Ősszel új kulturális és közéleti magazinnal jelentkezett az ELTE Bölcsészettudományi Kara. Az amerikanista Frank Tibor főszerkesztésében megjelenő Trefort-kert célja nemcsak az, hogy képet adjon a kar életéről, és közvetítsen az egyetem és annak alumnusai között, hanem az is, hogy folyamatosan reflektáljon a legfontosabb kulturális és társadalmi kérdésekre.

Az első szám, melynek nyitó esszéjét Esterházy Péter jegyzi, az irodalom köré épül. Az irodalomtudomány aktuális problémáiról Kulcsár Szabó Ernő tanulmánya ad áttekintést. Tverdota György írása a Nyugat-évhez kapcsolódóan egyetem és modernség viszonyát taglalja. Déri Balázs esszéje a kert fogalmát járja körül – a lap címe a Múzeum körúti Trefort-kertre utal, a bölcsészkar hosszú hagyományokra visszatekintő és folyamatosan megújuló campusára; a kar épületeiről Keserü Katalin írásában olvashatunk. José Saramagoval fordítója, Pál Ferenc készített interjút. A felsőoktatás kérdéseiről értesülhetünk a Manherz Károly szakállamtitkárral és Dezső Tamás dékánnal folytatott beszélgetésekből. A lap megszólaltatja az egykori hallgatókat, az első számban Ónodi Esztert, D. Tóth Krisztát és Süveges Gergőt. Az aktuális eseményeket értelmező írások közé tartoznak az amerikai elnökválasztáshoz kapcsolódó cikkek, Marosi Ernőnek a reneszánsz év kapcsán megfogalmazott gondolatai, valamint Hetényi Zsuzsa Szolzsenyicin-esszéje. Az Anno rovatban Széchenyi Ágnes az 1908-as évről ír, de olvashatunk új filmekről, valamint a könyvszemle rovatban Bollobás Enikő, Gergely Ágnes, Kelemen János és Kovács András Bálint munkáiról.

A napokban megjelent második szám középpontjában a magyar nyelv áll. Kiss Jenő, Pusztai Ferenc, Balázs Géza és Tolcsvai Nagy Gábor írásai mellett a Várszegi Asztrikkal készült beszélgetés is a nyelv kérdéseit érinti, ahogyan a szótárakról és nyelvtudományi munkákról szóló ismertetések is. A lap összeállítást közöl a Nobel-díjas Le Clézióról: Horváth Krisztina portrét rajzol a francia íróról, Déri Balázs Körforgás c. regényét méltatja, részletet olvashatunk a Nobel-beszédből és a magyarul 2010-ben megjelenő Uránia c. regényből. A kortárs magyar irodalmat a lapban Krupp József Acsai Roland Két ég satujában c. kötetéről írott kritikája képviseli. Széchenyi Ágnes az 1989-as évről, Borsodi Csaba a bölcsészkar történetéről ír, és beszélgetést olvashatunk az ELTE rektorával, Hudecz Ferenccel.

A magazin megvásárolható a kar jegyzetboltjában (Budapest, 1088 Múzeum krt. 6–8.), illetve megrendelhető a következő email-címen: szerkesztoseg@xmeditor.hu.

Esterházy Péter: Bevezetés a…

Hová is? Ez majd most fog kiderülni. Nincsen valami, ahol vagyunk („ez vagy valami, vagy mén valahová”), hanem azáltal lesz, hogy oda igyekszünk. Hogy oda és ahogy. Ez igaz erre a periodikára is, meg igaz arra is, amiről szólni fog. Mondjuk a hagyományról fog szólni. A hagyomány nem kincsesláda, mely valahogy ránk maradt régről, réges-régről, és melyet tisztelettel vagy még inkább meghatódott áhítattal, sőt hálával nyitogatnunk kéne, hogy hozzá jussunk a jussunkhoz. Nincs öröklés. Nincs juss, minden van és semmi. De igyekszem, hogy úgy mondjam, konkrétabb lenni.

Már rég nem kellett arra gondolnom, hogy én az ELTE Természettudományi Karára jártam (vala), tehát nem a bölcsészkarra, most itt az alkalom: a bölcsészkar az, ahová nem jártam, konkrétan oda nem. Nem egészen önszántamból kerültem a TTK-ra a BTK helyett, de ezt elenyésző különbségnek láttam. Volt bennem egy általános egyetem-kép, bagatell kérdésnek tekintettem, hogy milyen kar. Nem is magáról az egyetemről volt képem (volt képem stb.) vagy elgondolásom, hanem magáról a tanulásról, a tudásról, a tudás átadásáról. Ez az élményem a középiskolából való, a budapesti Piarista Gimnáziumban töltött éveimből. Mintegy gombnyomásra tudok himnikusan ezekről az időkről beszélni, még most is, negyven év után, annyira erősen megmaradt ez bennem. Az is szerepet játszhatott, hogy szerzetesek tanítottak (a tornát kivéve — lólengés, oh, lólengés!), onnét — formálisan, közhelyszerűen — könnyebb kapcsolni valamiféle szakralitáshoz, vagy visszafogottabban (legalább arra emlékezzünk, hogy Nietzsche halott!), könnyebb azt gondolni, nem, érezni, hogy itt ez egy olyan hely, ahol mindenféle tudás van fölhalmozva, nemcsak az, amit látunk, az egyes tanárok olykor lenyűgöző, olykor kevésbé lenyűgöző személyes tudása, hanem van valami — hát most túlzok — rejtett és egész, amelyből a tanáraink is csak részt birtokolnak, de nem a birtoklás számít, hanem az átadás, átadják a tudást, vagyis egy beavatásnak vagyok részese.

