, ő már átlépte ezt a határt, a Barátok Nélküli Ország földjére jutott. De hol van most a bátyja, akivel annyi órát együtt töltöttek? Az elmegyógyintézetben, és nem hajlandó beszélni… -- éppen ő, akinek olyan könnyen ment a fennkölt beszéd. – És Sabino? Sabino -- a tanítómestere, a barátja – halott. És Guiomar? Guiomar egy lakosztályban lakik vele, és a szó hétköznapi értelmében véve még mindig a barátja; de Guiomar nem dédelgetett nagyra törő álmokat, igen keveset kért az élettől, és valahányszor fölvetett neki valamit, mindig elütötte azzal, hogy minek agyonbonyolítani a dolgokat. És Doro? Neki nagyon megfelelt a szállodai szakács életformája, bár ő egész más világ, és nemcsak az életkora miatt. María Teresára is valami hasonló igaz, hiszen az életében vajmi kevés az övével közös vonás: messziről került ide, keményen kell dolgoznia, hogy ötről hatra jusson, elég nagy már a fia. És Ugarte? Ugarte csupán egy vezeklő ember. És Beatriz? Pár hónappal ezelőtt még mindenféle ürüggyel elsétált a recepció előtt, hogy megbámulhassa – Guiomar szóhasználatával élve – a fehér együttesében, vagyis hogy az örökös fehér blúza alatt éppen milyen melltartót visel, mennyire szoros rajta a fehérnemű, hagyott-e nyomot rajta vagy sem. Ám amióta azt választ kapta a műhelyben, hogy ha megcsalnám is a férjemet, akkor sem teveled csalnám meg, messze elkerülte; olyannyira, hogy még a szexuális fantáziálásai során sem jelent meg előtte.
          Carlos – már elszívta a cigarettáját, és a tésztát dagasztotta – a márványlapos asztal fölé hajolva azt mondta magában, hogy véget kell vetnie ennek a helyzetnek. Igen, úgy kell viselkednie, ahogy Rosa Luxemburg, az örömet ígérő dolgokkal kell törődnie, de valahogy módszeresen, odafigyeléssel, mint amikor programot valósít meg az ember. A terv egyetlen gyakorlati következménnyel járhat: megváltozik az élete.
          A márványlapon volt előtte egy kis víz, liszt, úgyhogy amíg azt összekeverte, teljesen lekötötte a figyelmét a munka. De képzeletben hamar eltűnődött megint, hogy vajon miben nyilvánul majd meg az új életforma. Először is, okvetlenül fontos, hogy gyakrabban kell lejárnia a városba, sőt még jobb, ha bérel egy lakást Barcelona központjában, akár egyedül, akár Guiomarral közösen, ezt még majd végig kell gondolni. És ha már Barcelonában van, akkor, miért is ne, újra felveszi az igazi nevét, és végre elhagyja a Carlos álnevet, amit Sabino adott neki, és mindenki csak ezen a néven ismerte. A második feladata az lesz, hogy újból elkezdjen moziba járni. Aztán talán beiratkozhatna egy katalán nyelvtanfolyamra, mert ha megtanulná a nyelvet, akkor könnyebben megbarátkozhatna más környezettel, más emberekkel. Ráadásul minél előbb el kell kezdeni az új életformát, mihelyt megoldódik Jon és Jone sorsa…

          „Minő lelkesedés – kiáltott föl benne a Patkány. – Minő szép tündérmese! Mi az, talán lázas van?”
          Carlos félretolta a tésztát, és hátraszegte a fejét. Nem volt lázas, de valami hasonlót érzett: minden összekeveredett a fejében, a gondolatok, az emlékek, a vágyak, és igen lehangolónak találta ezt az egyveleget. Még a szíve is gyorsabban kalapált -- mintha futott volna. Elkezdett föl-alá járkálni a helyiségben, jó mélyeket lélegzett. „Nyugodj meg, Carlos – szólalt meg Sabino. – Csak az a baj, hogy az utóbbi időben keveset beszélgetsz emberekkel, és ez a ma délutáni diskurálás egy kicsit elkábított. Különben is, mióta Jone-ék itt vannak túl nagy a nyomás rajtad.”
