hirdetés

Betűgyár, avagy egy „levesíró” életreceptjei

2009. november 28.
Arról, hogyan lesz valaki betűgyáros, hogy lehet a gyárat fenntartani, mennyit termel a futószalag, s miként lesz egy alibiből könyv, valamint kritikusokról és Mérgezett hajtűkről mesélt Cserna-Szabó András november 25-én Veszprémben, a Pannon Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, a Trialógusok elnevezésű beszélgetéssorozat vendégeként.
hirdetés

A délután a katedra mögött telt Cserna-Szabónak, ugyanis a zirci III. Béla Gimnázium és Művészeti Szakközépiskolában legalább negyven diák itta szavait, hűházott, pirult s nevetett történetein, s „durva” szövegein, majd fél óra múlva Veszprémben az egyetem magyar szakosai előtt válaszolt az őt faggató Bozsik Péternek és Ladányi Istvánnak.

Talán a tanítási gyakorlat és a vizsgatanítás során sem volt összesen ennyit a tanári asztal másik oldalán, mert nagyon korán ráébredt, hogy a tanárság nem neki való, s vélhetően a diákok is jobban járnak, ha nem azt a választ kapják kérdéseikre, hogy „Nem tudom, én sem értem, meg kell tanulni, ez van”. A Magyar Konyha szerkesztőjének lenni jó - járt az egyre éhesebb tudósító fejében, mert vajh ki ne tudná elviselni, hogy az legyen a legnagyobb gondja, hogy melyik kiválóbbnál kiválóbb étteremben egyen aznap, főleg úgy, hogy a horribilis számlát sem neki kell állnia. De, mint megtudtuk, „a kutya is akkor veszik meg, mikor legjobban megy a sora”, s ez igaz a szerkesztőre is, így első és ezeddig egyetlen munkahelyéről három év után kirúgták. Innen látszólag egyenes út vezetett a megélhetési írósághoz, amit ő egyszerűen csak betűgyárnak aposztrofál, s mivel (saját bevallása szerint) máshoz nem ért, ezért a pályaelhagyás sem lehetséges számára, bármennyire is sugallják néhol ezt kritikusai - mesélte némi iróniával. Szerinte kétféle író van, ő maga azon lelkialkatúak közé tartozik, aki bírja a szabadúszást, azt, ha néha leszerelik a gázórát, s zárolják a bankszámláját.

Persze ez azzal is jár, hogy a honoráriumokért vállalja, sőt hangsúlyozza, hogy „a világ egyik legnagyobb kurvája vagyok”, azaz néha futószalagon gyártja a különféle műfajú szövegeket; mai napig ír nem csak tárcákat, novellákat, de rádió- vagy épp éttermi kritikákat is. Lassan elfogadta, s nem is zavarja már, hogy „levesíró”-nak tartják, nem akkor hívják egy vitához, vagy kérnek tőle írást, mikor annak tegyük fel a posztmodernről vagy a krimiről kell szólnia, hanem, mikor mondjuk a Jókai bablevesről vagy a fröccsről.

S bár maga is ténykedik kritikusként, hosszasan bontotta ki, mennyire zavarja, hogy létjogosultságot nyert, sőt trendteremtő az a fajta beszédmód a kritikákban, amit velősen csak úgy lehetne megfogalmazni, hogy „elszabadult a tahózás”. Nem azzal van a gond ezekben az írásokban, hogy nem tetszik valakinek egy adott mű, hanem az, hogy arra mennek rá, minél nagyobb gyomrost vigyenek be az írónak. Cserna- Szabó itt konkrét példákat is hozott, ahol úgy érezte, úgy nyilatkoznak az adott szerzőről, amint a móri gyilkosról sem, vagy épp szimplán „hülyeségeket beszélnek”, s érvek nélkül, önkényesen ítélkeznek arról, hogy valami irodalom, avagy sem.

Jobb színhelyet keveset választhatott volna, mint az irodalomtudományi tanszék előadóját arra, hogy kifejtse, szerinte olyan, hogy irodalomtudomány (vagy épp a vallásfilozófia) nem létezik. Azzal indokolt, hogy üti egymást művészet és tudomány, hisz „az irodalom egy szabadulóművész”, aminek maximum a történetét lehet elmesélni.

Ladányi István kérdésfelvetését alátámasztva, mely szerint „egy tudálékos, művelt elbeszélőnek tűnik” a beszélgetés elkanyarodott arrafelé, hogy mely nagy fejezetek maradtak még ki a katzenjammerológiai alapműből, azaz a Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan című, Darida Benedekkel közösen írt könyvükből. Némi ötletbörze után Bozsik Péter a közös írás mikéntjére is rákérdezett. Alibiből könyv – jött a vélhetően azért a mítoszteremtő elemeket sem nélkülöző válasz, hisz állítólag csak azért találta ki a két jóbarát, hogy igazoltan lehessenek távol a családjuktól két éven át elég sűrűn, hisz tény, hogy egy ilyen mű nem emailben, hanem kocsmában nő, szerkesztődik, alakul.

Arról, hogy mi nagy téma s mi nem, s azok közül is mi vicces, s mi szomorú, egyetértés tán nem született, de oldott vita igen, ami először családi sztorizgatásba csapott át, majd az irodalomig jutott, méghozzá novellaelemzés lett belőle, Krúdyhoz vissza, majd mindez némi tájnyelvi ki mit tud?–ba torkollt.

Bár a tudósító sem az-, sem pedig másnapos nem volt, a másfeledik óra felé néhol erősen próbálta a beszélgetés hullámmozgását követni, majd leginkább csak hátradőlve beszállt a „tudod-e, hogy mit jelent a garaboly, a palincs, és a csozé szavunk” versenybe (megfejtés: kosár, libikóka, kedves csirkefogó), s hallgatta a legfrissebb, pár hete megjelent kötet címadó írását, a Mérgezett hajtűket. A kötet alcíme az lehetne, hogy Történetek és gondolatok a magyar és a világirodalom legzűrösebb figuráiról. Nos, az még nem világos, hogy a szerző maga mennyire illik már most, vagy fog helyet kapni egy hasonlóan illusztris névsorban, de az igen, hogy vágyik egy olyan falvédőre, amire az alábbi mondat van hímezve: „Szegények vagyunk, de jól élünk”.

 

Csapody Kinga

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.