Futó
(részlet)

Marion egyetlen atyai pofonja egészen más volt. Nem mintha a morális ítélet kíméletlensége hiányzott volna belőle. Ugyancsak súlyosan kellett vétkeznie ahhoz, hogy szelíd és jámbor apját arra a pofonra bírja. Már idősebb volt akkor, mint Andris a dráma idején. A kamaszkor küszöbén, 12-13 éves lehetett, mikor a lázadás szinte biológiai kényszer, s a bőr alatt, a nedvekben, az idegpályákban halmozódik, és a megalkuvás megfellebbezhetetlen elutasítása, az egyértelműség szüksége táplálja – akkor került sor rá. Marion tiltakozásában nem volt helye semmi enyhítő körülménynek; belátás, türelmes mérlegelés nem befolyásolta. Követelődzése nyersebb és irgalmatlanabb volt, mint az apa, az elnyomó fél szigora.
Ezúttal nem füllentésről volt szó, könnyelmű kis hazugságról. Éppen ellenkezőleg: hadüzenetről, látványos kihívásról, véget vetni egy másik, nagyobb és tűrhetetlen hazugságnak, a vallás álszentségének. S minthogy a kamasz kizárólagos látószögéből, úgy érezte, súlyos életelvek, az emberi méltóság és integritás forogtak kockán, a leszámolást, a megfelelő formát is komolyan kellett vennie. Nem kétséges, bosszúálló szándék is vezette, s tudatos eltökéltség támadása megtervezésében. Mikor hetek lázas felkészülése után úgy vélte, itt az idő, tudta, hogy nagy, rettenetes lépésre szánta el magát. Tudta, hogy robbanó bombát dob a család ebédlőasztalára, s a teatralitás iránti igazi érzékkel dolgozta ki magában a részleteket.
A péntek esti ünnepi vacsora ceremóniáját választotta keretül. Mikor valamennyien együtt ülnek a fehér damasztterítő körül, és az ezüst gyertyatartóban égő gyertyák fénye annyi áhítatot áraszt. De valóban áhítat volt ez?, kérdezte. Volt-e közöttük valaki is, aki komolyan vette a szertartás jelentését?  Mire gondolt anya, mikor a kendőt a fejére borítva, szemét behunyva, két kezét a gyertyák fölé emelte? Hiszen az ima szövegét sem tudta! Milyen áldást mormoltak az asztal körül ülök, mielőtt a kalácsot megszegték volna, hiszen apa szavai is érthetetlenek voltak! Marion tudta, hosszú hetek szívós nyomozásai után, hogy senki sem bűntelen. Gömbölyded szőke tantija utazik szombaton, a kamasz unokatestvér pénzt csörget a zsebében, mielőtt elindulna a templomba. Nővére nem egyszer fagylaltozott már kikapós barátnőivel a szombat délutáni korzózás során. Itt mindenki vét, hazudik, a szombatot nem tartják, és ha apa nem figyel, mindenféle kihágás és csalás van napirenden. Ám, ha ilyen zavartalanul bűnöznek, annak mélyebb oka is lehet: nem hisznek Istenben, nem tisztelik, még félve sem, ahogy a Biblia előírja, kivéve apát – talán.
Mire való hát akkor ennyi tettetés, miféle gyávaság és hamisság vezérli őket? És különben is – gondolta immár, merészebb kérdezés során –, van-e egyáltalán, odafönn vagy idelenn, valaki, aki e képtelen szertartásokat számon tartaná, megkövetelné? Gyerekesen kezdte felsorolni az értelmetlen előírásokat. Ki mondhatta, hogy a villanyt nem szabad szombaton felgyújtani? A pusztában nem volt elektromosság! Ki találta ki, hogy bűn moziba menni, pénzt kézbe venni, libamell evése után vajastésztát enni? A hittanórán is összeszűkült szemmel hallgatta a tanárt, aki a Tízparancsolatról úgy beszélt, olyan parancsolóan, utasítóan mintha ő írta volna, vagy kapta volna, a Megnevezhetetlentől. Miért kellett nyelvüket tördelve a héber betűk rengetegével birkózni, a Mózes öt könyvét olvasni, mikor félelmetes kalandok, bűn és bűnhődések sorakoztak benne, szakadatlanul? Az isten haragja és kiengesztelése, a kőtáblák összetörése, az aranyborjú tűzbe vetése és vízbe hintett hamvainak megszégyenítő megitatása… miféle végletes cselekedetek a szentség tiszteletben tartása érdekében, miféle irtó hadjárat a másként élőkkel szemben?  Megölni az atyafiakat, ez lett volna a Levi nemzetség kitüntetése? Keménynyakú népnek neveztek – ami valahogy a szigorúság és következetesség, sőt az aszkézis képzetét társította hozzá –, de miért kellettek hozzá az arany- és ezüstékszerek, a bíbor és karmazsin szőnyegek, a véres áldozatok, hogy kiérdemeljék a föld és mennyek urának titokzatos áldását? Az egész tanítás kegyetlen és komor volt, kiszámíthatatlanul fenyegető: egy félelmetes és zord vallás nézett vele szembe. A büntetés mindig fölébe nőtt a véteknek, és sehol, sehol semmilyen igazolást, magyarázatot nem talált az áldozatot követelő parancsokra.