          A föl-alájárkálástól megnyugodott, de az emlékei még mindig Sabino körül forogtak. Mint oly sokszor, most is a tanfolyam jutott eszébe, mikor egyik órán a barátja viccesen előadta:
          „Nem ritka, hogy az ember lába okosabban, gyorsabban jár, mint az esze. Ha az ember váratlan veszéllyel találja szemközt magát, a lába már futásnak ered, az esze azonban még mindig tétovázik. És minthogy csaknem mindig a földön jár, általában realistább is.”
          A következő képen – emlékezete még mindig dolgozott – Sabinónak más neve volt: Hemingway -- ezt a fedőnevet kapta, amikor abbahagyta a kiképző munkát, és visszatért a katonai szárnyhoz --, és az egyik újságfotón hason feküdt az utca kellős közepén. Egy rajtaütés során életét vesztette Hemingway. Carlos még tíz esztendő elteltével is föl tudta idézni annak a pillanatnak minden mozzanatát, látta önmagát a síparadicsomban, ahová egy emberrablás előkészítése ügyében kellett utaznia, látta magát, ahogy ül az újság előtt, körülötte csillogó öltözékű párok, és ő kénytelen hallgatni a hangszóróból felcsendülő slágert, mintha az is gúnyt akarna űzni belőle: Tombe la neige, et ce soir tu ne viendras…
          Carlos megrázta a fejét, kicsit maga is meglepődött, hogy milyen izgalom lett úrrá rajta az imént, és eltökélte magában, hogy jobb kedvre fog derülni, miért is ne, és a humoros szabályt fogja alkalmazni, amely az előbb jutott eszébe. Hagyja, hogy a lába vezesse. Azt fogja tenni, amit a lába akar. Márpedig a lába – az órára pillantva jutott eszébe – ki akar menni Neptuno elé, hogy megtudja, mit határozott a szervezet Jon és Jone sorsa felől. Már hat óra volt, és a hallal megrakott kisteherautó egy órán belül letér a barcelonai útról, hogy megtegye a szállodáig tartó egy kilométernyi utat. Az a leghelyesebb, ha még az előtt az egy kilométeres szakasz előtt bevárja; ha a főút és a bekötőút kereszteződésében találkozik Neptunóval, és nem a szállodában, ahol Ugarte megláthatja őket.
          A lába először a duplaszíjas pórázt találta meg, melyet Pascal otthagyott a földön, aztán vitte tovább Belle-hez és Gretához. Majd sietős léptekkel elindult a főút irányába, de nem az országúton, hanem az olajfaligetek és a mandulás között. Végül fél kilométernyi táv után kissé irányt változtatva az országút meg a főút kereszteződése mellett magasló kőfal felé tartott. Pontosan ekkor, egy másodperccel azelőtt, hogy eszével bármit is fölfogott volna, a lába – a fehér edzőcipős, farmernadrágos lába – megtorpant, Belle és Greta pedig ugatásban tört ki. A kőfal mögött – mely alacsony, talán ha félméteres volt – egy rendőr állt. Mellmagasságban tartotta a fegyverét, a játékszernek látszó géppisztolyt.
          -- Hallgass, Belle! Hallgass, Greta! – kiáltotta. De a két kutya nem volt hozzászokva az egyenruha látványához, és nem is engedelmeskedtek azonnal. Elhallgattak, de minden izmuk megfeszült, és fenyegetően morogtak. – A szállodához tartozom, én vagyok az egyik tulajdonos – mondta Carlos a rendőrnek higgadt hangon.
          Erre a rendőr – megtermett, széles szájú, vastagajkú férfi --, csak bólogatott, de nem úgy, mint aki tudomásul vette, amit Carlos mondott, hanem hogy időt nyerjen, és úrrá legyen a helyzeten. A szeme minduntalan Carlos edzőcipőjére és farmernadrágjára tévedt. Nem, a ruházata kétségtelenül nem egy szállodatulajdonoshoz illik. Különben is, miért a domboldalon jön, miért nem az országút felől?
          -- Be kell mennem a faluba lisztért, és arra gondoltam, közben a kutyáimat is megsétáltatom. Én sütöm a kenyeret a szállodának – magyarázta a rendőrnek Carlos, és közelebb lépett a kőfalhoz. Most ismét egyszerre járt az esze meg a lába.
