hirdetés

Krasznahorkai László: Én nagyon megváltoztam

2017. május 1.

Ami nagyon megváltozott? Én! Én nagyon megváltoztam. Például már nem vagyok romantikus. Már soha nem tudnék romantikus megszállottsággal írni vagy zenét komponálni. Képtelen lennék rá. Ahhoz túl sokfélét tapasztaltam, és túl sok olyan rendszert vagy szituációt láttam, amelyek egyensúlyban vannak egymással és mozdíthatatlanok. – Az Aegon-díjas Krasznahorkai Lászlóval beszélgettünk. 

hirdetés

JL: Aegon-díjas lett nemrég. Az Aegon-díj előtt volt egy nagyon jelentős Booker-díj is, ami szintén nem kis dolog. Visszaolvastam az interjúi egy részét. Ezeknek a díjaknak a fényében azon kezdtem el spekulálni, hogy ez a fény, ez az adorált szituáció, amibe került, egy olyan szellemi és lelki berendezkedésű ember számára, mint amilyen ön, aki hosszú ideig úgy készült az alkotói életére is, hogy ha homályban nem is marad, de ilyenfajta megvilágításokat nem kap, mit jelentett, mennyire volt nehézség? És egyáltalán a társadalmi reprezentáció, a helyzetek, amikbe ebből adódóan került, okozott-e valamilyen gondot, át kellett-e állítani váltókat, vagy olajozottan és természetesen tudott alkalmazkodni?

KL: Olajozottan és természetesen alkalmazkodtam ezekhez a helyzetekhez, mert nem befolyásolták az életemet, ugyanakkor a díjak keltette vakító ragyogást, amit az elmúlt évektől datál, nyugodtan datálhatja korábbról, ugyanis én szinte soha nem voltam igazából híján az ilyen típusú elismerésnek, kezdve az első könyvemmel.

Fotók: Valuska Gábor

JL: Feltétlenül, de…

KL: Volt egy szakasz, amikor a magyar irodalomban óriási változások történtek…

JL: Igen, erre céloztam!

KL: És akkor már nem a díjakról beszélünk, hanem arról, hogy úgy 1993 körül a magyar irodalomkritika valami előttem nehezen érthető okból szabad prédaként tekintett a könyveimre, megpróbáltak – visszamenőleg – kihúzni az irodalmi kánonból, viszont akkor sokat segített, hogy jórészt külföldön éltem és dolgoztam, ahol a magyar irodalom belső átrendeződései nem játszottak, és nem játszanak szerepet. Mire újra visszajöttem egy könyvvel, addigra nagyjából megnyugodtak a kedélyek. Lehet, hogy ebben nagy szerepe volt annak is, hogy az olvasók a 90-es évek második ötnegyedétől egyre kevésbé érezték magukat befolyásoltnak az irodalmi kritikák által. S jöttek új nemzedékek, belátóbbak lettek a régiek is, s így egyre nyitottabb lett az olvasók s a kritikusok egy jelentős, számomra jelentős része az afféle irodalomra is, mint amilyen az enyém. Természetesen nem tudtam mindenkit meggyőzni, hogy szeressen nagyon, de ezt a mérhetetlen fájdalmat azzal csillapíthattam, hogy az elutasítás csak az irodalmi versenyre s a benne versenyzőkre vonatkozik, de hát abban meg soha nem vettem, és nem is veszek részt. El vagyok foglalva erősen azzal, amit csinálok épp, nem vagyok sportoló. S így magától értetődően távol vagyok attól, hogy megijedjek, amikor egy kritikus hang nem bírálni akar, amire szükségem van, hanem csak rám akar ijeszteni azzal, hogy nem szeret nagyon.

NG: De képes megzavarni az elmélyültséget.

KL: Igen, de csak azt az alkotót képes megzavarni, aki rosszul ismerte fel, mivel kell foglalkozzon életében. Mert aki pontosan tudta, hogy mást nem tehet, mint hogy költészettel vagy prózaírással foglalkozik, az azt is tudta, hogy ez azért van így, mert ő nem választotta a költészetet vagy a prózaírást, hanem csak jól mérte fel, hogy ő egy költő vagy prózaíró. Az ilyen tehát tisztában van vele, hogy költőnek vagy írónak lenni nem választás kérdése. Ahogy mondani szokták, a szórakoztatóipar eme ágára születni kell. Persze, sokan vannak, akik nem így gondolják, és azt hiszik, hogy mint más esetben, úgy ebben az esetben is választhatnak, s balszerencséjükre az irodalmi életet választják, és ott boldogtalanok, elégedetlenek, rossz alvók, részegen hőbörgők, egyszóval díj- és ösztöndíjérzékenyek lesznek. Pedig boldogabban telne az életük, ha ezt a pályát elkerülnék, és azt a terepet céloznák meg, ahol tényleg a siker és a bukás a legfontosabb mércéje a tevékenységnek. Sokkal kevesebb frusztrációval járna, sokkal kevesebb boldogtalansággal, rájuk nézve is, és a környezetükre nézve is, hiszen aki boldogtalan, az a környezetét is nyomasztja. Ráadásul kényelmesebb is az az élet. Hiszen ott nem napi huszonnégy órás a szoli. Tudniillik emitt, a költői vagy írói pályán az ember folyamatosan költő vagy író, ebből nem lehet kilépni. Ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan produkálnia kell magát, hanem hogy a produkciói egy megszakítatlan folyamat ama részei, amelyek nyilvánosságra kerülnek. A folyamat, amelyben az életét éli, szüntelenül zajlik, függetlenül attól, hogy némelyik része nyilvánosságra kerül-e vagy nem. És nem lehet befolyásolni díjakkal. A díjak jólesnek, vagy védenek, vagy adnak egy újabb esélyt a próbálkozásra, hogy olyan produkciókkal álljunk elő, amelyek méltók az olvasók figyelmére. Szeretik az aszteroidákat? Na, egy díj, az pont olyan. Mi vagyunk a Föld, és mintha egy aszteroida kurva messze elmenne tőlünk, és csak mi látnánk. Jólesik nézni, hú, az anyját, de gyönyörű, mondjuk, na, de hát mégcsak nem is érinti a Földet. Értik?

JL: A Nem kérdez, nem válaszol című kötetben olvastam, ahol arról kérdezik, hogy mi indít el egy könyvet, hogyan tudja körberajzolni vagy érzékletessé tenni az alkotói működését, azt mondja, hogy a figyelmét mindig megragadja valami, és onnantól kezdve az a valami dolgozik önben. A Wenckheim esetében meg tud-e adni egy tájékozódási pontot, amiből aztán ez a munka született? Mi volt az, ami elkezdte forgatni a fogaskerekeket?