Ettől kezdve, kerül, amibe kerül, így gondolok az iskolákra: a szellem helye. Azt hiszem, érettségi után voltam a leggőgösebb (volt nekem, kérem, egy kis rövid ideig az az én elit-tudatom), jól emlékszem, mennyire blazírt voltam a fölvételi napján, pedig tudván tudtam, hogy nem vagyok annyira kiváló matematikából, hogy ezt a nyugodtságot megengedhessem magamnak. De szilárdan meg voltam győződve, hogy az egyetem (mint olyan) éppen nekem való, hogy nekem emelték az épületet, vagyishogy az ilyeneknek, akiket izgalomba hoz ez a rejtett és egész tudás vagy mi.

Ez a gondolatmenet — azt hiszem — föltételezi, hogy a világ ésszerűen van berendezve. Olyannyira stimmelni látszottak az elgondolásaim a világ szerkezetével, hogy erősen késve érkeztem az írásbelire, ami azért már kimeríti a vakmerő bizakodás (elegáns) bűnében való vétkezést.

Emelkedett és nagyon is valóságos elképzeléseimnek ironikus módon ha nem is föltétele, de mindenképp melegágya volt az a tény, hogy nem voltam a választott szakra való, én lenni kakukkfióka ott, de talán kakukkfiókaként jobban látni az egyetemességeket. Két szék közt a pad alatt van a legtágasabb kilátás. Tehát annak ellenére, hogy a tárgy, amelyet választottam, nem állt, mert, miattam, nem állhatott közel hozzám, ekképp a tanulás piaristás mámora el is maradt, de elfogott valami általános öröm: hogy ott vagyok, ahol kell lennem (l. nyugodtság). Egy előszó snájdig föltételei közt most tekintsünk el attól a mély nyugtalanságtól, amely az én-t övezi, és ha az bizonytalan, akkor mit értsünk az „ott vagyok”-on, a „kell”-ről nem is beszélve. Rájár a rúd manapság a sollenekre. Tovább.

A tárgy persze nagyon is fontos, az egyetemesség nem ködös általánosság, konkrét tudásra alapozódik. Ám az íróság bonyolult viszonyban van a tudással, többek közt, mert heves vágyat érez a nem-tudás iránt is, az üresség iránt is — mindent akar. Mindazonáltal (és ezért) az emlékeim jobban személyesek és anekdotikusak, jobban kötődnek azokhoz a tanárokhoz, mestertanárokhoz, kik látványosan adtak hírt a szellem világáról, ahová — fölteszem — igyekeztem. Ténylegesen lehetett érzékelni ezt a másik világot, ahová, fiatal emberek, épp lépünk bele — ahogy a terembe berobbanó vagy elegánsan belejtő prof a köszönést elhagyva rögtön azzal kezdi: „Tekintsük A halmazt.”

Mindezeket úgy mondom mint nem egyetemi ember, soha nem tanítottam egyetemen (hisz mit is? hisz mit is nem?), és, említettem, nem is igazán tanultam ott; mégis elgondolhatatlannak gondolom a történetemet az egyetem nélkül. Ezt viszont nem anekdotikusan értem, nem úgy, hogy milyen jó volt — oh — fiatalnak lenni, valami előtt állni, eldöntetlennek lenni, mégnek lenni, hanem: az a homályos, izgalmas érzés, hogy részese lehetek valaminek, az emberi szellemnek, és hogy „mindig ugyanarról beszélünk, hol Flaubert, hol Bolyai, hol Pilinszky, hol Gödel hangját halljuk. Ha fülelünk.”

Vélhetően azért is tudok ilyen elragadottan minderről beszélni, mert már rég nincs az intézményhez napi köszönöm. Csak kicsit kell közelebb lépni, és itt a reménybeli olvasók ilyenek leendnek, és ezernyi megkerülhetetlen és így fölteendő kérdésbe botlunk. Az egyetem önmagára vonatkozó kérdései ezek, mondhatni a szokásos, hagyomány, jelen, európaiság; mit jelent nemcsak európainak, de európai intézménynek lenni, lehet-e, kell-e, kötelező-e akarni képzési helynél többnek lenni (de úgy, hogy közbe ne legyünk kevesebbek), van-e becsülete a gondolatnak, a szellemnek, vagy egyszerűen: mért érdemes manapság még irodalommal foglalkozni. Mit várunk a háztól, mit önmagunktól, elitképzés vagy — és így tovább.