          A szolgálatos rendőr gépies mozdulattal egyenesbe hozta a fegyverét, és rászegezte Carlosra. Aztán elkapta a nyakában lógó fémsípot, és belefújt.
          -- Hallgass Belle! Nem normális ez a mocsok! – súgta a kutya fülébe, amikor az morogni kezdett. Aztán várakozón leült a földre. – Nem ismer meg? Laura és Ugarte egyik társa vagyok. Találkoztunk a szállodában, amikor a mérkőzés utáni sportműsort néztük – mondta neki Carlos, miközben föltápászkodott, és elindult a közeledő parancsnok felé. A hadnagy volt, aki Laurával beszélgetett.
          -- Ó, igen, tényleg! Végül sikerült egyetértésre jutnia a társával? Mintha vitatkoztak volna – nyújtotta a kezét a hadnagy a fal túloldaláról. Ám ennek ellenére a vastagajkú és a hadnagyot kísérő másik két rendőr még mindig fölemelt géppisztollyal állt a helyén. Bizalmatlanságot ébresztettek Carlosban. Nem úgy néztek ki, mint a közönséges rendőrök, akiket beosztottak egy futballcsapat őrzésére, hanem mintha valamilyen különleges alakulathoz tartoztak volna.
          -- Már tizenöt éve egyebet sem teszünk, csak vitatkozunk – vetette oda neki Carlos, ahogy elindult. Nem akart újabb beszélgetésbe bocsátkozni vele.
          A történtek után nem lett volna helyénvaló, ha éppen ott, a kereszteződésben várja meg a halszállító furgont, úgyhogy rátette a pórázt Belle-re és Gretára, aztán elindult velük az országúton, és addig ment, amíg egy autósétteremhez nem ért. Jó hely volt. Az emelkedő ott ért véget – a Barcelona vagy az autópálya felől érkezők számára --, és kiszélesedett a leállósáv.
          -- Nyugalom – szólt rá a kutyákra. Csúcsforgalom volt, mert az emberek hazafelé tartottak a munkából, és a két kutyát idegesítette a motorzaj. Carlos rágyújtott aznapi harmadik cigarettájára, és várta, hogy felbukkanjon a fehér színű Volkswagen. Bármelyik pillanatban megérkezhetett.
 
          Neptuno egy taxis természetes mozdulatával kanyarodott a leállósávba, Carlos mellé. Mielőtt megállt, a mutatóujjával jelezte – úgy mozgott, mint az ablaktörlő --, hogy nem, még nem kapott engedélyt a szervezettől, hogy elvigye Jont és Jone-t a szállodából.
          -- Hogyhogy nem? – kiáltott föl szitkozódva Carlos. Rossz hír volt. – Menj tovább a benzinkútig – adta ki az utasítást, miután kinyitotta a furgon ajtaját, és besegítette Belle-t meg Gretát.
          Neptuno aggodalmas pillantást vetett rá a szemüvege mögül, amely túl kicsinek tűnt az arcához képest. Amint az sokaknál előfordul, akik túl rövid idő alatt meghíznak, az ő arca is kissé püffedt volt.
          -- Mi van? Sok a rendőr a szállodában? – kérdezte.
          -- Csak a szokásosak, akik a játékosokat őrzik – felelte Carlos, és közben megpaskolta Belle és Greta fejét. A két kutya még izgatottabb lett a furgonban terjengő halszag miatt.
          A benzinkút mögött volt egy aszfaltozott terület. Neptuno ott parkolt le, két, konténeres teherautó között. Puhány kinézete ellenére energikusan kezelte a kormányt. A karja nagyon erős volt.
          -- Annyira azért nem kell bujkálnunk, Mikel. Pont ebbe a lyukba kellett beállnod! – nevetett Carlos, ahogy kinyitotta az ajtót a kutyáknak. Mikel Neptuno korábbi fedőneve volt. A Neptunót pár éve találta ki Ugarte.
          -- Azért álltam oda, mert a két teherautó ad egy kis árnyékot – méltatlankodott Mikel. – Végig tűző napon jöttem, ha nem figyelek, már jég sincs a halakon. Előbb a víztől fosztják meg őket, aztán még a jégtől is!
          Mikel jót derül szellemes megjegyzésén. Carlos nyugalma láttán visszatért a jókedve.
