hirdetés

Berta Ádám: Horváth Éva Mónika képe elé, amelyen létrák is láthatók

2018. december 14.

Miért épp Beckett jutott eszembe a létráról, egy létráról bármi eszébe juthat az embernek, akkor miért pont Beckett. Megkeresem a helyemet, ott vagyok valahol a képen látható alakok térközeiben... – Horváth Éva Mónika festményéről Berta Ádám írt.

hirdetés

Mégsem olvashatok fel egy negyvenoldalas Beckett-elbeszélést Tellér Gyula fordításában. Arról nem beszélve, hogy nem is én írtam. Kipiszkálok tehát belőle négy, rövidebb-hosszabb idézetet, széthúzom, hogy a közökben elférjenek a gondolataim. Négy Beckett-darabka, állnak a papíron, mint a gerely.

Állnak, mint a bezárt ajtók, amiket képtelen vagyok kinyitni, pedig tudom, hogy ott van mögöttük egy-egy szereplő, négy ajtó, az annyi, mint négy szereplő, az életük egy-egy történetszál, az ajtónyitással intézem el, hogy mindenki kíváncsi legyen rájuk. Apránként, izgalmasan nyitnám, de nem megy.

Pedig én is kíváncsi vagyok, mi lehet mögöttük. Ha majd összejön, úgy fogom nyitni, hogy mindig egy kicsit többet tudjak, mint a hallgatóság, mindig maradjon egy morzsányi információ, ami továbbvezet.

Hogy a hallgatóságban soha ne hunyjon ki a kíváncsiság.

Vagy nem is Beckett, hanem Salgado, másznak felfelé a csúszós fal mellett, kifelé a bányából. Miért épp Beckett jutott eszembe a létráról, egy létráról bármi eszébe juthat az embernek, akkor miért pont Beckett.

Megkeresem a helyemet, ott vagyok valahol a képen látható alakok térközeiben, semlegesítem a gondolataimat, képzeletben nyílik a négy ajtó.

Mindegyik egy-egy alak, most már ismerem őket, eddig mintha egy életre össze lettünk volna zárva, de ennek vége. Teljesen egyéniek; más és más módokon teszik kíváncsivá a hallgatóságot.

De mi van, ha mellé lépsz a létrafoknak? Mi van, ha nem Beckett, hanem mondjuk Salgado. Ő is eszembe juthatott volna. Akkor lezuhansz? Csak hárman maradnak? És így tovább, felfelé az utolsó képzettársításig, míg végül egy sem?

Vagy épp ellenkezőleg, az történt, hogy mindnyájan egyek vagyunk. Hogy a hallgatóság meséli belém a képet, és a szemem előtt levő alakokat nem szabad megkülönböztetnem, mert éppen a megkülönböztetés a tévút?

Semlegesítem a gondolataimat.

„Az elveszejtő."

Kinek mi jut eszébe egy létráról?

Mottó
(1) Mivelhogy a létramászás szükséglete igen általános.
(2) Bizonyos szempontból a testek négyfélék.
(3) Négy: akik nem keresnek, azaz a nemkeresők, akik közül a legtöbben a falnak támaszkodva ülnek, olyan pózban, mely valaha Dantét is ritka, fakó mosolyai egyikére ingerelte. Nemkeresőkön, a roppant züllés ellenére, amelybe állapotuk torkollik, végül is nem érthetünk egyebet, mint volt keresőket.
(4) Mert a létramászóval megeshet, hogy a mászás szilárd elhatározásával jut el a sor elejéig, ez az elhatározás azonban lassan-lassan elbizonytalanodhat benne, s a helyét a távozás vágya foglalhatja el anélkül, hogy a távozásra az utolsó pillanatig el tudná szánni magát, amikor az előtte lévő lefelé ereszkedik a létrán, és a létra elvileg már az övé.
(A négy mottó Samuel Beckett: „Az elveszejtő" című írásából származik. In: Előre vaknyugatnak. Európa, 1989.)

E négy mottót képzeljük négy keresőnek, amelyek vagy akik folyamatosan változtatják a helyüket a szövegen belül. Vagy ha már nincs erőnk ennek képzelni, akkor képzeljük legyőzötteknek, amelyek vagy akik végleg feladják. De valahol akkor is vannak. Éppen csak a szöveg elején nincsenek.

Berta Ádám

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.