A fordító jegyzete:

Agyagmegmaradás

A fordító is olvasó, vannak neki preferenciái, számosak, köztük első a minőség, arra betanított szöveg-szakmunkásként szimatunk van. Mert kétféle fordítás van: a megélhetési meg az élvezeti; a kettő nem zárja ki egymást, de nálam mostanság ritkán esik egybe. A megélhetési munkákat tisztességgel, de rutinból csinálja az ember, az élvezetin meg élvezkedik, mint azt a terminológia is felfedi, és igyekszik ilyent szerezni, ha megteheti és nem nagyon fontos a napi betevő. Öröm-fordításnál a hivatásos fordító úgy érzi magát, mint a nimfomániás kéjnő (ha van ilyen): élvezi és fizetnek is érte. Na jó, ebbe ne menjünk mélyebben bele.
 Lényeg a lényeg: tavaly februárban megjelent a Literán egy kis tudósítás; Békés Pál írta, hogy van egy régi jó barátja, bizonyos Tibor Fischer, és már a második magyar kiadó dobja vissza egy könyvét, ami pedig a legjobb. Miért? Miért? Mert bőr az egér. Kultúrember nem kérdez már ilyesmit kiadótól. Csak. Kész, punktum. Látatlanban, szinopszis-olvasatlanul, ízlések és pofonok okán.
 Mondom, a fordító is olvasó ember, és rémlett, hogy olvastam már Fishertől, és utánanéztem, tényleg, A béka segge alatt nagyon jó volt, Bart István fordította, az agyamat szétröhögtem a szövegen, gogoli, pokoli karikatúra a létezett szocializmusról, pedig ez a Fischer itt sem volt akkor, éppen Angliában töltötte ifjúi éveit, lévén szülei úgynevezett disszidensek. Angolul ír, kicsit beszél magyarul, de jókat mond. De jókat!
 Akadt kiadó végül. (Vezetőjét most a következő Fischerért győzködöm.)
 Az úgy van, hogy én nem olvasom el a könyvet, amit majd remélhetőleg fordítok. Tudom, miről szól, ismerem a szinopszist, el tudom mondani tartalmát, keletkezési körülményeit lelkesen, mintha szemináriumi dolgozatra készültem volna, vagy vizsgáznék belőle, pár oldalt át is nézek az elejéből, de a szöveget a fordítás általi magamévá tételre tartogatom. Módszer beválik, lelkesedésem nem lankad ilyen esetben, végighúz magán a regény, a munka hónapjában nincs félrebulizás, nyafogás sincs, ínhüvely-gyulladásig, köröm beszakadtáig verem a tasztatúrát.
 Fischer Agyagmegmaradása (kiadói címe: Agyafúrt agyag) jó könyv. Íróként a fene esz, meg a sárga irigység. Honnan van ebben a pasiban ennyi fantázia, nyelvi lelemény, honnan tud ilyen remek szójátékokat, hogy magyarra ültetni is izgalom (izgulok, hogy jól sikerüljön). Mitől van ilyen érzéke az abszurdra, a fekete humorra, mitől van az, hogy az angol és a magyar humor keverékétől rekeszizom-lázat lehet kapni? Miért tartja össze a laza epizódokból álló szöveget pár apróság (pillanatragasztóval lezárt, felbonthatatlan üveg cékla savanyú; fagyott iguána, fülklorisztikus fülbevaló-gyűjtemény és pasi pasi hátán), mikor sok más szöveget ennél erősebb izék ellenére is könnyen szétesik.
 Na jó, én elfogult vagyok, nekem ez a könyv teccik nagyon, van ilyen, előfordul a legjobb családban is, hogy az emberrel a sorok közé csap és elszalad vele a ragadtatás. Indoklás is kéne. Azt mondtam a vezető szerkesztőnek: Igazság-fájdalom-csillapító ez a szöveg. Olyan „Röhögjünk magunkon, pasikereső, folyton pofára eső harmincas-negyvenesek, ádáz munkamániások, naivak, sznobok, hiú nők, álnok férfijuhok!” indítékú, nyerítésvágyból, előre megfontolt szándékkal görbített tükör…
Ha jót akar, nézze meg magát benne az ember.