          -- Mi is így járunk majd! – tódította Carlos, folytatván a viccelődő hangnemet. A nevetése is nyugalmat sugárzott.
          -- Na, mi van? Ennyire rosszul áll a szénánk? Mert ha igen, akkor én már húzom is innen a csíkot! – kiáltotta Mikel, és hogy nagyobb nyomatékot adjon a tréfának, úgy tett, mint aki visszafordul a furgonjához. Olyan hirtelenre sikeredett a mozdulata, hogy kirepült a kulcscsomó a kezéből. Egy pillanattal később már Greta szájában volt.
          -- Hé, te kutya! – kiáltotta Mikel, és elkapta Greta nyakát, úgy vette ki a szájából a kulcsait. Greta kissé megszeppent, miután a nyakán érezte Mikel erős markát, aztán a fejét leszegve arrébb somfordált.
          Carlos elindult a parkoló mögött elterülő fenyves felé, hogy egy kis árnyékot keressen. Legalább harminc fok lehetett. Egyébként, ami magát a helyet illeti, a benzinszagtól még fullasztóbbnak érezte a hőséget.
          -- Szóval holnap üresen mész vissza, itt hagyod a barátainkat – folytatta immár hangnemet váltva Carlos, és leült egy fenyőfa alá. Odafönt, a messzeségben, még mindig kék volt az ég, de nagyjából a Baszkföld irányában már előbukkant hat-hét felhő. Az egyik úgy nézett ki, mint azok a régi, falusi kenyerek, három vágás volt a tetején.
          -- Én elvinném őket, csak nem lehet – tárta szét a karját Mikel. – Értsd meg, Carlos. Tudom, mit jelent neked, hogy itt vannak, de az a pasas a szervezetből azt mondja, még nem lehet, el kell halasztani az akciót. És igaza van, mert most, hogy az a bombamerénylet történt azzal a kisfiúval, sokkal rosszabbul áll a szénájuk, mint eddig. Azt mondják, csak a tegnapi napon több mint negyven embert letartóztattak. Egyébként is, mindenhol kint van Jon és Jone fényképe, még a tévében is mutatták őket. Az a helyzet, Carlos, őket még Bonieknél is jobban ismerik, te is tudod, hogy hárommillióért sok ember a saját anyját is képes eladni.

          Carlos már el is felejtette, amit Mikel hirtelenjében elhadart, a tankolni készülő autókat figyelte, éppen két Renault meg egy Citroën jött. Amikor elunta a bámészkodást, fölpillantott az égre, a kenyéralakú felhőre. A három vágás közül az egyik már elmosódott.
          -- Most hadd beszéljek én is – szólalt meg, mikor Mikel végre elhallgatott. Aztán elmondta neki, mi minden történt az elmúlt két napban, de csak röviden, és minden nyomasztó gondolatát Ugartéra hárította. Igen, az a legnagyobb baj, hogy Ugarte megneszelt valamit, és most nagyon résen van. – Gyanakszik. Tudod, Ugarte elolvas naponta három-négy újságot, Jon és Jone ügyét a legapróbb részletekig ismeri. Előfordulhat, hogy valamelyik lap szerint azok ketten Barcelonában lehetnek. És talán ezért kezdett el kombinálni, vagy észrevette, hogy másképp viselkedünk, mint régen. És persze, Ugarte nem most szállt le a falvédőről. Öreg róka, nagyon jól tudja, hogy működnek ezek a dolgok. Az a helyzet, hogy egyáltalán nincs ínyére a gondolat. Tegnap nyíltan ki is mondta. Ha biztosan tudná, hogy a páros a szállodában rejtőzik, nem tudom, mit tenne. Tényleg nem tudom.
          Carlos utolsó szavaival, hogy nem tudom, mit tenne, sugallt egy-két válaszlehetőséget, és a lehetőségek tárházában az árulás árnya is ott lebegetett. Igen, előfordulhat, hogy Ugarte föladná Jont és Jone-t, mégpedig számos ok miatt, nemcsak azért, hogy védje a családját, a szállodát, vagy hogy a rendőrség által felkínált hárommilliót bezsebelje, hanem puszta dacból, csak azért is. Elvégre a tudta nélkül döntötték el, hogy menedéket adnak a két aktivistának, nem beszélték meg előre a csoport másik két tagjával, márpedig ez elfogadhatatlan, teljesen szabálytalan ahhoz képest, hogy milyen kapcsolatban álltak annakidején, és részben még most is.