A szokásosnak mondható módszert követve megvan az utolsó mondat is: Most még valahogy, és ez, volt és leendő és valóságos diáktársaim, nem egyszerű föladat, az alumnus szót kellene a szövegbe beleapplikálni.


Kulcsár Szabó Ernő

Szellem vagy betű?

Ami az irodalom tudományáról való beszédet a leginkább megnehezíti, az paradox módon nem egyéb, mint maga ennek a tudománynak a tárgya, az irodalom. A legtöbb tudományággal ellentétben ugyanis az irodalomtudomány olyan területen vizsgálódik, amelyhez ― mint minden művészeti tevékenységhez ― definitív humánérdekeket társít a gondolkodás. Innen tekintve az irodalomnak abban volna a „hivatása”, hogy felelősen, maradandó művészi hatást hátrahagyva foglaljon állást ember és világ mindenkori találkozása ügyében.

Az irodalmi műalkotás humán tartalmának mibenléte körül azonban a több százados szakmai-irodalomtudományi támogatás ellenére sem alakult ki konszenzus a közgondolkodásban. Mindez annál különösebb, mert az irodalom és egyáltalán: a művészetpártoló közönség nagyon is tudni véli, milyen a jó irodalom, s hogyan kell(ene) szolgálnia az emberi lényeg, a humán méltóság eszméjét. Az olvasó naponta ennek jegyében dicsőít meg, illetve tesz félre különböző rendű-rangú könyveket. Az olvasó ítélete tehát távolról sem semleges instanciája annak, hogy mikor, mi és milyen körülmények között számít vagy bizonyul irodalomnak. Itt természetesen nem az egyes olvasók ún. szubjektív ítéletéről van szó: az esztétikai tapasztalatnak többek közt abban van a különleges közösségteremtő szerepe, hogy „szépnek” csak a külön-külön szubjektív ízlésítéleteket felülíró érvénnyel bizonyulhat valami. Az egyszemélyes kánonoknak nincs realitása. Amíg csak egyvalakinek tetszik valami, addig az nem tesz szert esztétikai jelentőségre.

Az irodalomtudományt többek közt éppen a fenti okokból sorolja a közgondolkodás az ún. „szoft” tudományok közé. Valamennyien ismerjük azt a leereszkedő gesztusok táplálta, s még csak nem is barátságtalan vélekedést, mely szerint az irodalom ügye ráérő széplelkek szórakozása. Ráadásul abban van a szakmai luxusa, hogy az egyetemen még fizetnek is ezért. Tárgyának erős humánideológiai beágyazottsága miatt az irodalomtudománynak azzal is szembesülnie kell, hogy míg Ohm második törvénye ügyében talán nem, addig egy verset vagy regényt olvasva sokan hajlamosak szakértőnek képzelni magukat. A legsúlyosabb tapasztalat azonban, amely egy szaktudománnyal szemközt egyáltalán hangoztatható, az az, hogy az irodalomtudomány a maga kétszázvalahány éves története folyamán sem tudott választ adni a kérdésre: mi is az irodalom? Ami szakmai nézetben azt jelenti, nem tud felmutatni vagy megszilárdítani olyan megbízható ismérveket, amelyek mentén az irodalmat el lehetne különíteni mindattól, ami nem irodalom. Vagyis az irodalomtudomány legfőbb feladatára nézve máig érvényes ugyan Emil Staiger nevezetes maximája, mely szerint a diszciplínának „azt kell megértenie, ami [irodalmi hatásként] megragad minket”, de ennek a különleges hatásnak a mibenlétéről nem rendelkezünk formalizálható válaszokkal. Másképpen szólva: általános érvénnyel nem tudjuk megmondani, mi tesz egy nyelvi közleményt irodalommá.

Mindez akár már elégséges módon alá is támaszthatná azt a többször hangoztatott vélekedést, hogy az irodalomtudomány története lényegében saját válságainak — és azok megoldási kísérleteinek — története. Ennek viszont az mond ellent, hogy a szomszédos tudományok leggyakrabban az irodalomtudományban végbement interpretációs stratégiaváltásokat hívják segítségül saját módszereik megújításához. Clifford Geertz-től HaydenWhite-ig sorakoznak a bizonyítékai annak, hogy ez az önmagát folyvást megkérdőjelező szaktudomány nagyon is termékenyítőleg hat a határterületek diszciplínáira. Lynn Hunt professzor, a koramodern történelem nemzetközi hírű kutatója pedig 1990-ben kifejezetten szaktudományi mintául ajánlotta azt a megértéselméleti fordulatot, amelyet a hetvenes években hajtott végre a hermeneutikai irodalomtudomány. E modellváltás lényege — nagyon egyszerűsítve — az volna, hogy a megismerésnek az objektum és a szubjektum szembenállásában megalapozott módszertanát olyan értelmezési eljárásoknak kell fölváltania, amelyek annak tudatában törekednek a dolgok megértésére, hogy még elvileg sem foglalható el olyan „objektív” — tehát a történelmen kívül helyezett, az életvilág fölé emelkedő olimposzi — pozíció, amely kifogástalan, tehát végső igazságokhoz segíthetné hozzá a kutatást. Nagyjából olyasvalaminek a belátásáról volna itt szó, amit a XIX. század második felében J. Gustav Droysen még úgy fogalmazott meg, hogy a történelem kutatójának „nem az objektivitása, hanem az igazságossága kelti jó hírét”.

