Természetesen még nem hallottam erről a díjról. Először – logikusan – azt hittem, valami poén, népszerű médiadokinkra utalnak játékosan, és az az író kapja, aki a leghülyébb. Csak akkor foszlott szét elképzelésem, mikor az előtérben a komoly, tekintélyes alakokat megláttam. Szerencsére pár perc múlva jött a magyarázat is. És kiderült, már illett volna hallanom a Csernus Ákos díjról, hisz idén már másodjára osztották ki: kétévente egy-egy jelentős regény írója kapja meg. 2003-ban Györe Balázst jutalmazták vele, a Halottak apjáért. Mészáros Géza, a Kalligram vezetője rövid felvezetés után átadja a szót András Sándornak, aki rögtön kijavítja Mészáros tévedését (így én is javítok: Sándorra), hogy nem Csernus Pálról lenne szó… Csernus Ákos 1935-ben született, 1956-ban hagyta el az országot. Először Franciaországba, majd Amerikába emigrált, ott is élt haláláig. Három nyelven írt rövidprózát, eleinte a Ludas Matyiba. András Sándor jó barátja volt, állítólag humoros emberként ismerték. 2000-ben halálos agydaganatot diagnosztizáltak nála, áttételes volt, ebbe is halt bele. Halála előtt létrehozott egy alapítványt, kimondottan a nagy művek jutalmazására. Özvegye (akitől egyébként halála előtt 15 évvel elvált) érvényesítette végakaratát: így jött létre ez az 5000 dollárral járó jutalom. Az idei díjazott mű Kukorelly Endre Tündérvölgye lett. A neves kuratórium három tagú: András Sándor, Konrád György, és Földényi F. László alkotja – ez utóbbi adta át az oklevelet is, majd vissza a szót András Sándornak, aki a Tündérvölgyet méltatta. Majd maga Kukorelly lépett a színpadra, és kis köszönőbeszédet rögtönzött. „Nagy nap ez a mai – kezdte – nem csak azért, mert épp november 7-e van, és éppen ma kezdték a darabom olvasópróbáját a Katonában…” Majd szembeszáll egy régi megállapítással: „Régi közhely, hogy díjakat nem kapnak, hanem adnak, de ez hülyeség, én kaptam ezt a díjat, és aki nem képes egy ilyen díjnak örülni, az más furcsaságokra is képes.” Kiderül, hogy ő is ismerte Csernust, találkoztak egyszer Washingtonban. Nagyon megbízhatott Csernus az emberekben, mert a találka végén Kukorellyre bízott 1000 dollárt, vigye el a mamájának. Állítólag a pénz szállítva lett… „Tisztelem az ilyen embereket – folytatódott a beszéd – akik kulturális alapítványt hoznak létre, elhatároztam, később én is fogok.” A mellettem ülő rögtön felveti súgva, hogy biztosan nem ebből a pénzből. Aztán Endre felolvas. Elkezdődik egy kis játék, hogy melyik oldalról is. Kukorelly bevallja, hogy ez már őt régen izgatja, megkérni a közönséget, mondjon már egy oldalszámot, és ő azt, csakis azt az oldalt prezentálja, a hallgatók meg magukra vessenek, csak éppen eddig nem merte ezt megtenni, hátha olyan lapra esik a véletlen választás, ami a nyomdafestéket is éppen csak eltűrte. De aztán úgy alakul, hogy bevállalja. A közönség egy tagja választ is, jó ízléssel a harmadik oldalt – ahol nincsen semmi. Aztán végül, a hajó nevéből, a 38. oldal lesz, ami nem rossz választás.

Díjkiosztás után következnek a vajdaságiak, Tolnai Ottó kivételével, aki nem tudott eljönni, sajnos. Lovas Ildikó, Bozsik Péter, Szerbhorváth György és Sebők Zoltán lép a színpadra, és főképp vajdasági tematikában olvasnak fel. Bozsik kezd, Tengertan címmel -- arról beszél, hogyan lehetett túlélővé, nem mártírrá válni, és arról, hogyan kéne ezt az egyetlen életünket leélni. Lovas Ildi Egy kis olasz című novellája szellemes gyöngyszem a vajdasági kamaszkorról, a párkeresés csapdáiról. Szerbhorvát - a saját szavaival – egy készülő valamiből olvas fel félkész részeket, melynek összefoglaló címe Kollégák. Izgalmas kis szövegek, vajdasági és itthoni újságírók történetei, lexikoncikk-szerűen feldolgozva. Sebők túl rövid, de jó: extim naplójából olvas fel egy részletet. Aztán egy Mészáros Sándor moderálta nagyon izgalmas beszélgetés következik. Először is arról, érdemes-e külön vajdasági irodalomról beszélni. Hogy egyesek mért mentek el, mások miért maradtak ott. Mi az a tályog, amit ennyi év után sem tudnak felnyitni. Bozsik válasza egyértelmű: ő egyszerűen félelem nélküli, nyugodt életet akart. Amikor szimbolikusan ráborították az asztalt – ’91-ben megkapta a katonai behívóját – elment. Fenyvesi Ottót idézi: „Nem akarok olyan országban élni, amelynek az állampolgárai be vannak zárva.” Szerbhorvát Végel metaforáját eleveníti fel: a parasztembert megkérdik, ki ő, honnan jött, és hová tart. Az ember válasza ennyi: Én vagyok én, otthonról gyüttem, és oda is megyek vissza.” Így aztán neki az volt a természetes, hogy hazatérjen, a Vajdaságban él és dolgozik ma is. Feleleveníti egy vajdasági politikus szavait: „Akik elmentek, rossz képet festenek vidékünkről. Miért is ne lenne jó itt élni? Itt nincs árvíz, nincs cunami, nincs földrengés…” Sebők arról mesél, hogy ő fél hazamenni, a hihetetlen erejű emlékek miatt. Ildikó viszont mindvégig maradt, és szeret Szabadkán élni, „Én olyan kötődős fajta vagyok. Egyébként pedig egy magyar irodalom van, én annak szeretnék a része a lenni”. Mészáros következő kérdése érzékeny húrokat penget: hogyan élték meg szerzőink azt, ahogyan az anyaországiak viselkedtek a bombázások előtt, alatt és után. Ildi fia éppen hat éves volt; volt, hogy egy bomba tőlük nem messze esett le. Pesten Ficsku Pál fogadta be őt, akkor már Szerbhorváth is nála lakott. „Semmi baj, Ildi, ha jönnek a tótok, majd hozzátok megyünk…” Aztán még egy kérdés a nosztalgiáról, és vége. Fel sem tűnt, hogy mindez több mint másfél óra volt…

Karafiáth Orsolya