          Aljas üzenete van annak, amit mondott, a rágalommal is felér, olyan emberről lévén szó, mint Ugarte, de ha nem így tálalja a dolgokat – gondolta Carlos --, akkor kénytelen elmesélni Mikelnek a két veszélyes esetet: hogy Nuriával vitája támadt a két adag vacsora miatt, és hogy Pascal este látta Jont és Jone-t. Biztonsági okokból nem tanácsos ezt tenni. A veszély gondolatát azonban valahogy mégis el kell ültetni Mikel nagy busafejében. Hogy kényes helyzet állt elő, mielőbb intézkedni kell. A többi részlet meg jobb, ha el sem jut a nagy busafejéig.
          -- Elegem van Ugartéból, nagyon elegem van! – fakadt ki Mikel, és úgy elkezdett hadonászni, hogy a két kutya is megijedt, főleg Greta. – Tudod, mi a baja Ugarténak? Hogy szét van esve, teljesen szét van esve, mert igencsak rosszul áll a szénája Lauránál. Hát ez a baja! Ezért cseszeget lépten-nyomon mindenkit! De jól vigyázzon! Ha így áll a helyzet, akkor jól vigyázzon! Különben lecsapom a fejét, mint egy tonhalnak!
          -- Ne beszélj szamárságokat, Mikel! – helyezte magát kényelembe a fenyőfa alatt Carlos. – Ugarte is csak azt szeretné, amit mindenki más. Békében élni, az újságjaival, a whiskyjével. Mit gondolsz, ki fogadna szívesen a házában két bujkáló aktivistát? A dolgok mostani állását tekintve senki. Ugarténak több esze van, mint nekünk.
          -- Ha több esze lenne, akkor ő lett volna területi főnök, és nem te. Én nem hiszem, hogy több esze volna. De a száját azt tudja jártatni – vonta össze a szemöldökét Mikel. Aztán hátát a fenyőfa törzsének vetette, és összefonta a mellén a karját.
          -- Szerintem két dolgot tehetünk – kanyarodott vissza a témához Carlos. – Enyém az első, tied a második.
          -- Előbb hadd hallom, mi az én teendőm – dőlt hátra a fatörzs mellett Mikel, annyira, hogy szinte már elfeküdt. Kezdett kijönni rajta a hosszú út utáni fáradtság.
          -- Beszélned kell a szervezet embereivel. Mondd nekik, hogy a barcelonaiak idegesek a csúszás miatt, meg hogy…
          Carlos kénytelen volt félbeszakítani a mondatát, mert az út zaja teljesen elnyomta a hangját. Az autók szabályos hullámokban érkeztek, hol fölerősödött, hol elhallgatott a zúgás, ahogy elsuhantak. Mikor elült a motorzúgás, a futó csönd támadt, s a fuvallat magával sodorta Belle és Greta lihegésének hangját, és az országútra meg a benzinkútra is visszatért a félreeső helyek hangulata.
          -- Mondd meg nekik, hogy idegesek vagyunk, nem bujtathatjuk már sokáig Jont és Jone-t – folytatta Carlos a zúgást követő csöndben. – Ha úgy akarják, akkor te viszed el őket a furgonnal, a tieddel; ha máshogyan, hát akkor máshogyan. De a párosnak egy héten belül el kell tűnnie a szállodából. Mondd meg nekik, hogy ez a határidő, egy hét. És ha addig nem tesznek semmit, akkor lelkük rajta. Én már eldöntöttem, mit teszek. Akárhogyan is kihozom őket abból a lyukból, és valamilyen ürüggyel elviszem őket egy határ közeli, pireneusi kempingbe. Onnantól kezdve oldják meg ők a dolgot.
