Serdülő fiúk és a franciatanáruk, Diago viszonya áll a regény középpontjában: hogyan tanulják ezek a fiúk az életet, hogyan bizonyosodnak meg arról, hogy mindennek, elsősorban is a tudásnak, ára van, amiért egyszer a bukott angyalok is a legmélyebbre vettettek. Sorsformáló események és tragédiák közepette ébrednek rá mindenre, és az olvasót még akkor sem hagyják nyugodni, miután együltő helyében végigolvasta a regényt.

 

VZ: Milyen szerepet játszik A bukott angyalokban az idő?

 

JF: Mágikus és tragikus szerepet. Mágikus szerepet azért, mert a regényen belül koncentrikus köröket alkot, szimmetrikus ismétlődéseket idéz elő az idő. A két baleset tükörképe egymásnak: egymással szembe állítva alkot dialektikus egységet. Az első balesetből kiindulva magyarázatot találhatunk a másodikra: egyik tragédiában tükröződik a másik.

 

Milyen a hóhér-áldozat viszony a regényben?

 

Minden hóhér-áldozat viszony perverz és ördögi. A hóhérnak kitörölhetetlen nyomot kell hagynia az áldozatában, mely a jövőben meghatározó lesz az áldozat viselkedése szempontjából. Ezért lesz aztán tragikus is a viszony közöttük, amellett persze, hogy perverz és ördögi.

 

Mit ér az élet a regényben?

 

A bukott angyalokban az életet mint legfőbb értéket mutatom meg, és pontosan ezért lesz aztán „minden értékelhetőség felett álló érték” (és ez nem paradoxon). Az elbeszélő minden olyasmibe odaképzeli a három halott barátját, aminek ők hárman már nem lehetnek részesei, amit ők hárman örökre elvesztettek: elvesztették a jövőt, azzal együtt elvesztek az álmaik, elvesztették a végtelent, ami benne rejlik, aminek benne kell rejlenie minden emberi életben: egyszóval mindent elvesztettek. „Az életnek sosem lehet viszonylagos értéke” – mondja az elbeszélő. Szerinte az életet csak abszolútumként lehet elképzelni.

 

A bukott angyalok a tizenharmadik regényed. Számít az írónak, hogy milyen sorrendben

fordítják a műveit?

 

Fordítás dolgában a fordító ízlésére hagyatkozom inkább. Elég nagy munka a fordítónak lefordítani a regényt, nem szabad egyéb elvárásokkal, kívánságokkal terhelni.

 

Számít egyáltalán az írónak, hogy lefordítják-e vagy sem?

 

Persze, hogy számít. A fordítás az egyetlen bizonyság arra, hogy a műved eljut a sajátodon kívül eső kultúrákhoz. Az az irodalom, amelyet nem fordítanak, nem lélegzik, annak el vannak tömődve a pórusai.

 

Hogyhogy éppen most jutott eszedbe, hogy megírd A bukott angyalokat, amely egyáltalán nem hasonlít – sem témájában, sem szerkezetében, stílusában – a korábbiakhoz?

 

Irene Gracia írótársam szerint a fele életünket azzal töltjük, hogy próbáljuk felidézni, mikor hazudtunk maguknak legelőször. Valami hasonló történik némelyik emlékünkkel is. Jól le kell ülepedniük, jól meg kell érlelni őket emlékezetünk legkeskenyebb pincéinek mélyén: óborrá kell lenniük, testes, zamatos óborrá, el kell nyerniük azt a sűrűséget, amilyen a létezés sűrűsége is, és akkor már lehet kóstolgatni őket. Bizonyos műveknél el kell jutnia az embernek az érettségnek egy bizonyos fokára. Tizenöt évvel ezelőtt egyszer már megkíséreltem megírni A bukott angyalokat, de nem ment. Érzelmileg távolabb kellett kerülnöm tőle, de az érettségen kívül jóságból is jócskán nagyobb adag kellett még hozzá. Én annak a híve vagyok, legyünk megbocsátóak a szereplőinkkel, az összessel, és ez talán egyet jelent azzal, hogy nem vagyunk részrehajlóak velük.