Vannak, persze, ma már Magyarországon is, olyan elméleti kezdeményezések, amelyek magában abban a megkülönböztetésben (mi irodalom és mi nem irodalom?) látják az irodalom megragadhatóságának legfőbb akadályát, amely úgyszólván már előzetesen van beépítve a fenti kérdésfelvetésbe. Ezek nagyjából abból indulnak ki, hogy a nyelv korlátozhatatlan mozgásából táplálkozó irodalom nem rendelhető antropológiai premisszák alá. A költői nyelv gépies, emberi akarattól függetlenedni képes dinamikája ezért az irodalmat az igazság történésének olyan módjává teszi, ahol az igazság művé, a mű pedig igazzá válik (Heidegger). Az esztétikai tapasztalat itt azonban nem őrzi meg azt az előkelő különállását, amelynek jegyében az irodalmiságot az ún. „művészi eszközök” és „formai technikák” (rím, ritmus, ismétlődés, „zeneiség”, képiség, alakzatok) érzékekre gyakorolt hatásával lehetne azonosítani.

Ebben a vizsgálódási horizontban hamar szemünkbe tűnhet, miért is korlátozza az objektummal szembehelyezett szubjektum távlata az irodalom megértését. Az irodalomra tárgyként, tárgyi dokumentumként tekintő alanyiság ugyanis nagyjából két funkciót ismer föl az irodalom működésében. Tanúsító funkciót tulajdonít az irodalomnak ez a nézőpont olyankor, amikor úgy látja, a nyelv poétikai funkciója (Jakobson) szerint működő irodalmi szöveg úgyszólván magát az irodalmiságot viszi színre, azt „tanúsítva”, miként esik egybe a poeticitás az irodalmisággal. „Megjelenítő” és dokumentáló funkciót pedig olyankor társít ez a felfogás az irodalomhoz, amikor úgy véli, az irodalom szövegei — a társadalom problémáitól a szerzői szándékokig — rajta túli világokat reprezentálnak. Látható, hogy a szubjektivitásnak ez a formális struktúrája mindössze egy elénk helyezett, szemünk elé került dologra egyszerűsíti az irodalmi szöveget, amelynek az volna a feladata, hogy a maga sajátságos lehetőségei szerint megmutasson nekünk valamit.

Ha azonban ki tudjuk vonni magunkat az esztétikai megkülönböztetés — vagyis amikor úgy gondolkodunk, hogy valamely műalkotás „művészileg” ugyan kifogástalan, de „tartalmilag” kérdéses (vagy éppen fordítva) — hagyományos reflexeinek kényszere alól, akkor az irodalmiságnak egészen más értelme nyílhat meg előttünk. Mindenekelőtt az a legtágabban vett sajátossága, hogy az irodalom elsősorban a hagyomány nyelviségének formája és mint ilyen az írásbeliség foglalata. Ezért mondhatja Gadamer, hogy „az irodalom létmódjából minden nyelvi hagyomány részesedik”. És noha ma irodalomnak elsősorban a poeticitás formaelveinek megfelelő, fikcionált szövegeket tekintjük, nyilvánvaló, hogy a nyelv látható formájával, vagyis a szöveg írásos rögzítettségével szemközt nem ugyanaz a dolgunk, mint amikor valamely használati tárggyal vagy eszközzel foglalatoskodunk. A sok fontos különbség közül elsősorban azt kell itt szem előtt tartanunk, hogy az irodalmi szöveghez olyan létmód tartozik, amely — eltérően a köznapi nyelvhasználattól — fokozottan nyilvánítja meg a maga nyelvi formájának partitúraszerűségét. Ami azt jelenti, hogy maga az, amit műalkotásnak nevezünk, csak az olvasásban válik valóban műalkotássá. Az irodalmi szöveg műalkotássá válásához ezért alighanem éppúgy hozzátartozik a megértés eseménye, „mint a zenéhez az, hogy hallhatóvá teszik” (Gadamer).

