Beszámoló az idei Lipcsei Könyvvásárról és egy szívet melengető élményről
Március 12. és 15. között rendezték meg a Lipcsei Könyvvásárt, amelyről NKM, vagyis a nem-kívülálló megfigyelő, Fehéri György tudósította a literát. Beszámolójában egy közhelyszerű, ám szívet melengető tanulságról is szó lesz.
- 2009. március 18.
A stand képét idén egy sátor határozta meg – Szauder Dávid installációja -, mely a CH „Német egység a Balatonnál“ című nagy projektjére hívta fel a figyelmet. A kiállítási csarnok mennyezetéről lelógatott kempinges emlékműben Hámos Gusztáv munkáját láthattak az érdeklődők: a CH ősszel megnyitandó multimédiális kiállításához gyűjtött, a kelet- és nyugatnémet családok 1989 előtti együttes balatoni nyaralásainak emlékeit megörökítő amatőrfilmekből montírozott első kóstolót. Két rendezvény is szólt a CH terveiről, a vásár területén, valamint a város központjában működő Lengyel Intézetben tartott bemutatók, amelyeken a Magyar Lettre (Karádi Éva) és a Három Holló (Wilhelm Droste) is részt vett, az általuk tervezett Kis-Balaton projekttel. A Lengyel Intézetben tartott felolvasás német vendége Ingo Schulze volt.
Most csak a nőkről, vagyis a CH 2009-es súlyponti programsorozatának vendégeiről szólva: Kiss Noémi a januárban megjelent új kötetével (“Was geschah, während wir schliefen”), Lovas Ildikó a Balassi Intézet által kiadott könyvével (“Zugang zur Adria…” ), együtt pedig (itt beleértve Bán Zsófiát, Bódis Krisztát, valamint a moderáló Forgó Lédát és a tolmácsoló Christina Kunzét is) a CH által összeállított és kiadott mini, női írókat bemutató, antológiával (“Neue Frauen”) szerepeltek.
Három vásári napon, mindig délután három órakor, eddig sosem látott mennyiségű érdeklődő gyűlt össze a standon, ahol e sorok írója, a Magyar Nyelv Éve alkalmából 20 perces nyelvtanfolyamot tartott – az óriási érdeklődést alig értve, ugyanakkor ennek igencsak örülve –; egy ötlet, melyet természetesen az elkövetkezendő vásárokon is gyümölcsöztetni lehetne.
E tömör és minden bizonnyal hiányos beszámoló után álljon itt egy programnak a részletesebb leírása, amely eltért a vásári rutin rendezvényektől, ugyanakkor szintén, immár másodszor is, “jövő-képesnek” mutatkozott. A formátumot tavaly próbáltuk ki először: egy-egy gimnáziumi osztály tanulóit hívtuk irodalomórára, 2008-ban Forgó Léda ezidáig csak németül megjelent “Der Körper meines Bruders”, idén pedig Bódis Kriszta “Artista” című könyvéről beszélgetve. Ez utóbbi a tervek szerint ősszel lesz csak németül elérhető, így két fejezetét C. Kunze fordította le ízelítőül, s olvasta is fel a tanulók azon többségének, akik erre, az előre elküldött szöveg birtokában, nem találtak időt.
A helyzet nem egyszerű, leginkább black-box-szerű: 15-17 éves fiatalok, akik minden bizonnyal keveset, alig vagy inkább egyáltalán nem olvasnak, az iskolai óra keretében csoportosan megjelennek, idén egy Lipcse külkerületében található könyvtárban, az előttük ülő írótól egy sort sem ismerve - és várják, mi fog történni a következő másfél órában.
NKM, vagyis e sorok írójának szemében – jó, nem csoda, az túl sok, de talán így elviselhetően hangzik: valami felemelő történt, tavaly is, és az idén is. A 2008-as beszélgetés után a tanulók, akiket a saját tanárnőjük elbeszélése szerint az irodalom iránti érdeklődés hiányában, az órákon alig lehet féken tartani – a kiadó jelenlevő képviselőjétől kérleltek példányokat, hogy a könyvet mielőbb elolvashassák; az idei osztálynak pedig meg kellett ígérni, hogy amint az “Artista” németül megjelenik, vagy inkább már PDF-ben olvasható, mailes értesítést kapnak erről.
Hogy mi történt? Tavaly másfél órán keresztül alig mocorogva figyeltek a tanulók, amikor Forgó Léda elmesélte, hogyan készül egy regény, hogy talál ki az ember egy történetet, hogyan írja meg, hogyan teremt egy figurát, mi köze mindennek az író saját életéhez, mit jelent a szerzőnek személyesen az írás tevékenysége – és így tovább. Bódis Kriszta pedig idén, ugyanezzel a hatással mesélt Pinkler kalandjairól, saját dokumentumfilmes élményeiről, a regényben leírtak reális társadalmi hátteréről, saját személyének involváltságáról a történetben – és így tovább.
A tanulókból a találkozó után persze korántsem lesznek könyvmolyok, s még az sem biztos, hogy az érdeklődésük nem párolog el, akár néhány napon belül, vagy hogy a könyvet ősszel tényleg a kezükbe is veszik majd.
A helyzet nem egyszerű, leginkább black-box-szerű: 15-17 éves fiatalok, akik minden bizonnyal keveset, alig vagy inkább egyáltalán nem olvasnak, az iskolai óra keretében csoportosan megjelennek, idén egy Lipcse külkerületében található könyvtárban, az előttük ülő írótól egy sort sem ismerve - és várják, mi fog történni a következő másfél órában.
NKM, vagyis e sorok írójának szemében – jó, nem csoda, az túl sok, de talán így elviselhetően hangzik: valami felemelő történt, tavaly is, és az idén is. A 2008-as beszélgetés után a tanulók, akiket a saját tanárnőjük elbeszélése szerint az irodalom iránti érdeklődés hiányában, az órákon alig lehet féken tartani – a kiadó jelenlevő képviselőjétől kérleltek példányokat, hogy a könyvet mielőbb elolvashassák; az idei osztálynak pedig meg kellett ígérni, hogy amint az “Artista” németül megjelenik, vagy inkább már PDF-ben olvasható, mailes értesítést kapnak erről.
Hogy mi történt? Tavaly másfél órán keresztül alig mocorogva figyeltek a tanulók, amikor Forgó Léda elmesélte, hogyan készül egy regény, hogy talál ki az ember egy történetet, hogyan írja meg, hogyan teremt egy figurát, mi köze mindennek az író saját életéhez, mit jelent a szerzőnek személyesen az írás tevékenysége – és így tovább. Bódis Kriszta pedig idén, ugyanezzel a hatással mesélt Pinkler kalandjairól, saját dokumentumfilmes élményeiről, a regényben leírtak reális társadalmi hátteréről, saját személyének involváltságáról a történetben – és így tovább. A tanulókból a találkozó után persze korántsem lesznek könyvmolyok, s még az sem biztos, hogy az érdeklődésük nem párolog el, akár néhány napon belül, vagy hogy a könyvet ősszel tényleg a kezükbe is veszik majd.
Akárhogyan is lesz: jó volt – megint egyszer - látni, hogy a hitelesen elmondott történet képes lebilincselni, egy autentikus elbeszélésre nem lehet nem oda figyelni – közhely tanulságok, de micsoda melengető közhelyek. S hogy örült a nem-kívülálló megfigyelő, hogy részese lehetett mindennek.


Hozzászólás