KL: Nálam egy könyv általában az elején kezdődik. Jobban emlékszem mondjuk a Háború és háború című könyv kiindulópontjára, ott az első mondat számomra is reveláció volt. Úgy van ez nálam, hogy állandóan dolgozik az agyam, és folyamatosan mondatok ezrei, tízezrei futnak át rajta, mint a képernyőn a csíkok. És akkor van, amelyik fölkelti a figyelmemet, lehet, hogy lényegtelen, de lehet, hogy egy lényeges eset kapcsán. Maga az esemény az, ami odavonzza a figyelmemet, és ez mindig jelent egy mondatot a futó mondatok tízezrei között. Ezt megpróbálom, mint egy kis pókfonalat, vagy ezüst tündérhajszálat kihúzni, megragadni. Nem könnyű, mert az ujjam durva, és sokkal finomabb mozgást kéne begyakorolni ahhoz, hogy gyorsan ki tudjam húzni azt a szálat, azt a mondatot, a mondat kezdetét. A Báró Wenckheim hazatér kapcsán nem emlékszem, hogy ez az első mondat melyik volt. Erre a kérdésre most egyszerűen nem tudok válaszolni. Vagy nem emlékszem, vagy nem volt ilyen kezdet. Van, amikor kezdet nélkül kezdődik el valami.

JL: Erős, látványerejű képekkel dolgozik, azzal együtt, hogy hosszú-hosszú áriákban, nyelvi örvényekben halad előre, de nagyon erős a kép. Azt gondolja az ember, hogy volna olyan efemer tapasztalat, ami nyelvet keres. Tehát valami, ami megérinti, és ahogy megvan egy mondat, ez elindít valamit.

KL: Az biztos, hogy nem utólag keresek nyelvet valamihez, mert az én számomra a nyelven kívül nincsen semmi. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ha mégis van valami, arról nem tudok. És úgy is folytathatnám, hogy ez nem azt jelenti, hogy amiről nem beszélek, az nincs.

MG: Engem az foglalkoztatott, hogy ennek a könyvnek, történetnek a humora, iróniája gellert ad a mondanivaló súlyának. Van egy jelenet, az egyik nyitójelenet, amikor a Tanár úr kilő a kalyibából, hogy elijessze az újságírókat: az egy humoros értelmezés. Ez a történet ironikus gellereket kap, a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája kapcsán nem találtam meg ezt a humort. Néhány éve olvastam ezeket, de akkor nem éreztem. De ha most újranézném…

KL: …akkor lehet, hogy találna. Csak ott nem közvetlen, nem föltétlen nyelvi humor van. A Sátántangóban inkább az állapotrajzban rejlik, ami itt a nyelvben is megjelenik.

NG: Én nem is ironikusnak, inkább szatirikusnak gondolom, azért az más. Ez a nézőpont távolságba helyezi a tárgyát. Az írótól, az elbeszélőtől, ugyanakkor az olvasótól is.

KL: Igy van, és nem tudom, észrevették-e, hogy éppen ez a humor, szatíra, irónia, tehát a regény vicces szintjei segítenek abban is, hogy szinte valamennyi szereplő esendősége nyilvánvalóvá váljon. Ebben a könyvben nincsenek egyoldalúan rossz, elvetemült, gonosz emberek. Igaz, egyoldalúan jók se nagyon. Csak egymást látják, csak egymást érzékelik, őket nem látja, nem érzékeli semmilyen elemelkedett, magas tekintet - talán emiatt van ez így.

JL: Persze! Itt már megpendült a Sátántangó világa. Nagyon határozott írói gesztust látok  – kíváncsi vagyok, ez hogyan alakult ki az írás során –, amely a szereplőket ebben a könyvben szinte teljesen egyenértékűen mellérendelődő szereplőkké teszi. Mellérendelések vannak…

KL: Inkább egyensúlyt mondanék!

JL: Igen, megbomlik a könyveire ilyen-olyan módon jellemző hierarchia, és ez által válik szatirikussá maga a világ, a nyelv…

NG: …és polifónná.

JL: Ezek mennyire adják egymást, mennyire látja előre, mikor mondja, hogy ez az alak itt most kész, ez a monológ befejeződik?

KL: Ó, Lajos, itt valami egész másról van szó. Ezeket a figurákat nem én találtam ki.

JL: Jó, oké.

KL: Ha eddig vicceltem, itt most nem, itt el fog komolyodni a beszélgetésünk. Egyáltalán nem találtam ki semmit, különösen nem az alakokat, ezek: jöttek, így, ahogy vannak. És pontosan ezzel a nyelvi miliővel jöttek. Ibolyka nénitől kezdve a Tanár úrig, a Bárótól kezdve a négyesfogat bal hátsó kancájáig, így, és nem másként. Meg se tudom mondani, hogy én hol avatkoztam bele. Azt hiszem, nem túlzom el, ha azt mondom:  csak a mondatok lejegyzésében volt szerepem. Pedig nem vagyok teljesen őrült, például nem tagadom le, hogy én írtam ezt a könyvet, ezért is van a nevem odaírva a cím fölé. Ugyanakkor nyilván föltűnt maguknak, hogy itt valódi narráció nincsen, még akkor sincs, ha a függő beszédet egyfajta narratív eszköznek tekintjük. Mert a helyzet úgy áll, hogy a szereplők adják ennek a regénynek a szövetét, és az én szerepem a mondatok lejegyzésén kívül tényleg csak annyi volt, hogy pontosan az a mondat kerüljön be a könyvbe, amit ők elvárnak tőlem. Mivel a létezésükről volt szó, nagyon igyekeztem, vagyis nagyon törekedtem, hogy a mondatok valóban hibátlanul, hajszálpontosan azt közöljék, amit velem ezek az alakok megtárgyaltak, hogy ők így és nem másként kívánnak bekerülni a regénybe, azaz kilépni a fényre. 

NG: Tehát ezek igazi, valós, létező figurák?

KL: Hát most már igen! Miért, Raszkolnyikov maga szerint fiktív alak? Ugye nem akar viccelni egy ilyen komoly beszélgetésben?

JL: Pontosítok, nem ez lett volna a kérdés igazi iránya, hanem az, hogy…

KL: Éljen a szabad Amerika! A fáklyásnővel!