Ami ilyenkor értelemtörténésként végbemegy, nyilvánvalóan valami egyéb, és talán sokkal több is, mint puszta „megismerés”: egy szöveg olvasója nem afféle tárgy gyanánt találkozik a benne foglaltakkal. És minthogy ez a megértésmód — éppen mert nyelvileg nagyon is logikus, de mégsem módszerhitűen analitikus — nem rendelhető alá a kategorikus ismeretelméleti hierarchizációnak, nem is könnyen találja meg a helyét a tudományok szigorú rendjében. Innen tekintve például külön érdekessége az irodalom tanulmányozhatóságának, hogy az irodalomtudomány maga lényegében kikerült a korábbi filozófiaiesztétikai felügyelet alól. Ezt a tényt nem jeleníti ugyan meg az intézmények ún. kurzuskínálati rendszere, mert még az irodalmi doktoriskolák hallgatóinak is modern-filozófiai bevezetés van legelsőként előírva. A szaktudományi gyakorlatban azonban már régóta inkább annak élő kérdéseivel találkozunk, vajon milyen — éppen nem hierarchikus — viszony állapítható meg pl. a bölcselet és az irodalom nyelve között. Ha igaza van a kései Heideggernek abban, hogy „a gondolkodás törvényszerűsége független az embertől, aki a gondolkodás aktusait végrehajtja”, akkor elegendő okkal vélelmezhető, hogy a két nyelviség („Dichten und Denken”) között éppen azért nem állhat fönn hierarchikus viszony, mert a(z irodalmi) nyelv gépszerű mozgása úgyanígy függetlenedik az alkotótól, aki az ún. jelentésképzés aktusait végrehajtja.

Aligha lehet csodálkozni tehát azon, hogy az utóbbi évtizedek irodalomtudományának szinte minden jelentős kérdése az interpretáció és a jelentésképzés történései körül összpontosul. Többségben vannak azok az irányzatok, amelyek rejtett hatalomtechnikai eljárásokat, kódolt uralmi igényt, elvi autoritást látnak a megértést kidolgozva végrehajtó értelmezésben. E felfogások szemében a diszkurzív tér ellenőrzésének ambíciója búvik meg minden olyan elgondolás hátterében, amely kitart amellett, hogy minden szövegnek van közlési igénye, amely az interpretációk elvi sokfélesége ellenére sem oldódik föl teljesen a szubjektív olvasói érdekek végtelenjében. Nálunk — némileg szerencsétlen módon — gyakran akad példa arra is, hogy az értelmezés hermeneutikai szabadságát a tetszőlegességnek azzal a perspektivizmusával azonosítják, amely arra sem kötelezi a befogadást, hogy értelmezését többé-kevésbé arra vonatkoztatva hajtsa végre, amiről az értelmezett szöveg beszél. És még ennek a kiélezett törekvésnek is vannak komoly igazságai, különösen, ha nem feledjük, hogy az irodalom története elvileg — s nemcsak ennek az értelmezési szabadságnak a jegyében — olvasható úgy is, mint az elhallgatás aktusában végrehajtott „elnyomások” története. A másutt gender-, illetve queer studies néven ismert irányok jogos igénye e szellemi-művészeti anomáliák feltárása, hiszen az irodalomtörténet időbelisége nagyonis értelmezhető olyan diszkurzív „erőtérként”, amelybe mindig csak bizonyos premisszák átvétele és (nemcsak esztétikai-művészeti) előfeltételek teljesülése árán lehetett belépni. És igaz ugyan, hogy az elhallgatás poétikája is igen beszédes tud lenni, a „tényleges” irodalomtörténet ilyen helyreállításának szándéka lényegében ugyanolyan egyoldalú történetekbe torkollhat, mint amelyek a korrekciós szándékot kiváltották.

Az értelmezés körüli harc természetesen igen karakteres, olykor a történetiség teljes hagyományát is megkérdőjelező olvasásmódokhoz vezetett el az utóbbi évtizedek irodalomtudományában. Paul de Man, az irodalmi dekonstrukció minden bizonnyal legjelentősebb alakja 1981-ben kifejezetten úgy fogalmazott, hogy mivel az irodalmi nyelv retorikai természete mindig csak nyelv és másik nyelv között teszi lehetővé a jelentések vonatkoztatását, „a szöveg, miközben jótáll saját, szükségképpen retorikai jellegéért, tételezi annak szükségszerűségét is, hogy félre fogják érteni.”. Mivel az irodalmi szöveg mindig tud saját félreérthetőségéről, sőt, mondja is azt, a jelentés megszilárdítására törekvő olvasás merő illúziónak bizonyul. A dekonstrukció utódirányzatai aztán már az értelmezés nélküli olvasás programja jegyében tettek javaslatot arra, hogy az irodalomtudományi kutatásnak — a jelentés keresése helyett — elsősorban a jelentés keletkezésének feltételeit kellene föltárnia.

