hirdetés

Berta Ádám: Nem vagy szomjas?

2017. augusztus 3.

Ismétlem, az a kérdés, egyfelől hova kerülnek a halottaink, másfelől viszont hova jutottak azok, akiknek konkrétan töredékmásodperc alatt szertefoszlott a testük? – Berta Ádám az Ördög a részletekben sorozatunkban a Leftoversről írt.

hirdetés

(Leftovers, II. évad, 8. epizód)

Van egy kismadár, cipődobozba téve, a cipődoboz a városon kívül eltemetve. Mindig meg kell nézni, élve maradt-e, de sosem maradt élve. Vagy vegyük azt, hogy kijön az erdőből egy férfi puskával, és lelő minden kutyát, ami az útjába kerül. De vajon csak én látom őt, vagy ő is egy valóságos szereplő? Ha most megjelennének itt még néhányan, akkor ők is látnák? Vagy pont az derülne ki, hogy nem látják? Nem lehet tudni, mert amikor a puskás kutyagyilkos felbukkan, soha nincs ott senki más. Az ilyen és efféle kétértelműségek miatt lesz olyasmi a Leftovers hangulata, mint a például Twin Peaksé, ahol valós és álomjelenetek váltják egymást. Némelyik jelenetről nem könnyű eldönteni, melyik síkra tartozik.

A Leftovers kiindulópontja az, hogy egyszer csak több tízmillió ember, a teljes népesség két százaléka eltűnt a földről, mégpedig hirtelen, előzetes figyelmeztetés nélkül. Senki se tudja, mi lett velük, hova lettek, meghaltak-e, később esetleg meg fognak-e kerülni. Az itt maradt családtagokat felőrli a gyász, nem tudnak mit kezdeni a kétségeikkel. Vannak, akik tudományosan próbálják vizsgálni, mi történhetett, mások életében vallásos fordulatot idéz elő a rejtélyes eltűnés.

Eltűnni nyilván nem ugyanaz, mint meghalni. Az eltűntek – vagyis azok, akiknek egy pillanat alatt szertefoszlott a testük ebben az univerzumban –, nem szerepelnek ebben a következményekről szóló sorozatban, halottak azonban igen. Halottak és élők kapcsolata—kitalált történetek számára nagyon is kézenfekvő téma ez, hiszen az emberi képzelet törvényszerűen benyomul azokra a területekre, amelyekről nincs módunkban valós, objektív adatokat szerezni. A valóságban csak élő személyekkel találkozhatunk, kitalált történetekben viszont ugyanolyan erővel beszélgethet egymással élő és holt, mint élő és élő. A kitalált történet ebben a tekintetben rejtelmes köztes hely, vagy éppen áramló víz, folyam, mely körülfolyja a létezés darabjait, kitöltve a nem létezés helyeit.

Nem akarom elmesélni, miről szól a kedvenc Leftovers-epizódom, ahhoz ugyanis, hogy elmeséljem, azt is el kellene mesélnem, mi mindent tudhatunk az egyes szereplőkről már az előzmények alapján, honnan jönnek, mit hisznek, mik a paráik. Hiszen az előtörténetük ismeretében fog beléd hasítani, hogy mennyire súlyos, hogy a sztori egy-egy pontján éppen ez vagy az történik velük. Ráadásul, ha részletekbe menően ledarálnám az eseménysort, vagy akár csak egy-két kiragadott szálat, teljesen valószínűtlen dolgokat kellene mondanom, amelyek azonban a sorozat kontextusában hihetőek, mert meg vannak előlegezve, apránként fel vannak építve. Ha viszont én itt és most spontán benyögök valamit, akkor el fogsz hajtani, mondván, ezek nettó baromságok. A sorozat világa újra és újra összefüggéseket teremt, nem is egyet, hanem minden pillanatban egész csomót, a szemtanú beszámolója azonban, minél hitelesebb, annál inkább összefüggéstelen. És a végén biztos, hogy engem fogtok elmeszelni, mert nincs igazság.

Kevin Garvey | Asphyxiation Process from Percolate Films on Vimeo.

Legyen inkább az, hogy megpróbálom a főszereplő, Kevin nézőpontjából: – Baromi szomjas vagyok, de nem szabad innom, mert ez itt a túlvilág, és a víz, amit itt iszok meg, a felejtés vize, tehát miután a szomjam oltom, lövésem se lenne, hogy lyukadtam ki ide, és hova kellene visszatérnem. Szóval itt a túlvilágon kell megölnöm ezt a nyanyát, mert a valóságban, amikor életben vagyok, ő egy szellem, aki rám csimpaszkodott és nem száll le rólam, becsavarodok tőle, mert nem tágít mellőlem, folyton beszél hozzám, ha pedig visszaszólok neki, akkor a többi ember hiszi azt, hogy megbuggyantam, mert ők ugyebár nem látják, hiszen a nyanya egy szellem. Ellenben itt a túlvilágon ő is él, ugyanúgy, mint én, úgy látszik, itt mindenki él, ez a nyanya ráadásul sokkal hatalmasabb, mint amodaát, az evilágon, itt a túlvilágon ő egy fontos személy, titkárai meg testőrei vannak. – Nem is folytatom.

