Bis hundertzwanzig!
Hatvan éves a Tiszatáj, Szeged, március 9.
…az identitását nemcsak a hagyományos humánus és esztétikai értékek mellett való kiállásával, de a hatalommal való szembenállásával is megfogalmazó lap jubileumán a megyei vezetés is képviseltette magát illedelmes laudációjával, míg az önkormányzat képviselője, aki egy hatvan éves palotához hasonlította a Tiszatáj patinás épületét, bajtársias ígéretet tett arra, hogy bármikor segít, sejtjük, financiálisan, annak renoválásában.
- 2007. március 13.
Nagy múltú lap, mondhatjuk teljes joggal a Tiszatájra, mely idén ünnepli hatvanadik születésnapját. A kérdés azonban mégis az, hogy az évforduló miként ad alkalmat a visszatekintésnek, s legfőképpen, hogy a jelen szerkesztői és írói hogyan tudnak múltjukkal valamit kezdeni. Az Ilia Mihály főszerkesztése alatt fénykorát élő folyóirat neve nemcsak a határoktól független magyar irodalommal, de a hatalommal való folytonos ellenszegüléssel is összeforrt, mely örökség folytatása érdekes módon pont a rendszerváltás után vethet fel kérdéseket. A Tiszatáj pedig hűséges nagyhírű múltjához, ezt jól mutatja az a gesztus is, hogy a szegedi Bartók Béla Művelődési Központban március 9-én megrendezett születésnapi összejövetelen a folyóirat időleges betiltását eredményező vers szerzőjére, a nemrég elhunyt Nagy Gáspárra emlékezendő a költőnek a Tiszatájat még ötven éves korában köszöntő versét próbálják bejátszani, ám a hangokat csak nagyon halványan ereszti át a technika – mintha már nem lenne átjárás a két szféra között. Ám az is különösen érdekes a Tiszatáj beszélgetésnek remélt, ám ünnepi testületi ülésre vagy dramatizált felszólalások udvarias irodalmi színpadára emlékeztető összejövetelén, hogy az identitását nemcsak a hagyományos humánus és esztétikai értékek mellett való kiállásával, de a hatalommal való szembenállásával is megfogalmazó lap jubileumán a megyei vezetés is képviseltette magát illedelmes laudációjával, míg az önkormányzat képviselője, aki egy hatvan éves palotához hasonlította a Tiszatáj patinás épületét, bajtársias ígéretet tett arra, hogy bármikor segít, sejtjük, financiálisan, annak renoválásában.
A megemlékezés történeti áttekintést nyújtó részében az alapításnál is bábáskodó Péter László, a lap életében talán a legmeghatározóbb Ilia Mihály és a jelenlegi főszerkesztő, Olasz Sándor beszélt a Tiszatájról. Az örökifjú Péter László azt az első lapszámban megjelent és más hangsúlyokkal ma is érvényesnek tűnő célkitűzést idézte fel, mely szerint a regionális színek hangsúlyozásával kell bebizonyítani, hogy a pesti kultúra egyeduralmán kívül is van kulturális élet, s hogy – ma divatos szavakra lefordítva – csak a lokálison keresztül tapasztalható meg a globális. A lap éléről történő eltávolítása után folyóirat nélküli örökös főszerkesztővé váló Ilia Miska bácsi azonban nem kívánt történeti visszaemlékezésekbe bocsátkozni, hiszen, mint állította, az ember nem szeret a vereségeire emlékezni; annak ellenére, hogy az ő szerkesztése sokkal inkább hőskornak, semmint kudarcnak tűnik számunkra. Ehelyett csak boldog órát vesz tudomásul, s miközben állítja, „a lapcsinálás volt maga a fiatalságom”, a folyóirat fontos szerzőiről emlékszik meg: arról, hogy nem csak az volt öröm, mikor Weöres, Illyés vagy épp Kormos István publikált náluk, de mikor a később jelentős alkotóvá váló Baka István, Szepesi Attila, Géczi János, Zalán Tibor vagy Temesi Ferenc vitték hozzá első kézirataikat. Ilia, aki a magyar irodalom képzeletbeli osztályfőnöke is lehetne, névsorolvasása során a mostani fiatalokat is külön említi meg, a Tiszatáj lehetséges jövőjeként. Emberekben gondolkodik és nem arctalan folyamatokban, mondja, s az „éljenek a szerkesztők és a szerzők” kifordított latin formulával zárja beszédét.