Sokak szerint azonban épp ekkor fenyeget annak veszélye, hogy az irodalomtudomány elveszíti hagyományos önállóságát és azon diszciplínák sorsára jut, amelyeket lényegében bekebelezett a Cultural Studies alaktalan monstruma. Az irodalom ugyanis — a kézenfekvő látszat ellenére — nem egyszerűen a maga immateriális értelmében határolhatatlan kulturalitás terméke. Ha ugyanis igaz, hogy minden nyelv — mint a kultúra meghatározó médiuma — csupán annak mértéke szerint tudja artikulálni a világot, amennyire saját irodalma képesíti, akkor az irodalom kultúraalkotó potenciálja lényegesen jelentősebb, mint a kultúra irodalomképző ereje. Ez pedig azért lehetséges, mert a nyelvi történések rendszerint nem a művel(őd)és érdekei szerint mennek végbe. Az ember és világa között természetesen nem üres a tér. A kettő között azonban nemcsak a mindenkori episztémé anyagtalan médiumai közvetítenek. A nyelvben megalapozott irodalmiság kutatása az utóbbi szűk két évtizedben láthatóan arra törekszik, hogy túljusson az interpretáció körül vívott eldönthetetlen küzdelem állapotán. Ma már több irányzat is abban keresi a kiutat, hogy a poétika/poetológia materializációja révén az irodalmi kommunikáció anyagszerű médiumaira (hang, írás, betű, szám) és kulturális technikáira (kéziratosság, könyvnyomtatás, alfabetizáció) összpontosítva állítsa új horizontba a megkerülhetetlen értelmezés kérdéseit. Mert az irodalomkutatás fölött meglehetősen fenyegető jóslat lebeg. A medialitás egyik vezető kutatója szerint ugyanis 1895. december 28. óta a magas irodalomnak csupán egyetlen biztos ismérve van, a megfilmesíthetetlensége. Ami itt Friedrich Kittler értelmezésében annyit jelent, hogy irodalom csak addig lesz, amíg legalább egyvalamiben többre képes a feltartóztathatatlanul fejlődő technikai médiumoknál.



Krupp József

A jég minimálzenéje

Acsai Roland: Két ég satujában. Palatinus Kiadó, Budapest, 2008.