JL: Abban biztos vagyok, hogy az akkori, a Sátántangó idejének Magyarországán azt az anyagot úgy megformálni és úgy felmutatni, és a mostani, a Wenckheim báró hazatér Magyarországán ezt az anyagot így megformálni és így felmutatni jelentős különbség. Hogyan él itt, és hogyan érzékeli, amiben van, mert jelentős különbséget lehet látni? Azért is érdemes erről beszélni, mert a könyv megidézi, újra és újra, finoman, vízjelszerűen azt a világot.

KL: Igen, nagy a változás bennem, kétségtelen. Az életkörülményeim, a helyhez kötöttségről kialakított véleményem gyökeresen megváltoztak. A Sátántangó írása idején, amely jóval megelőzte a publikáció évét, tehát a 70-es években az volt az elképzelésem, hogy én megváltoztathatatlanul ide, a magyar ugarba vagyok belerögzítve. Egy efféle helyre, mint amilyenben most ez a beszélgetés zajlik, soha nem tettem volna be a lábam. A szolgák közt éltem, magam is szolgaként, egy a névtelen senkik között, és jó volt úgy a rosszban, hisz sehogyse lehetett volna jó. Mi csak a legolcsóbb kocsmákba jártunk. Persze, ez a többes szám csalárd módon eltünteti azért, hogy még abba a millióbe se illettem bele. Mert azért, ha beléptem a 70-es évek egy ilyen büdös, mocskos kocsmájába, akkor alig fordult elő, hogy ne szólt volna oda legalább egy figura, hogy na, bazmeg, Jézus Krisztus, te meg mi a faszt akarsz itt. De utána nem dobtak ki rögtön, ráadásul csendes, alkoholban elmerülő fiatal férfiú voltam, és mivel a számlát azonnal kellett fizetni a pultnál, és fizettem, ameddig bírtam, ezért hivatalosan sem tettek ki – egy eset kivételével – sehonnan. Ma pedig egy efféle kocsmába nem tenném be a lábam. Már nem tartozom oda, az italom már nem a kevert sörrel, nem élek egyedül, és teljesen mindegy, hol vagyok ezeken a helyeken kívül, mert mindenütt egyformán feltalálom magam. És elfogadom, hogy minden teljesen idegen.

NG: Egy eset kivételével?

KL: A kocsmákra gondol? Igen, akaratlanul, és tulajdonképpen ok nélkül túl nagy hangsúly került erre a pár szóra. De csak annyi történt, hogy belekötöttem valakibe, ami nem volt szokásom részegen, és hiába voltam meggyőződve arról, hogy igazam van, egy teljesen váratlan fuvarosokkal teli helyen egyszerűen távozásra szólítottak föl, és ez ellentmondást nem tűrően hangzott el. Soha ilyesmi nem fordult elő velem, ezért is emlékszem rá. De arra már nem, hogy mi volt ez a konfliktus és kivel, mindenesetre többször nem esett meg, úgyhogy ez nem egy nagy sztori, igazán sajnálom.

NG: Azt hittem, legalább egy verekedés lesz a vége. Ne haragudjon!

KL: Én? Verekedni? Ó, soha. Ha már, akkor inkább lőnék. De hol tartottunk? Ja, igen, a Sátántangó és a mostani világ. Hát, nagyon nagy a különbség. Vegyük az én életemet, hagyjuk Magyarországot, szegényt. Azt minden irányból átok sújtja. Kezdjük azzal, hogy például elkerültem Magyarországról. Ezt Mészöly Miklósnak köszönhetem, aki meg volt róla győződve, hogy ha Magyarországon maradok – ahonnan egyébként nem vágyakoztam el, vagy ha igen, olyan helyre, ami nem létezett –, akkor kinyírom magam, és ő ezt a felelősséget nem vállalja, úgyhogy megpróbált mindent, hogy kikerüljek. És mivel túl sok lehetősége neki sem volt, megragadta az egyetlent, ami kínálkozott, egy művészeti ösztöndíjat Nyugat-Berlinben. Meg is kaptam, el tudtam menni, és akkortól tulajdonképpen megváltozott az életem. Először voltam a nyugati külföldön. Először tapasztaltam meg, mit jelent a politikai szabadság, éspedig úgy, hogy nem tudtam, mi az. És először tapasztaltam meg, hogy egy város demokratikus szerkezetben él. Ez azt jelentette Nyugat-Berlinben, hogy amikor az akkor már nemzetközi hírnévvel valamelyest bíró Jim Jarmusch, Tom Waits – és még sok nevet kellene felsorolnom – a társaságába fogadott, s találkoztunk egy csehóban, akkor a mellettünk ülő hatvannyolcas vagy ötvenhármas csávónak pontosan annyi joga volt egy áthallatszó beszélgetésben részt venni, ami a mi asztalunknál zajlott, mint ezeknek a hírneves embereknek. Mindenki egyenlő jogokkal bírt, mint az athéni agórán - bódítóan hatott rám.
Ha a szabadság kérdése szóba került abban a különleges, felülmilitarizált városban, és mindig szóba került, akkor újra meg újra rájöttem, hogy ha ez itt a szabadság, akkor én mindig ebben éltem. A többiek számára Nyugat-Berlin ennek a szabadságnak egy kis veszélyes szigete volt, ahol a Fal miatt mindenki bezártnak érezte magát, és klausztrofóbiáról panaszkodott, kivéve engem. Én lubickoltam a körbezárt védelemben, és azzal döbbentettem meg a helybelieket, hogy amikor elkezdték bontani a falat, akkor gyorsan odasiettem, néztem, mit csinálnak, és könyörgőre fogtam, hogy hát, emberek ne bontsátok, ne bontsátok. Ott állt egy ötvenvalahány kilós, hosszú hajú, görbe magyar író, és azt mondta, hát, nem értitek, hogy ez a fal véd meg minket? Úgy éreztem, hogy nem én vagyok befalazva, hanem a Rossz vannak kifalazva. Amikor visszatértem Magyarországra, rögtön fölbolydult az életem. A magánéletem is, mert a nyugat-berlini lét megviselte, és megváltoztatta a családomat. Ők azt az életet szerették volna folytatni, amilyet Nyugat-Berlinben éltünk, én viszont nagyon is vissza akartam térni ugyanabba a világba, a szolgák közé, ahonnan jöttem, és ez nem volt lehetséges a többiek, a családom számára. De nekem nagyon fontos volt. Én nem akartam Mitsubishivel járni, öreg, összespórolt Mitsubishivel, nem akartam nagyobb házat, mint az a negyvenöt négyzetméteres vályogház, ahol addig laktam. Ragaszkodtam mindenhez, amit otthon hagytam, vagyis hogy ne legyen semmim továbbra se, csak az a szabadság, ami korábban is megadatott, mert nem függött a külső körülményektől. Ugyanabban a Kis Békében ugyanazt a sört kértem keverrel, de azt mondták, sör nincs, már csak Heineken van, meg whiskey. Szóval nem folytathattam azt, amit addig csináltam, csak formálisan, mert menekültem, bolyongtam erre-arra, csak már nem Magyarországon belül, hanem külföldön. Ráadásul 90-ben tök véletlenül elkerültem a Távol-Keletre, ami gyökeresen kifordított önmagamból. De ezt meséltem már, nem? Tibornak és magának. Vagy azon a beszélgetésen nem volt ott? A szentlászlói beszélgetésen?

