Dél óta lóg az eső lába, de az aréna lassan megtelik. Bocs, itt Arles-ban nem Aréna, hanem Amfiteátrum a neve az ellipszis alakú római circusnak, ahol a bikaviadalokat tartják. Kétezer éve. Ugyanis már a római Galliában is inkább tauromachiákat, mintsem gladiátorviadalokat követelhetett ezen a tájon a közönség (amelyik ma is úgy nézi és kommentálja a kocsmákban a tévén közvetített corridát, mint nálunk a focimeccset). Bizonyság erre, hogy a másik, a tényleg Arénának nevezett aréna bejáratát, innen hatvan kilométerre, Nîmes-ban, faragott bikafejek díszítik.

Megszólal a zene, naná hogy a Torreádor-induló Bizet Carmenjéből, és bevonulnak a torreádorok, akiket itt raseteur-nek neveznek. Olyan ige, amiből ezt a szót képezték, a franciában nincs. Okszitánul is csak azt a mozdulatot jelenti, amellyel ezek a talpig fehérbe öltözött daliák majd megközelítik a bikát.
Daliák ki, bika be. Alacsony, koromfekete jószág, magas, lant alakú szarvain rézgömb. Fújtat, bőg, kapálja a homokot, alaposan felbőszítették.
Egy idősebb, harminc év körüli dalia – a tourneur, azaz forgató – ugrik át először a palánkon, és magára vonja a bika figyelmét.

Ekkor raseteur-ök egyenként, futva megközelítik a bikát. Az csak akkor veszi észre őket, amikor már jól felgyorsultak. Amint nekik támad, karnyújtásnyira kerülnek egymástól, de a raseteur ekkor már távolodik is, lendületből átveti magát a palánkon, amelynek a bika legtöbbször döndülve nekicsapódik.

A koreográfia lényege az a röpke pillanat, amikor a raseteur karnyújtásnyira van, és megpróbálja lekapni a bika szarvaira erősített trófeákat: először egy piros szalagot (cocarde), majd a szarvak tövéhez rögzített két fehér csokrot (glands), végül a szarvak tövére kötött két sárga zsineget (ficelles). Minden a ritmuson múlik. A következő raseteur akkor próbál szerencsét, amikor a bika figyelmét még az előző köti le. Ha kiesnek a ritmusból, megint a forgatón a sor, hogy megállítsa a bikát.

Nyolc bika lép fel, és mindegyik élve távozik az arénából, ki kokárdával – ezeket megtapsolják –, ki anélkül. Mert ez itt a corrida lágy, provanszál változata, a course camarguaise, ahol csak a torreádorok élete forog kockán. De még ők is nagyobb biztonságban vannak itt, mint az igazi corridán, mert ezek a bikák – a raço di biòu – kisebbek, öt mázsán aluliak. A Camargue-on, a Rhône mocsaras deltavidékén tenyésztik őket.

Az igazi, bikagyilkos corridához spanyol ganaderíákból – tenyészetekből – hozzák a bikákat. Ezek jóval nagyobbak, a szarvuk viszont rövidebb, és nem fölfelé, hanem előre áll.

A legveszélyesebb bikák a Miura ganaderíából származnak. Egy ilyen bika dobta fel a levegőbe 1989-ben – itt, ahol ülök, az arles-i Amfiteátrumban –  a híres torreádort, Christian Montcouquiolt, akit Nimenónak is neveztek. Fejjel előre ért földet. Eltörött pár nyakcsigolyája, keze-lába megbénult. Másfél éves kemény munkával elérte, hogy két lábát és jobb karját úgy-ahogy használni tudja. Ekkor felakasztotta magát. Szobra ott áll Nîmes-ban, az Aréna előtt, ahol pályafutása kezdődött. Kétszer jártam ott, másodszor friss virágot láttam a lábánál.