          -- Ezt mondjam a szervezetnek? Hogy elviszed őket egy kempingbe…
          -- Három hétnél tovább nem maradhatnak a szállodában, és már két hete itt vannak. Veszélyes, minden szempontból. Most még inkább, hogy Ugarte gyanakszik. Jut eszembe, Ugarte…
          A forgalom miatt megint kénytelen volt elhallgatni. Ezúttal a teherautók kerültek sorra, mindkét irányban csak teherautók mentek. Mikel és Carlos a földet bámulta, Belle és Greta viszont Carlost. Már szerettek volna elmenni innen, és ha gazdájuk elhallgatott, ők úgy vették, véget ért a megbeszélés.
          -- Le kell szerelni Ugartét – folytatta Carlos a két kutya legnagyobb csalódására. – Szerintem az a legokosabb, ha valami apró hazugsággal teszem. Azt fogom mondani neki, hogy nem tévedett, Jon és Jone tényleg itt volt a szállodában, de sikerült elmenekülniük, már nincsenek itt. Gondolom, dühös lesz majd, de legalább megnyugszik.
          -- Szerintem jó ötlet. Bár előfordulhat, hogy Ugarte nem fogja elhinni – tette hozzá Mikel, még mindig földre szegezett pillantással.
          -- Majd kiderül. Mindenesetre majd úgy intézem, hogy ne legyen biztos benne…
          Mikelnek szemlátomást nem volt több hozzáfűznivalója, úgyhogy Carlos kihasználta az ismét erősödő forgalomzajt, és átgondolta az imént javasolt tervet. Hosszú határidőt szabott a szervezetnek, de nem volt más választása. Ha a szervezet tényleg ennyire meggyengült, akkor nem szabad elkapkodni. Ami Ugartét illeti, minden azon múlik, hogy milyen ügyesen adja be neki a hazugságot. Ha sikerül elhitetni vele, akkor nem számít, ha Nuria vagy Pascal esetleg mond neki ezt-azt. Ugarte rég túl lesz már rajta, lezárt ügynek fogja tekinteni.
          „Te mindig többre tartottad magad Ugarténál – hallotta ekkor. A Patkány volt az. – Pedig Ugarte sohasem árult el téged. Miatta sohasem rendült meg köztetek a régi bizalom, nem úgy, mint most temiattad. Szerintem inkább gondold meg magad.”
          -- Na? Megyünk? – simította hátra a haját Mikel. – Én teljesen kész vagyok. Hajnali ötkor keltem, ráadásul végig harminc fokban jöttem az autópályán.
          -- Akkor hasonló a munkarended, mint a pékeké – mosolygott rá Carlos, miközben föltápászkodott. – De semmit se felejts el abból, amit mondtam. És megkérlek rá, Mikel, hogy ne mászkálj úgy a szállodában, mint akinek fő a feje. Ha Ugarte gondterheltnek lát, nem veszi be a hazugságot. Vidámnak kell lenned, mint aki jó hírt kapott. Rendben?
          -- Rendben – felelte Mikel. – Guiomart leveszem egy üveg kubai rumra, és onnantól kezdve semmi gond.
Elindultak a furgon felé, Belle és Greta ugrándozva követte őket. A kenyéralakú felhő a két végén meghajlott, és a három vágás közül már csak az egyiket lehetett tisztán kivenni. A másik kettő feldagadt, minta sok élesztőt tettek volna a kenyértésztába.
          -- Irány a szálloda! – kiáltott föl Mikel, ahogy beindította a kisteherautót. Már vidám hangulatba került, ahogy Carlos tanácsolta.
          -- Óvatosan! – mondta neki Carlos, amikor ki akart kanyarodni az útra. De éppen elcsípték az autómentes hullámot, úgyhogy indultak egyenest a szálloda felé.
          A kereszteződéshez érve, ahol le kellett kanyarodniuk, rögtön fennakadtak a járőrökön. Ugyanaz a rendőr állította meg őket, akivel Carlos három órával korábban találkozott.
          -- Mozogjál, ha egy mód van rá, Tepsiszájú – dünnyögte Mikel, ahogy a rendőrtől kétméternyire megállt a furgonnal. Viccnek szánta, mindig ezt mondta, ha megállították a rendőrök. – Ne haragudjon. Beakadt a cipőm, nem tudtam olyan gyorsan fékezni, ahogy szerettem volna – szólt ki a rendőrnek, amikor az megjelent az ablaknál. Túlságosan színpadiasra sikeredett a készségessége.