NG: Nem, az a Literán megjelent nagyvizit, de nem voltam ott.

KL: Na, mindegy! Az úgy volt, hogy ’90-ben, egy szép derűs nyári délutánon fölhívott egy egyetemi társam, hogy ne haragudj, amiért ilyen későn, de a helyzetből majd látni fogod, hogy nem hívhattalak emiatt korábban. Egy olyan fiúról volt szó, akit teljesen más dolgok érdekeltek, mint engem, így nem volt közeli barátom, de nagyon kedveltem az egyenessége, tisztessége, becsületessége miatt. Körmendi Lajosnak hívták, és a JAK-füzetekben meg is jelent egy szociográfiája. Egy karcagi illetőségű, kun fiú volt, aki nagyon büszke volt arra, hogy kun. 

NG: Még a narancssárga JAK-füzetekben, emlékszem.

KL: Igen, a narancssárga, persze, még nagyon az elején. Nem lett a barátom, márcsak azért sem, mert nem is ivott, nem járt velünk kocsmázni, s én akkoriban nagyon nehezen viseltem azokat, akik nem isznak alkoholt. Nem is értettem pontosan, hogyan tudnak emberek - hisz emberek! - létezni alkohol nélkül. És ő létezett. És azt mondta a telefonba azon a szép derűs nyári délutánon, hogy bocs, hogy így rád török, de nem volna-e kedved eljönni velem tíz nap múlva Ulánbátorba, egy Dzsingiszkán-konferenciára. Azonnal, reflexből válaszoltam, hogy de, van kedvem hozzá. Ilyesmire nem lehet nemet mondani. És már el is kezdett a repülő zuhanórepülésben, úgymond, „leszállni” az ulánbátori reptéren – ott ugyanis nem lehet leszállni, csak lezuhanni lehet. Lezuhantunk tehát Ulánbátorba, és onnantól kezdve valami gyökeresen megváltozott bennem. Sok minden történt, ennek egy részét, töredékét megírtam Az urgai fogolyban, de a viccesebb részeit kihagytam. Például azt, ahogy ott ültünk egy úgy nevezett „hotelben”. Iszonyatos birkaszag volt, faggyúszag, jött egy teherautó, ledobálták a járdára a birkahúst, és ott, a járdán felvágták kisebb darabokra, s aztán bedobálták a „hotel” éttermének a konyhájába valami résen. Persze, hogy mindent elárasztott a faggyúszag. Hihetetlen hely volt. Az orosz katonák már elhagyták az országot akkor, de a régi kommunista vezetés még uralmon volt. Nagyon összezavarodtak a dolgok. Sötétedés után, azaz öt óra felé már nem mehettünk ki az utcára, mert az olyan figurákat, mint mi, azonnal megöltek a mongolok, akkorra ugyanis már tökrészegek voltak. És az nem akármi, amikor egy mongol férfi tökrészeg, márpedig minden mongol tökrészeg volt öt óra után. És a férfiak annyira erősek, hogy az egész egyszerűen borzasztó. Nem biztos, hogy ölni akartak, nem lehetett tudni, pontosan mi volt a szándék, mindenesetre megölték az orosz katonákat, és mindenkit, aki annak nézett ki. És egy részeg mongol szemében mindenki, aki nem úgy néz ki, mint ők, az orosz katona. Nem voltak hozzászokva, hogy ott idegenek legyenek. Annyira nem, hogy többször meg is támadtak minket fényes nappal, lóról, a régi nevelés, beidegzettség miatt, hogy tudniillik egy idegen fényképezőgéppel, az kém. Mit csinálunk mi a fényképezőkkel?! Kémek vagyunk. Alig tudták ezeket a régi beidegzettségű embereket az új világot már értő helyiek megállítani, hisz ráadásul lovon jöttek nekünk, hogy eltapossanak, mint imperialista kémeket. Na, és ebben a zaklatott, szürreális világban egyik nap ültünk az úgynevezett „hotelben”, kiterítettem Lajosnak egy világtérképet, és mondtam neki, hogy nézd, itt van Budapest, itt van Ulánbátor, ez itt meg Peking. Te, figyelj, soha az életben ilyen lehetőségünk nem lesz, itt mindjárt vége a kommunizmusnak, ide mi többet a lábunkat nem tehetjük be. Menjünk el Pekingbe, egy életünk, egy halálunk! Dehát persze ez azért nem volt olyan egyszerű. Hogy jelezzem a dolog bonyolult voltát, előbb vissza kellett repülnünk Budapestre, majd újra kirepülnünk Ulánbátorba, hogy át tudjunk vonatozni Pekingbe. Mindenesetre egyszer csak ott ültünk Pekingben. Ültünk a pekingi külügyminisztériumi vendéglakásban, már nem emlékszem, hogy kerültünk oda, kiterítettem a térképet, és mondtam, Lajos, itt van Budapest, itt van Peking, ez itt meg Kanton. Menjünk el Kantonba. És akkor egyszer csak ott voltunk Kantonban. Szóval innen visszatérve ha a világ addig zártnak és véglegesnek mutatta magát, akkor mostantól nyitott lett és befejezetlen, kimeríthetetlen. Próbálkoztam én, hogy na, persze, a szinek változatosak, de csalárdak, mert az ember mégiscsak ugyanaz mindenütt, nincs itt semmi látnivaló, ahogy az egyszeri rendőr mondaná, csak hát nem így volt: nyilvánvalóvá lett, hogy sokkal több „világ” létezik, mint korábban gondoltam. Néztem a saját világomat, hogy van az európai neveltetésű ember, aki abban nő föl, hogy van univerzum, van ég, van föld, Kepler és Kopernikusz előtt ezek így néztek ki, Kepler és Kopernikusz után meg úgy néztek ki, vannak évszakok, itt négy, ott kettő, aztán vannak ilyen és olyan filozófiai kérdések, politeista és monoteista elképzelések, mítosz és transzcendencia, hogy aztán jöjjön a nagy francia forradalom. És néztem Kínát, ezt az ősi birodalmat, hogy itt is van ilyen, hogy ég, hogy föld, meg évszakok, emitt kettő, amott négy, vannak ilyen meg olyan filozófiai kérdések, politeista és monoteista nézetek, mítosz és transzcendencia, tehát hogy nekik is van Zeuszuk meg Jahvéjuk meg Jézusuk, nekik is van Platónjuk meg Arisztotelészük meg Hérakleitoszuk, és így tovább, az állandóan vissza-visszatérő Mao-szerű zsarnokig, aki azt súgja, amit a nagy francia forradalom, vagyis a jelenségek, a kérdések ugyanazok voltak, a válaszaik viszont teljesen mások! Hogy lehetséges ez? Gondoltam, ha ez lehetséges, akkor minden lehetséges. Persze hogy megváltozott az életem. És nemcsak azért, mert nem mehettem be többé a Kis Békébe, vagy mert ott már nem mértek sört meg kevertet, csak Heinekent meg whiskeyt, hanem azért, mert kiderült, hogy ugyanazon kérdésre több választ lehet adni. Vagyis hogy nemcsak egy világ létezik, hanem sok világ létezik. Ami nem azonos azzal, hogy egy se. Egy kínai számára az, ami a transzcendens térben történik, teljesen más, mint az európai vagy az észak-amerikai ember számára. Tök más. Először is: egyáltalán nem hisznek semmilyen istenben, csak babonásak. És ez így volt mindig. Ők azzal tudtak igazán valamit kezdeni, amikor Li Tai-po meghalt, és egy taoista szent lett belőle. Azt nagyon élvezték, és élvezik a mai napig. De nem azt, aki fent van a kék hegyek birodalmában mint taoista szent, hanem aki előtte volt: Li Taj-po életét, ami egy átitalozott, fantasztikus, elemelkedett élet volt, követni egészen addig, amíg a kék hegyek birodalmában elfoglalja örök helyét. Vagy például a kínai Quanyin-kultusz, azt kell, hogy mondjam, modern, mint a fekete macska-kultusz. A Quanyin maga Avalokitésvara, a Könyörület Boddhiszattvája, aki náluk nő. A 90-es évektől, a maoizmus és részben a Teng-hsziaoping alóli felszabadulás után lett a legfontosabb figurájává a vallásossá lett embereknek. Találkoztam egy nagyon gazdag üzletasszonnyal Pekingben, az ő hárommillió dolláros, gyémánttal kivert dzsipje tükrének a láncán egy aranyból készült Quanyin lebeg lassú, nemes méltósággal. Még ma is ott lebeg, ott ringatózik. Na, ez az, amit azért nem lehet összevetni Szent Ferenc hitével, miközben mind a kettő van.