Ismétlem, az a kérdés, egyfelől hova kerülnek a halottaink, másfelől viszont hova jutottak azok, akiknek konkrétan töredékmásodperc alatt szertefoszlott a testük? Kell, hogy legyen egy ilyen nem-hely, ahova a meghalás révén elérünk, és a Leftovers című kitalált történet ezen a ponton nem tehet mást, muszáj lesz megmutatnia, hogy néz ki ez a voltaképpeni nem-hely. A nem egészen Marc Augé-i értelemben vett nem-hely egy hotel, amit nem biztos, hogy el lehet hagyni, ahol furcsa, az álom logikáját követő történések zajlanak. Itt él és virgoncan röpdös Schrödinger eltemetett kismadara — elég, ha belegondolsz, hogy neked itt el kellene intézned valamit, ne adj isten, valakit, máris kiszárad a szád. A közeg nem kedvez a céltudatosságnak; ráadásul folyton vízzel kínálgatnak. Ellenben aki ivott a vízből – és ezt máshonnan már ismerjük –, annak fogalma sem lesz arról, hogy honnan jött, mit akart elintézni a túlvilágon, mielőtt visszatér a halál előtti életbe, és teljesen beilleszkedik a hotelben zajló életbe. A metaforikus mozzanatok valóságossá válnak.


Kevin meg akar szabadulni a meggyilkolt nő szellemétől, ami ráakaszkodott, és mondom, ehhez neki a nőt odaát, a túlvilágon meg kell ölnie. (Hozzátehetném, nem maga jött rá, hogy ez lesz a megoldás, egy Virgil nevű látótól hallotta, aki szolgálatkészen követi is őt a túlvilágra, az átlépésre a hagyományos módszert választják, és kinyiffantják magukat, és persze van még tovább is, de most jobb lesz, ha lenyesegetem a további szálakat.) Hülyén hangzik, de mire idáig jutunk, már teljesen beleéltem magam a sztoriba. A metaforikus mozzanatok valóságossá válnak, a kitalált világ engem is elnyel, a sorozatnak se vége, se hossza, a képernyő krónikus bámulása örökké tart. Nemcsak hogy beleiszom, folyamatosan, szisztematikusan vedelni kezdem a fikció különös precizitással megmunkált rétegeit. Egyébként gyakorlatilag bármilyen elbeszélt történet befogadása közben – legyen az irodalmi szöveg, film vagy hangjáték – képes vagyok abba az illúzióba ringatni magam, hogy most az elbeszélés hogyanjáról, felépítésének trükkjeiről tanulok egy csomó mindent. Önáltatás, még ha egy csepp igazság is szorult bele; egy-egy gagyi vígjáték vagy sablonos krimi közben menetrend szerint elfog a kétség, mi van, ha átvertem magam.

Tisztában vagyok vele, hogy mindez forma: a történet eleje rutinosan adagolja a feszültséget, bevonja a nézőt, a lezárás pedig igyekszik észszerű következtetésre jutni. De még mindig ott van a – Peter Brooks szavával: démoni – középrész, ahol képtelenség sablonokra hagyatkozni, a kezdés és a zárás drótjait egyéni technológiával kell valahogy összekötögetni. (Emiatt még valamikor a legelején, villámgyorsan leszűrtem, hogy – számomra – érdektelenek azok a szériák, ahol az egyes epizódok szabályos megformálására, a láncszem-jellegre esik nagyobb hangsúly, csakis azok a sorozatok izgatnak, ahol az egész évadon áthúzódó narratíva fejlesztésébe fektetnek több energiát.)

Nem mondom meg, sikerült-e Kevinnek megölnie a halott nyanyát. Szerinted sikerült neki? Persze nyilván nem is ez az izgi kérdés, sosem az a lényeg, hogy ez vagy az összejött-e, hanem az, hogy pontosan hogyan zajlott a dolog. Ha kíváncsi vagy, muszáj megnézned. Bár nem kizárt, elijesztettelek, zavarosan, mint a vízfolyás, és most már hiába is kezdeném elölről, hiába bizonygatnám, hogy nem is úgy volt, nekem már biztos nem hinnél, inkább igyunk egy kortyot?

Berta Ádám

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.