A Két ég satujában, Acsai Roland új könyve élesen veti föl azt a kérdést, mely időről időre felmerül a magyar irodalomkritikában: lehet-e, és ha igen, miként lehet írni a boldogságról a kortárs költészetben. „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Jó százharminc évvel ezelőtt ezzel a sokat idézett mondattal indította Anna Karenina című regényét Lev Tolsztoj. Ez a kijelentés ma sem hagyja hidegen az irodalomértelmezőt. A boldog családok unalmasak, mert jól tudjuk, hogy mitől és miként boldogok. A boldogság, vagy amit annak vélünk, egyszerűen átlátható, s így nem veti föl kérdések sorát, nem adja föl a leckét a gondolkodás számára. A boldogtalanságban viszont mindig van egy mozzanat, mely értelmezésre szorul, ezért ez mindig bonyolultabb és izgalmasabb. Ha egy versben lényeges jelentéselemként megjelenik a boldogság mozzanata, akkor gyakran fölmerül a gyanú: a szövegben megszólaló szubjektum nem reflektál kellő mélységben önmaga helyzetére. (A nem professzionális költészetben ez persze nem okoz problémát; ott ugyanis az őszinteség az egyik legfontosabb kívánalom és vezérlő elv, s a szerzők minden gond nélkül megénekelhetik azt, ha boldognak érzik magukat.) Tudunk-e azonosulni a huszonegyedik század elején azzal a lírai beszélővel, aki a boldogságot artikulálja? Más megközelítésben: érdekes lehet-e az „önmegértés” szempontjából annak a szubjektumnak a mássága, aki boldogként határozza meg magát?
Nem az elutasítás szándékával fogalmaztam meg ezeket a kétkedő gondolatokat, hanem azért, hogy jelezzem, melyik az a legfőbb poétikai kérdés, melyre az alább tárgyalandó kötet szerzőjének választ kellett találnia. A költő új könyvében, mint látni fogjuk, nagyon vékony jégen táncol: a boldogság versbe írásának problémáját, mely az egész költői megszólalás érvényességét érinti, nem söpörhetjük félre mint a versek „témájára” vonatkozó kérdést. Többek között azért gondolom Acsai Roland új könyvét komoly költői teljesítménynek, mert, bár nem minden részletében, de alapvetően sikeresen teremt meg egy olyan költői világot, melyben a boldogság kimondhatóvá válik. A Két ég satujában a szerzőnek már a negyedik verseskötete. Első könyve, a Milyen évszak 2001-ben jelent meg a Ligetnél, a második két évvel később a JAK Füzetek sorozatban (Természetes ellenség). 2005 óta Acsai a Palatinus Kiadó szerzője: itt jelent meg harmadik versgyűjteménye, az Alagútnapok, és a negyedik is, a most recenzeálandó Két ég satujában. A szerző, akit – méltán – nemzedéke egyik legtehetségesebb költőjeként tartanak számon, nemcsak lírikusként ismert. 2003-ban végzett az ELTE bölcsészkarának magyar szakján, szakdolgozatát Tandori Dezső költészetéről írta; és bár nem tartozik a legaktívabb kritikusok közé, a kortárs magyar irodalomról szóló kritikái, esszéi mindig figyelemreméltóak.
Két ég satujában. Nagyon plasztikusan fejezi ki ez a kép azt az élethelyzetet, mely a kötetben kirajzolódik. Hogy megértsük, milyen mozgások figyelhetők meg Acsai Roland költészetében, vagyis hogy miért jelent a Két ég satujában komoly elmozdulást a szerző korábbi munkáihoz képest, érdemes fölelevenítenünk második kötetét, melyben fontos szerepet játszott a satu motívuma. A Természetes ellenség első versében, a Koleratemetőben ezt olvastuk. „S most, mint a satu: // Szorítja őket a föld két / Pofája.” A satu itt hasonlatként egészíti ki a föld-pofák metaforáját, mely a temetőben fekvő halottakra vonatkozik: a halottakat szorítja a föld, melybe eltemették őket. A Satuként szorít zárlata így hangzik: „Szobám mennyezete / Egyre lejjebb ereszkedik: / Mintha a részeg vasutas / Keze tekerné, szorítaná a satut.” Tudniillik, miként a vers első feléből megtudjuk, a részeg vasutas nem takarította az istállót, s így a lovak alatt egyre nőtt a szalma, mintha a mennyezet ereszkedett volna alá – így szűkül a lírai alany szobája. A satu képe tehát a korábbi kötetben a temető földjével és a tér csökkenésével állt kapcsolatban, mindkét esetben a modernség szubjektumának önértelmezésére oly jellemző, nyomasztó képzetek társultak hozzá.
Nem így az új könyv címadó versében. A tájban létező és a tájban önmagát érzékelő lírai alany két ég között látja és láttatja magát, amennyiben az ég egy tó vizén tükröződik, és így a teret mintegy két ég határolja – nyoma sincs itt a szűkösség, a beszorítottság tapasztalatának. Ami az öt évvel ezelőtti könyvben lehangoló volt, az most pozitív tartamokkal bír. A két ég satuja tágas teret határol, melyben a vers alanya ráadásul nem egyedül helyezkedik el: „Ahogy ott álltunk a stégen / Egymás mellett, / Két ég satujában.” A kötet egyik alapélménye a szerelem, egy férfi és egy nő kapcsolata, és egy gyermek születésének várása. És bár, mint említettem, a Két ég satujábant komoly teljesítménynek tartom, először a gyenge pontjairól kell beszélnem. Van néhány olyan részlet a kötetben, melyeket azért nem érzek sikerültnek, mert, bár fontos tapasztalatok fogalmazódnak meg bennük, reflektálatlannak ható közvetlenség jellemzi őket. A Kemijokiban például ezt olvassuk a szubjektum önmagával való egységéről: „Ma pont annyi idős vagyok, / Amennyi mindig is voltam. / Ma pont abba vagyok szerelmes, / Akit mindig is szerettem.” A társsal való egységről beszél a Szinoptikusok beszélője: „Ugyanazt látom, amit te, / És ugyanazt látod, amit én. / Állunk az ablak mögött, / Mint a szinoptikusok.” Jellemző, hogy a két idézett rész egy-egy vers zárlatát alkotja, és mintegy két részre tagolják a költeményeket, amennyiben egy-egy összegző részt adnak hozzájuk, melyek összefoglalják és kimondják azt, amit a kimondás nélkül is értenénk.