JL: Ez abszolút része a könyvének.

NG: Hogy lehet, hogy egy ilyen nagyszabású alkotást szánt ezek után a magyar valóságnak? Nagyon leegyszerűsítettem, és nyilván nincs teljesen igazam, de miért érdekes a maga számára mindahhoz képest, ami az eddigi életútján érte, amit tapasztalt?

KL: Nem a magyar valóságról írtam ezt a könyvet. Az, hogy a magyar világ megjelenik benne, csak azt jelenti, hogy semmi oka nem volt annak, hogy eltagadjam, hol történik, ami történik, hogy mi a helyszine, és mik a körülményei azok életének, akik bekéredzkedtek ebbe a könyvbe.

JL: Jó, de mégiscsak egy életművön belül vagyunk, és nagyon adja magát az a repetíció, hogy a Sátántangóra utaljak, mint ahogy a könyv is többször utal rá. Tehát mégiscsak erőteljesen mutatkozik egy szándék, hogy valamit újragondoljon, és egy másik formában ismerjen meg, nagyon elkülönítve és nagyon elágazva attól, ahonnan ez az életmű vagy életút elindult. Egyrészt reflektálja annak a világnak az anyagát, és újra, más szereplőkkel, más struktúrában mutatja fel, másrészt pedig azt is reflektálja szükségképpen, hogy az az író ott, akkor mit gondolt. A tekintetet is korrigálja, azt gondolom.

KL: Korrekcióról én nem beszélnék…

JL: Akkor elmozdítja.

KL: A Sátántangó írása idején azt gondoltam, hogy a világ az, ahogy én azt Magyarországról látom. Ezt gondoltam Tarr-ral együtt. Aztán amikor a film gondolata felmerült, mindketten azt gondoltuk, hogy nem fogunk Magyarországról filmet csinálni. Mi a világról csinálunk filmet. Csak arról nem vettünk tudomást, mert hogyan vettünk volna, hogy honnan is tudnánk mi arról, hogy amit adunk, az a világnak mindössze egy nézete, és nem maga a világ, nem megkérdőjelezhetetlen, nem megfellebbezhetetlen. A Báró Wenckheim hazatér esetében arról van szó, hogy hiába szerették volna sokan Sátántangó II-ként olvasni, nincs, mert egy ezt pusztító tudás miatt nem lehetséges már az az ambíció, az a prófétikus hevület, ami megvolt a Sátántangó I idején, amikor egy könyv kizárólagosan, megfellebbezhetetlenül mondani akart – akart! – valamit a hősökön át a világról. Nem lehetséges, mert részben én magam már különböző világokat látok, nem egyetlen egyet, részben pedig mert ezúttal nem rólam van már szó, aki jön, és előáll egy kamaszos ítélettel, hanem azokról az alakokról, akik benépesítik ezt a regényt, a Tanár úrról, a Báróról, Marikáról és Szolnoki Dantéról, és mind a többiekről, akik létre szeretnének kapni, színre kívánnak lépni, és megmutatni, hogy ők ilyenek, és nem másmilyenek - ennek a regénynek, ha van, ez az ambíciója. Igy felfogható egy olyan jótékony kupolának is, amelyik a Sátántangó, Az ellenállás melankóliája és a Háború és háború című regényeim égboltjaként föléjük húzódik, hogy védje és értelmezze őket ...