Ezzel némileg összecseng az is, hogy Olasz Sándor, a Tiszatáj jelenlegi főszerkesztője, aki a folyóirat hatvan évéből harmincban volt tanú, Illyés után szabadon állítja, hogy nem csak az irodalom, de a szerkesztés is kézfogások története, s ezért a lap „égi karzatáról” is megemlékezik, a szerkesztő Vörös Lászlóról és Annus Józsefről csakúgy, mint a tavalyi év nagy veszteségeiről, a Tiszatáj olyan visszatérő szerzőiről, mint Domokos Mátyás, Sütő András vagy épp Faludy György. A folyóirat életének különböző szakaszait vizsgálva ő is rávilágít a problémára, hogy a rendszerváltás után a lapra is rászakadt a szabadság eufóriája, amely új kérdéseket vetett fel és új körülményeket teremtett; a kultúra térvesztése alapján értelmezhetők Kass János szavai is: a Tiszatáj szava messzire szól, csak kevesen hallják.
Az ünnepség második részében a laphoz kötődő szerzőké volt a szó. Füzi László, a Forrás főszerkesztője is a szellemi élet nehéz helyzetének kontextusában beszélt a lapok feladatáról, melyben a folyóiratok látens módon az értékteremtés keresztes lovagjaiként tűnnek fel. Jókai Anna szerint a hisztériamentes indulat, a rögeszme nélküli eszmeiség valamint a szerzők és a lap kölcsönös hűsége jellemzi az olcsóságnak engedményt nem tevő minőségi műhelyt. Ám hiába szól meggyőzően az irodalom klikkesedése ellen, a „nem szabad beengedni azokat a képződményeket, melyektől nem leszünk többek” kategorikus imperatívusza mégiscsak némi távolságtartásra ösztönöz, miközben tagadhatatlanul lenyűgöző az a retorikai kör, melyet a „gyalázatos televízió-világnak” és a „pénz rabságának” elutasításától a lap anyagi támogatására való felszólításon keresztül a folyóirat folyamának „örök forráshoz” való hasonlításáig fut be.
Görömbei Andrást bevallása szerint a hála és a köszönet hozta ide Debrecenből. A Tiszatájban Ilia Mihály és Vörös László idején publikálni kezdő irodalomtörténész a határon túli magyarság ügyének fontosságában és a népi-nemzeti gondolkodásmód pártfogásában látja a párhuzamot a folyóirat és saját gondolkodása között. Imre László pedig a laphoz fűződő történetének kezdetét arra az időre teszi, mikor vásárhelyi gimnazistaként a kioszkban először vásárolta meg a folyóiratot. Akkor még nem sejthette, hogy később a Tiszatáj könyvek sorában fog megjelenni. Szepesi Attila is a folyóiratban publikált első és eddigi utolsó versét olvassa fel, bár előbbit inkább fejből szavalja, miközben az utóbbihoz két szemüveget is feltesz; hiába, mintha az egész ünnepség azt sugallná, hogy mindig könnyebb a múltra emlékezni, mint a jelent látni. A születésnapot végül az „olvasó hangjaként” megszólaló, szintén a múlt édes kötelékeiben élő Dinnyés József zárja dalaival és versmegzenésítéseivel, olyan érzelmesen zengő orgánummal, mely a Tiszatájról szóló Kass-idézettel öntudatlanul is vitába szállva nemcsak messzire szól, de feltehetően sokan is hallják. Mert a remények szerint elkövetkezendő hatvan esztendő ugyanolyan fontos lehet, mint a magunk mögött hagyott: így lehetne kerek az a minden emberbe is belekódolt százhúsz év.
Hozzászólás