          -- Nyissa ki, legyen szíves a hátsó ajtót! -- szólt be a rendőr az ablakon, és a közben lehető legcsekélyebb mértékben mozgatta vastag ajkát.
          -- Csak halat viszek – magyarázta Mikel, ugyanolyan szolgálatkésznek tettetett hangon. Aztán kinyitotta az ajtót, és ládánként végigmutogatta, hogy mi mindet hoz. – Látja, mi van itt. Tonhal, tőkehal, horgászhal, nyelvhal, languszta, tüskésmakréla, újabb tonhal, újabb languszta, kagyló, akad itt minden. Jót fog tenni ez a kis foszfor a lengyel játékosoknak. Maga szerint nem? Mert énszerintem igen.
          -- Na és a liszt? – kérdezte a rendőr.
          -- A lisztet ők szállítják, raktárról. Csak megrendelni mentem – dugta ki a fejét a furgon ablakán Carlos.
          -- Az előbb azt mondta, lisztért megy – erősködött tovább a rendőr, és átsétált Carloshoz.
          -- Másra fogja rá a géppisztolyát, ne énrám – mondta mélyen a szemébe nézve Carlos. A rendőr a hóna alatt tartotta a pisztolyát, melynek csöve pontosan Carlos nyakára szegeződött. – Ha azt mondtam, hogy lisztért megyek, akkor tévedtem. De nyilván maga is belátja, nehéz rendesen beszélni, ha az emberre fegyvert szegeznek. Nyugalom, Belle – simogatta meg végül a kutyája fejét.
          A szetter nagyon nyugtalan volt.
          -- Most már a fegyver idegesíti. Ki gondolta volna! – nevetett pillanatnyi csönd után a rendőr, és úgy tizenöt fokkal elfordította a pisztolyát. Irgalmatlanul nagy fogai voltak. Carlos arra gondolt, talán azért nem nyitja ki rendesen a száját. – Erre tényleg nem számítottam. Nagyon szépeket hallottam a szálloda embereiről. Indiános meg cowboyos történeteket – fejezte be mondókáját a rendőr.
          -- Tizenöt évvel ezelőtt közkegyelmet kaptunk. Gondolom, ezt is elmesélték. És most már mehetünk a szállodába? Ki kell pakolnunk a halat.
          -- Tényleg. Különben is, hajnali ötkor keltem. Nem állhatok itt estig – kontrázott rá Mikel a másik ülésről.
          A rendőr válaszra se méltatta őket, hátrább lépett, és a géppisztolyával intett, hogy mehetnek tovább.
          -- Viszlát, te szemét! – kiáltotta Mikel, amikor már távolabb kerültek az ellenőrzési ponttól.
          -- A legszemetebbjéből! Ez tényleg egy nagy mocsok! – kiáltotta kissé magából kikelve Carlos is. Csak most oszlott szét a gombóc a bensőjében, mely nőttön-nőtt, mióta összetalálkozott a Tepsiszájúval.
          Gyűlölte a rendőröket. Múltbeli meggyőződései közül csak kevés, nagyon kevés maradt meg benne változatlanul, és ez olyan volt. Gyűlölte őket, és tíz-tizenkét év elteltével is ugyanúgy vélekedett róluk. Spanyolországban az újságírók minden alkalmat megragadtak, hogy egekig magasztalják őket, mondván, hogy még nagyon friss a demokrácia, és azon a nyáron, a Labdarúgó Világbajnokság évében is ugyanezt tették. Azt hangoztatták, hogy a rendőrség a demokráciát védi, semmi köze a diktatúra elnyomó szervéhez, egész egyszerűen állampolgárok, csak ők többi állampolgár szolgálatában állnak. Ám ez szemenszedett hazugság volt, nem így kellett volna leírni a rendőrséget, hanem ahogy Mikel tette, hogy egy szemét társaság. Ezt mindenki tudta, Spanyolországban is, meg mindenütt máshol, és ahogy Mikel reagált, az már más lapra tartozik. Ahhoz bátorság kell, vagy öntudatlanság, őrültség. Vagy ami ezzel egyet jelent, az ember fejében kell lennie valami ellenszernek a félelemmel szemben. Ám a legtöbb ember fejéből ez hiányzik, a legtöbben félnek a rendőröktől, mélységes, süket és néma félelemmel, és a sajtóban olvasható dicshimnuszok csupán az elmismásolt félelem megnyilvánulásai. Úgy akarják palástolni a félelmüket, ahogy a polip, mikor sötét tintafelhőt lövellve álcázza magát. Ám a felhőtől, paradox módon, még nyilvánvalóbb a valóság: hogy a tintafelhő mögött ott rejtőzik a polip, hogy az emberek szívében ott lapul a félelem.