JL: A Sátántangó egy romantikus könyv bizonyos értelemben.

KL: Romantikus? Talán igen. Hogyha a romantikán nem Schumannt, hanem Schubertet, vagy inkább a nem Wagnert, hanem Schubertet hallgató Nietzschét értjük.

JL: Vissza tud emlékezni rá, hogy mikor szűrődött be a Sátántangó világa? Jön a népi együttes, és a Sátántangót eltáncolják... Ebben mégiscsak van az egymásra préselt rétegeknek, a szövegrétegeknek az a pozdorjajellege, az erősen préselt jellege…

KL: Furnér…

JL: Kíváncsi lennék, mikor engedett a hívásnak, a szöveg mikor hívta meg arra, hogy beidézze annak a könyvnek a világát. Mert a Sátántangótól a Wenckheimig ilyenfajta erőteljes, direkt, noha gyengéd utalások nem vízjelzik az életművet.

KL: Ilyen erőteljes, direkt módon tényleg nem, egyáltalán nem. De mindig készültem arra, hogy megírom ezt a Nagy Kupolatörténetet. Vagyis nem is, nem én készültem erre, hanem a Báró, a Tanár úr, a Szolnoki Dante, a Marika, a Helyierők, a Rendőrkapitány, azaz tehát ennek a regénynek az alakjai nehezedtek rám folyamatosan, hogy a nyelven keresztül beléphessenek a létbe. Parciálisan mindig ott voltak, ott voltak Az ellenállás melankóliájában, ott a Háború és háborúban, és ott az összes többi szövegemben, míg végre nyíltan a színre léptek itt.

JL: Tehát benne volt.

KL: Igen, és mondom is józanabbul, hogy a Báró Wenckheim hazatér-t ténylegesen leírni hat évvel ezelőtt kezdtem el, de azóta foglalkoztatott, hogy elkezdtem irodalommal, tehát a Sátántangóval foglalkozni. Amikor mondjuk a Halics fia megjelenik, muszáj, hogy eszembe jusson a Sátántangóból az apja. Egyszer csak ott vagyunk a sarkadi teherpályaudvari elosztó éjszakai szolgálatánál, ahol éppen mulatozás zajlik, ahol genetikailag fölkészülve ott áll az öreg Halics fia, Halics junior, aki maga is öreg már, ezek után persze, hogy eszébe jut az embernek a Sátántangó, azzal az őrült tánccal, amikor azt mondja az apja is, a fia is, hogy csendet, mindenki hallgasson, mert most megmutatom, ki Halics. Emlékeznek erre?

JL: Igen.

KL: Ugyanazt csinálja! Ugyanazzal a mozdulattal. Vagyis ugyanazt nem.

MG: Azt mondja, itt nagyon sok minden változott, de én folyamatosan azon gondolkodtam, hogy az alapstruktúra, az alapszerkezete a dolgoknak, hogy egy huszonéves ember, aki nem tud elmenni ebből az országból, abban találja meg az inspirációt, hogy társasága van, alkoholt iszik és nem jön be olyan helyekre, ahol most ülünk, az szerintem ahhoz képest, ami a Sátántangó világa, és ami a jelen, valahogy nem más.

KL: Teljesen igaza van. Most jönne be a képbe Béla, aki ha itt ülne, azt mondaná, hogy semmi változás. A lényeg egyáltalán nem változott ebben az országban. De ilyen a lényeg természete: nem változik. 

MG: A márkanevek nekem új, érdekes fogás volt, de a társadalmi nem…

KL: Csak a márkanevek változnak, de amiért az üveget meghúzzák, az tök ugyanaz. Elmentünk Szabolcs megyébe nemrég autóval, és elkezdtünk járkálni erre-arra, de máshol is föltűnt, Budapest külsőbb kerületeiben is, hogy ha leszedem a cégéreket, a feliratokat, a márkajeleket az épületekről, egyszerűen semmi változás, rögtön vissza lehetne ugrani a Kádár-korszakba. Állati sok ilyen hely van, az ország nagy része ilyen. Ha mozognak, láthatják. Ismerik a XVI-XVII-XVIII. kerületet? Ott rohadnak le a lakótelepek, nem csak a Havanna, az utak, azok a boltok, műhelyek, uramisten… Ahhoz képest, hogy mennyi idő telt el a 70-es évek óta, iszonyú kevés dolog épült, ami megváltozatná az országot kívülről. És csak kívülről, még csak erről van szó.

MG: És mire gondol akkor, amikor azt mondja, nagyon megváltozott?

KL: Ami nagyon megváltozott? Én! Én nagyon megváltoztam. Például már nem vagyok semmilyen hevületre alkalmas. Már soha nem tudnék megszállottan írni, vagy zenét komponálni. Képtelen lennék rá. Ahhoz túl sokfélét tapasztaltam, és túl sok olyan rendszert, vagy szituációt láttam, amelyek egyensúlyban vannak egymással, és mozdíthatatlanok. Legutóbb Indiában, de azt nem szeretném elmesélni. Csak figyelmeztetnék mindenkit, hogy ne menjen Indiába! Senki Ne Menjen Indiába! Senki! Mindent elveszít, aki Indiába megy! Én szóltam.

NG: Ezt most hagyjuk lebegni, nem fogjuk megtudni, hogy miért?

KL: Több ezer éve így van, és így is marad! Aki George Harrisont akarja, az menjen Angliába! Aki a legfiatalabb Shankart akarja, az is menjen Angliába! Aki a gandhárai szobrokat akarja, az menjen Zürichbe! Aki az indiai matematikát akarja, az menjen Oxfordba! Aki meg a Buddhát akarja, az ne menjen sehová! Ezt most elvicceltem... De azért vicceltem el, nehogy sírva mondjam. Van egy megváltoztathatatlan szerkezete az emberi, sőt, a nem-emberi létnek, és ez nem fog megváltozni, és ez Indiában tapasztalható közvetlen közelből szerintem egyedül a világon – az általam ismert pici töredékében a világnak. De ott nagyon. És képzeljék, volt, aki kétszer is elment Indiába! Kétszer! Miért megy el valaki még egyszer, ha volt már ott? Vagy hazudik, és sose volt Indiában. Aki oda érzékeny lélekkel megy, és lelke mindenkinek van, annak vége …

JL: A könyv színlapja hasonlóságot mutat a többi szövegével, a Tanár úr figurája mindig visszatér. Van egy kitüntetett pont tehát, ami az előzőekben megbeszéltek alapján kevésbé kitüntetett, mert mellérendelő helyzetbe kerül, az a fajta lemondó, ugyanakkor metafizikai töltettel és vágyakkal is rendelkező figura, a Tanár úr, aki a Sátántangóban a Doktor, Az ellenállás melankóliájában Eszter úr. Az látszik, hogy az a fajta kultúrakritika, ami az egész európai történetet, az egész emberi kultúrát érinti, végül is a félelem diagnózisát adja.