Éppen azért gondolom A síugrótorony c. verset a kötet egyik legjobban sikerült darabjának, mert jó megoldást talál arra a kérdésre, hogyan lehet úgy beszélni a boldogságról, hogy nem kell közvetlenül kimondani a hozzá kapcsolódó közhelyeket. „Visszanéztél, és valami nagyon fontosat / Mondtál a boldogságról, / És én valami nagyon fontosat / Akartam mondani arról az újfajta szabadságról, / Amely tagadhatatlanul ott volt / Minden mozdulatunkban, / De addigra elértük a használaton / Kívüli síugrótornyot.” Tehát a versben megszólított társ valamit mondott a vers által elmesélt pillanatban, de hogy mit, az a szövegben nincs kimondva, amiképpen azt sem tudjuk meg, hogy mit akart mondani a lírai alany. A vers terében tehát megjelenik a boldogság ideje, melyben a boldogságról beszélnek is, de hogy mit mondanak róla, azt nem tudjuk meg – és jól van így, jobb, hogy csak körül van járva az, ami kimondva talán közhelyesnek hatna.
Nemcsak ezért figyelemreméltó az idézett költemény. Hanem azért is, mert nagyon szépen jelenik meg benne a kötet egyik alapmotívuma, a szubjektumnak a természetben való önmagára ismerése. „Mögötted mentem – / Elképzeltem, ahogy lépteidre / A hegy barlangos testei / Megtelnek vérrel. / Hallottam a szél sóhajtásait, / És láttam a sziklás talajt / Markoló gyökerek / Szorítástól elfehéredő ujjait.” A férfi és a nő benne létezik a tájban, és a köztük lévő erotikus viszony tükröződik a táj erotikájában. Nemcsak a férfinak vannak barlangos testei, hanem a hegynek is barlangjai. Nemcsak a szerelmesek sóhajtanak, hanem a szél is. A gyökerek pedig úgy szorítják a földet, mint az ember ujjai a másik ember testét. A Két ég satujában komoly hozzájárulás a tájköltészet hagyományának újraértelmezéséhez. A szövegek beszélője újra meg újra elhelyezi önmagát a tájban, hogy így értelmezze saját helyzetét. A kötet hitelesen, minden közhelyesség és felszínesség nélkül jeleníti meg azt a gondolatot, hogy az ember része a tájnak.
Önmagát a tájban érzékeli; a tájba belevetíti az emberi alkotásokat; a civilizáció és a kultúra tárgyait pedig mint a természet elemeit értelmezi. Álljon itt három példa! „Nyolcvan kilométerre a Köldökkörtől / Nézem az ég összegyűrt, eldobott / Csokoládépapírját, mely belefagyott a tó vizébe, / És a te köldöködre gondolok.” (Napapiiri) „Ezek a sírkövek itt: / Vadludak éjszakai tavon.” (A kemijärvi temetőben) „Távoli dombok gőzölögtek, / Mint a tested szaunázás után, / Kiállva az éjszakai ég alá.” („Dancer in the dark”) Nemcsak önmagát és kedvesét érzékeli élesebben a beszélő, hanem a tájat is világosabban és mélyebben érti, amikor fölfedezi a hegy erotikumát, melynek mintáját a női testben fedezi föl. Ezeket – és az ezekhez hasonlókat – tartom a Két ég satujában legizgalmasabb és legszebb részeinek. Hasonló logika szerint működik, de laposabb a Ravintola erotikája: „Csak a ravintola ablaka mögötti / Utcai lámpák tűnnek ismerősnek: / Páros-fényük úgy dereng át a sűrű ködön, / Mint mellbimbóid a hálóingen keresztül.” A táj és a test egymásra vetítését itt megzavarja az utcai lámpák és a hálóing említése.
Két ég satujában. A címet akár így is olvashatnánk: Két ég Satujában – ahol is Satuja egy ismeretlen, távoli város volna, némiképp Krasznahorkai László szövegeinek világát idézve. A kötet az utazásról szól, pontosabban egy idegen világban való ott-létről. „Sarki fények oh / bár lenne hosszabb az utazás” – mondja a mottó, melynek szerzője Nils-Aslak Valkeapää. A sarki fények pedig Finnországhoz tartoznak, ahol Acsai Roland és festőművész felesége, Acsai Varga Vera hosszabb időt töltöttek ösztöndíjasként. A könyv, bár szerzőként Acsai Roland jegyzi, valójában két ember munkája. Acsai Varga Vera nemcsak a versek szereplőjeként jelenik meg benne, hanem a szövegek illusztrátoraként is. Itt most azt kellene mondanom, a képek többek, mint illusztrációk. Inkább azt mondom, a képek illusztrációi, megvilágításai a verseknek, és a versek is illusztrációi a képeknek. A „metafizikus” gyár látható a könyv címlapján, olvashatunk róla a címadó versben és a kötet más darabjaiban, és a szerzőpáros nyilatkozataiból úgy tudhatjuk, tényleg ott áll a finnországi tájban. Hogy a három különböző létmódú „gyár” közül melyik „világítja meg”, illusztrálja a másik kettőt, nem lehetne kizárólagos érvénnyel kijelölni.
„T. S. Eliot bevezette az objektív korrelatív fogalmát, mely szerint a gondolatokhoz meg kell keresni az igazán adekvát képet. Ez az állítás megfordítva is igaz. Finnország tiszta természeti képei tiszta gondolatokat követeltek.” A vers északfoka című írásában fogalmazta meg ezeket a gondolatokat Acsai Roland. (Új Forrás 2008/7.) A szerző találóan jellemzi saját munkáját. Nemcsak Finnország természeti képei tiszták, hanem a Két ég satujában képi és gondolati világa is. A tájat a tisztán látás és tisztán láttatás terévé teszi hidegsége, mely lehetővé teszi az érzékelés pontosságát és intenzitását. A szerző kisszámú elemből építi föl költészetét; a kötetre is érvényes az a zenei fogalom, melyet A jég minimálzenéje c. vers jár körül.
Amikor a versek alanya belép a finn tájba, a hó, a barlangok, a fenyő, a tó, a mókus és a róka világába, vagyis egy olyan térbe, melyet kevéssé határoznak meg a kultúra és a civilizáció tárgyai, akkor egyszersmind másik idődimenzióba lép át. Belép a növények idejébe. „Kiléptem saját időmből, és egy fenyő / Lábnyomait követve beléptem / A zuzmók idejébe, a fényébe, hattyúkéba.” (Hószobrok) Az időérzékelés szempontjából figyelemreméltó az alábbi részlet is, szokatlan, már-már nyelvhelyességi kérdéseket felvető megfogalmazása miatt: „valami időben valami időtlent”. (A jég minimálzenéje) Tudniillik egy DVD borítóján szétterjesztett angyalszárny látható, s bár a lírai alany nem tekint rá, így is érzi „szelét”, megérzi az időben az időtlenséget.
Föntebb azt írtam, hogy a szerző új könyvében vékony jégen táncol. A jég azonban valójában csak látszólag vékony. Acsai Roland költői tudása teszi biztonságossá. S ha néhol, miként láttuk, meg is reped a jég, soha nem fenyeget azzal, hogy beszakadna: inkább érdekesebbé válik mintázata.