          Eszébe jutott néhány sor abból a levélből, amelyet a bátyja, Kropotky írt neki a börtönbe: Ez a ti híres forradalmatok sohasem fog győzni, még kevésbé Európának ezen a fertályán. Itt nincs meg az alapfeltétele, ahogy a többi klasszikus forradalom során megvolt -- az elkeseredettségre gondolok. Hajdanában az emberek elkeseredettek voltak, mert éheztek, vagy, mert látástól-vakulásig a bányában kellett gürcölniük, vagy mert egy zsarnok az őrületig alázta őket, mint nemrég Somoza… gondolj csak vissza, milyen képeket mutattak a tévében a managuai földrengésről, a nyomorult emberek ott pusztultak el szétlapítva a viskójuk alatt, Somosa meg szőlőfürtöt szemezgetett a napernyő alatt. És ha az ember elkeseredik, akkor nem néz se rendőrt, se hadsereget, nem izgatja az élete, olyankor lehet forradalmat csinálni. Máskülönben, ha viszonylag jól él, és csupán az eszméi vezérlik, akkor lehetetlen véghezvinni a nagy forradalmat, amiről ti beszéltek. Tudom, hogy kinevettek a barátaiddal, de mindent egybevetve, én sokkal realistább vagyok nálatok, mint ti. És én is forradalmat szeretnék, csak egy kisközösségen belül. Majd meglátod, én meg is csinálom az enyémet, de ti nem fogjátok megcsinálni a tieteket.
          -- Mi van? Elaludtál? – bökte oldalba a vállával Mikel. Begördültek a szálloda úszómedencéje mellé, Belle és Greta a hátsó lábára állva nézett ki a szélvédőn. Tudták, hogy végre hazaértek.
          -- Nem, csak arra a rendőrre gondoltam. Nem úgy néz ki, mintha valamilyen különleges alakulathoz tartozna? Nem az a szokványos potrohos spanyol rendőr – szólalt meg Carlos.
          -- Egyébként is, milyen jól informáltak. A Tepsiszájú meg akarta mutatni nekünk, hogy jól ismeri a múltunkat.
          -- Nem lep meg. Mielőtt idejöttek a lengyelek, egyfolytában kérdezősködtek. Részben meg is értem. A kinézetüket azonban már kevésbé. Elitrendőröknek néznek ki. Nem figyelted a Tepsiszájú kezét? Mintha karatés keze lenne.
          -- A legjavát hozhatták ide – vélekedett Mikel, miközben leparkolt a furgonnal a szálloda háta mögött, a konyha szervizajtaja mellett. Gondolj csak bele, ha valami történne a játékosokkal, az egész világ előtt nevetségessé válnánk. Barcelona hemzseg a különféle nációjú újságírótól.
          -- Talán túlságosan is visszavonultan élek az utóbbi időben, és nem vettem észre a rendőrségen a fejlődést. Mindenesetre nagyon óvatosnak kell lennünk, amikor kivisszük innen azt a két embert.
          -- Ne aggódj, Carlos. Jó kis rejtekhelyet alakítok ki a furgonban, oda bujtatom el őket. Nem hinném, hogy a Tepsiszájú az összes ládát kipakoltatja velem. Ha mégis, akkor megdobom két langusztával, és el van intézve a dolog – tréfálkozott Mikel.
          -- Nem tudom. Nem aggódok, de nem árt, ha erre is gondolunk. Na, mindegy, majd meglátjuk.
          Mikel leállította a furgon motorját. Az ülés alól előhúzott egy nylon szatyrot, és átnyújtotta Carlosnak.
          -- Elhoztam a baszkföldi sajtót a barátainknak. Hogy bírják abban a lyukban? Mikor levittem őket, boldogan mentek. Azt mondták, élvezik a kenyérillatot.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.