KL: Túlfut megint. Aki ilyeneket mond, mindig túlfut azon a határon, ami neki engedélyezve van. Mindig hibát követünk el. Ez olyan, mint gyorsan önteni a sört. Csak habja lesz. Bár van Bajorországban egy csomó ember, akik szerint így kell a kriglit megtölteni.

JL: Igen, igen. Tehát Cantor istenképe az egyik ilyen nagyon fontos visszatérő eleme annak a monológ-szöveghelyzetnek, amiről beszélek, és ezt a képet most keserűbbnek és kiábrándultabbnak, leszámolóbbnak látom…

KL: Nagyon világosan látja! Sokkal kiábrándultabb. Ennek a karakternek mindkét korábbi változata, a Doktor és Eszter úr is részleges tartománya a Tanár úr karakterének. Van egyfajta heroizmusa...

JL: Nevezzük romanticizmusnak.

KL: Nevezzük inkább nietzscheánusan kiábrándultnak, vagyis olyannak őket, akik feltételesen ábrándultak ki. A Tanár úr nem ilyen, ő feltétel nélkül leszámolt - és nem a világgal, hanem önmagával. Nem ismer könyörületet önmaga iránt. Amit Balassa Péter – legalábbis élőszóban – a Doktor, vagy Eszter úr esetében méltatott, hogy ez az a pozíció, amit nekünk, művelt európaiaknak, a műveltséget értékén tartó embereknek fel kell vállalni. Hogy van egy szerződés, amit e műveltség hordozóinak be kell tartanunk! Nagyon egyetértettem Péterrel. És ez nincs meg a Tanár úrban egyáltalán, nyoma sincs, sőt, ha egyáltalán fölmerülne, hogy valami köze van hozzájuk, kigúnyolná, szétlőné őket, mint Juhász Ferenc a céltáblát, ha emlékeznek még arra a gonosz kritikára. A Tanár úr megsemmisítené a Doktort és Eszter urat, halálra gúnyolná a heroizmusukat, és volna, és van is rá oka.

JL: Arra a pontra jutott a prózai gondolkodás ennek a figurának a kapcsán, hogy már fel sem merült, hogy vitaképes oppozíciója megjelenjen?

KL: Itt már nem merült föl. Ha követi az ő érvelését, tényleg nem is merülhet föl.

MG: Ez a leszámolás.

KL: Olyasmi, igen.

MG: Már csak a gázolajat önti ki…

KL: Így van, pontosan.

NG: Az, hogy az egész regény kap egy zenei szerkezetet, az utólagos döntés? Vagy mikor alakult így?

KL: Ó, nem. Nem, itt semmi nem utólagos. Nem tudtam arra a kérdésre válaszolni, hogy milyen forrásból indult el a regény, vagy hogy melyik volt az a pillanatrész, amivel hirtelen berobbant a könyv motorja, de arra tudok válaszolni, és válaszoltam is, hogy mindig az elején kezdődik nálam minden. Folyton az elején kezdem, mert hogy is kezdhetném később, ami az elején? Nagyobb gondom, hogy a lehető legpontosabb legyek, ami aztán sikerül, ahogy sikerül.

NG: Műhelytitkokról is szabad kérdezni?

KL: Hogyne, persze! Angyalokról lesz szó?

NG: Nem. Engem lenyűgözött az elbeszéléstechnikája. Tehát annak alakulásáról kérdeznék. Szerintem nem jellemző a Krasznahorkai-művekre a többszólamúság, hogy elindul a történet egyfajta szemszögű elbeszélése, de azt, hogy ki beszél, jóval később tudjuk meg, korábban tudunk meg később bekövetkezett eseményt, majd megismerhetjük az elejét egy másik szereplőtől. Mondhatni kegyetlen az olvasóval, rendkívül megdolgoztatja.

KL: Igen? Pedig nem volt szándékom kínozni. De tudom, persze, többen írják, vagy mondják, hogy nagyon-nagyon nehéz volt, csak megéri. Ez olyan lehet, mint egy nő, akitől félünk.

NG: Ez egy írói döntés, nem lehet úgy csinálni, mintha valami vezette volna a kezét.

KL: De lehet, higgyen nekem. Én legalábbis azt teszem. Annyira ki vagyok szolgáltatva a szavaknak. Olyan, mintha én választanám őket, pedig nem így van. Az adottságokhoz mindig és halálpontosan csak egy, egyetlen egy szó ugrik fel, és nem lehet más szó a helyén. Hogy is nevezhetném ezt másnak, mint valami olyasminek, hogy vezetik a kezem? Mondok értelmező példát. Én teljesen privát módon és önmagamnak folyamatosan írok zenéket, improvizálok. Az utóbbi tíz-tizenöt évben főként a nagy barokk klasszikusok, Bach, Händel és mások egy-egy témájából. Általában nem írom le ezeket, csak játszom, néha felveszem, de aztán elfelejtem őket, valahogy túlszalad rajtuk az idő, kitörlődnek. Na, ezeket a hangokat, már amikor elszabadulok, mint láncról a kutya, Händelről, Bachról, és elkezdődik egy úgynevezett improvizáció, az olyan, mintha én, a magam szabad akaratából hoznám ki ezeket a hangokat a hangszerből. De egyetlen hang se az enyém. Először is ott van egy nagyon fontos tényező. A technikai korlát. Ha bizonyos dolgokat technikailag nem tud az ember, nem tud annál többet alkotni, mint amennyit a technikai tudása megenged. A mi nemzedékünkben mindenki tud egy kicsit gitározni. Amikor a C-dúrt, F-dúrt, G-dúrt, A-mollt, E-dúrt, D-mollt már le tudjuk fogni, azt hisszük, tudunk gitározni valamennyire. Vagyis úgy tanultuk meg, mint a roma zenészek a hegedűt, hogy nem ismerik a zeneelméletet, a kottát, mégis tudnak játszani. Viszont ez a fajta akkordos technika, amiről beszélek, azt hiszi, hogy csak így létezik ez a hangszer, és így is marad az esetek nagy részében az ember. Ilyen módon korlátozza a zenei termékenységét, és a gazdagodás lehetőségét lezárja a technikai korlát. Ez változott az idők során nálam azzal, hogy egyre sokrétűbb zenei szerkezeteket tudtam megjeleníteni a különböző hangszereken. Éppen, amibe beleszeretek, azt megveszem…

NG: Milyen hangszeren játszik?