Kérdezni, beszélni azonban nem lehetett róla. Az úgy volt szentség, dörgedelmes előírás és érinthetetlen tabu, hogy az embernek még rágondolnia is félő volt.
A háború már ott volt az ablakuk alatt. Már jöttek Lengyelországból a menekültek, rémségeket suttogva, halkan, mint akik szégyellik megnevezni, ami történt. Távoli rokonok szenvedéseiről hozott hírt a rejtett szóbeszéd. Hol az Isten, aki ezt eltűri, aki engedi ezt megtörténni a maga kiválasztott népével? Hol a hatalma? Hol a jósága? Miféle próbára teszi az ártatlanokat?
A nagymama valamelyik unokatestvére érkezett illegálisan, Lengyelországból, batyuval Budapestre. Úgy tartották, ahogy a szegény rokont szokás. Titkolva, a kis szobába zárva, mintha nyomorúsága az ő bűne volna. Még az ágynemű, amit kapott is a csíkos cselédhuzat volt, nem a hímzett, csipkés szélű sifon. „Polishi” volt, ami egyet jelentett valami kényelmetlen szegénységgel. Éneklős hangsúllyal beszélt jiddisül, és a szavainak is mintha hering- meg hagymaszaga lett volna. Nem, a szerencsétlen nem jöhetett a szépen terített asztalhoz – persze biztonsági okokból –, de főleg talán attól való félelemből, hogy esetleg a kés-villát sem tudta volna megfelelően használni. Vidékre küldték, egy ottani szegényebb, de jószívűbb rokonhoz. Polgárosuló előkelőségükbe ennyi zavaró tényező nem férhetett bele.
Nem, nincs Isten, mindenható, szentséges és csodatevő – gondolta Marion háborogva, keserűen. És nincs zsidó Isten, aki igazságot, bölcsességet vagy jóságot osztana népének. És ráadásul a nevezetes kiválasztottak meg sem érdemelnék, hiszen csak kisszerűséget, önzést, és túl sok álnokságot terjesztettek maguk körül. Nem lehet cinkosa ennek, mondogatta magának, erőt gyűjtve, bátorítólag és nem tűrheti apa megalázottságát sem. Aki hiszékenyen és jó szívvel próbálja a látszatokat fenntartani, az engesztelő áldozatokat hozni.
Mikor a pillanat elérkezett, hogy a szokás szerint az áldásért apa színe elé járuljanak, libasorban, az életkor megszabta sorrendben, felemelte a fejét, gyerekes vakmerőséggel apja szemébe nézett és csak ennyit mondott, kicsit elcsukló hangon:
 - Nincs isten!
Döbbent csend lett. A hihetetlennek kijáró elképedt csend és a családtagok dermedt kíváncsisága, milyen robbanás következik majd. Apa először nem is értette, nem hihette, hogy áldást osztó keze alatt ez megtörténhetett, ám Marion, hogy biztos legyen a dolgában még egyszer megismételte a szentségtörő kijelentést, de egészen befejezni már nem volt módja. Az öreg felemelte a kezét. és két, izgatottan ügyetlen pofonnal arcul ütötte a lányát.
Akkor nem volt sírás. Marion összeszorította a száját, és kiszaladt a szobából. A konyháig futott, hogy ott a hokedlira kuporogva vad, mindent elöntő zokogásban oldódjon fel önsajnálat, dac és büszkeség ziháló egyvelege. Egyedül volt az értetlen és résztvevő cselédlánnyal, és a kamasz gőgös elégtételével érezhette: visszavonhatatlanul megjelölte magát.



„Elmenni annyi, mint futni, nevetni, örülni – nem meghalni.”

Bíró Yvette első regénye nem önéletrajz, mert a személyesen megélt és a képzeletbeli események szabadon keverednek benne. Ám a tényeket legtöbbször nem maga a főszereplő teremti? Lehet, hogy hét év vándorlásai hét országon át szükségesek ahhoz, hogy a hiány befogadhatóvá váljék?
Bíró Yvette Budapesten született. Esszéista, forgatókönyvíró, a New York University emeritus professzora. Könyvei, tanulmányai magyarul és mintegy tíz más nyelven jelentek meg.

Terjedelem: 292 oldal
Méret: 125×195 mm
Kötés: Keménytábla védőborítóval
Ár: 3490 Ft
ISBN: 978 963 1428 54 4