KL: Sokféle hangszeren játszom a krétai lírától kezdve japán, indiai hangszereken át. Alapvetően persze zongora és gitár és templomi orgona, de nagyon szeretem a tengerészharmonikát is, meg a szájharmonikát, bár ez utóbbi nagyon nehéz hangszer...

NG: És a játékát csak a magához legközelebb állók hallhatják?

KL: Vagy azok se. Az, hogy énhozzám közel áll valaki, az nem jelenti azt, hogy bizalommal vagyok iránta. Úgy értem, teher mások számára, nem feltétlenül tesz jót az ember a hozzá közel állóval, ha mindenét közli, amije van. Tekintettel kell lennünk a másik érzékenységére. Nem gondolom, hogy az őszinteségemmel bizonyíthatom a szeretetemet iránta. Inkább a tapintatommal. És a tapintaton az önkorlátozást kell érteni. Tehát bizonyos dolgokat elhazudok, vagy homályban tartok. Ilyen például, hogy az ember egy ennyire emocionális zenét nem mutat meg. Van, amikor igen. Előfordul, hogy egy-egy éjjel fölhívom a feleségemet, és eljátszom neki a telefonba, amit épp szereztem, de ennek mindig az a vége, hogy megríkatom. Az egyik lányom, szegény, aki a legérzékenyebb a családban, múltkor azt kérte, hogy bár ő mindig, egész felnőttkorában iszonyatosan meg volt hatódva attól, hogy az apja ilyen gyönyörű dolgokat ír, és neki megmutatja, de megtenné-e neki azt a szívességet, hogy innentől nem mutatja meg, amire a zongoráján bukkant, mert ő, a lánya állandóan sírógörcsöket kap. Mert ezek annyira szépek, de annyira szomorúak. Ilyen a zene, a zenélés maga, a zenében való elmélyülés. Nem hittem sokáig John McLaughlinnak, aki nagyon meglepett azzal, hogy azt mondta, nem a komolyzene jelenti a zenei komplexitás maximumát, hanem a jazz. Ugyan professzionális jazzmuzsikusként is éltem kamaszkoromban – pénzért zongoráztam egy jazztrióban, mert képzett zongorista voltam, mint oly sokan közülünk, akik több mint tíz évet jártak zeneiskolába, noha a szülők nem méltányolták, hogy romlott viszonyok között élem a kamaszkoromat, az ifjúságomat, ami valóban züllött volt - de nem értettem, miért gondolja John McLaughlin, hogy a jazz volna a zenei komplexitás maximuma. Hogy a leggazdagabb, a legösszetettebb módon az ember a jazzben tudja kifejezni magát. Aztán amikor én magam is az említett géniuszok zenéjéből közvetlenül át-átvándoroltam a jazzbe, és elmélyedtem ebben, hirtelen rájöttem, mire gondolt. Arra, hogy a komolyzenéből és minden más zenéből egy valami nagyon hiányzik, és ez a szabadság, a meggondolatlanság, a felelőtlenség. Azt hiszem, sokan tiltakoznának az ellen, hogy Bachban nincsen szabadság, de mindenesetre érdekes, amit McLaughlin mond, nem? Legalábbis zavarbaejtő. Van Bachnál 8, meg 14, meg 64, hátborzongató szisztematikusság és utánozhatatlan variabilitás. De mégis, McLaughlin gondolata megfertőzi az embert. El is kezdtem az utóbbi időkben visszatérni kamaszkorom kedvenc zenészeihez, elsősorban Thelonious Monkhoz.

JL: Nem véletlen, hogy az Írómoziban is őt választotta.

KL: Igen, ő mindig nagyon fontos volt nekem, mert nála értettem meg, hogy az, hogy valaki őrült, két dolgot nem jelent: sem azt nem jelenti, hogy az őrület és a zsenialitás összefügg, sem pedig hogy az őrültet végső soron nem lehet komolyan venni. Tarr szerint nem lehet komolyan venni, aki őrült, mert ha komolyan vesszük, őrületében bántjuk, márpedig azt nem bántjuk és nem zsákmányoljuk ki, aki őrült, hisz az egy szánalomra, tapintatra szoruló ember. Monk mindig ott volt a horizonton tehát, igaz, nála állandóan lement épp a nap, de bejött a képbe Miles Davis, John Coltrane, Art Blakey, Max Roach, e két utóbbi dobos volt, főleg a bebop és a hard bop korszakából, Blakeynek van egy lemeze Thelonious Monkkal. Ez egész egyszerűen kinyitott, pontosabban nem létezővé tett egy csomó akadályt, rájöttem, hogy nincs fal. Egyszerűen egyfajta vad szabadságnak az ízét élveztem az új fölfedezésben, a jazzben. Ez biztos, hogy hatott a nyelvre, tudniillik az én számomra van egy közös őse a nyelvnek és a zenének, ami nem egy originális gondolat, csak én originálisként élem át, hogy mi is ez a közös gyökérzet, és abból táplálkozom. Úgyhogy arra a távoli kérdésre válaszolva azt tudom magának mondani, hogy az irodalmi forma zeneisége nem a zenéből jön közvetlenül, hanem abból, ami mind a kettőt megelőzte, amikor még valahogy ugyanott volt a szó és a zene. Ugyanazt a pontot töltötték be ugyanabban a pillanatban. Tehát ott és akkor, ahol és amikor a varázslás kezdődött…

MG: Ez a rítus?

KL: Nem tudjuk megnevezni pontosan. Rá tudunk érezni, ha nagyon intenzíven műveljük, hogy mi volt a közös gyökér. És igen, valószínűleg, igen, a rítusban, a repetitív kikényszerítésben vagy megnyilatkozásban mintha ott volna ez az elem, valóban.


UPDATE: Az interjúnak elsőként nem a szerző által elfogadott változata jelent meg. A jó verziót 2017. május 1-jén, 12:20-tól olvashatják.

Jánossy Lajos – Mészáros Gábor – Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.