BODOR ÁDÁM

 

A víz ünnepe

(részlet)

Október első szerdája ünnep Verhovinán, a vizek napja. És a háromlábú asszony napja is, aki a közeli Néma Erdőben lakik, és akinek a szobrát, amely Jablonska Poljana közepén áll, erre a napra virradóan, valaki évről évre azzal tisztel meg úgy, hogy egy fél szilvát az első és második, egy másik felet pedig a második és harmadik combja közébe biggyeszt.

Anatol Korkodus brigadéros kora reggel fölírta szénnel, jó nagy betűkkel egy darab kartonra, hogy háromnegyed tizenegyig mindenki fejezze be a mosást, mert tizenegykor elzárjuk a csapokat, odaadta Balwinder hivatali mindenesnek, hogy tűzze ki a közmosoda ajtajára, engem pedig átküldött a Két Cefréhez címzett fogadóba, hogy estére kerítsenek el számára függönnyel vagy paravánnal két asztalt az étterem utca felőli traktusában, egyiken kettő, a másikon négy terítékkel. 

Klara Burszen kisasszonytól tudom, akinek különféle, ilyen meg olyan, találomra összeszedett magyar nyelvű könyvekből minden péntek délelőtt felolvasást tartok, hogy valamikor, még a ködös középkorban, egy fagyos őszi éjszakán, pont egy szerdai piacnapra virradóan, a szállás határában, egyszerre kilenc helyen hévizek fakadtak, gőzoszlopok törtek a magasba, amelyek a telihold fényében gyémánt lobogásukkal a legmélyebb alvókat is fölriasztották. Reggelre, amikor Jablonska Poljanán már az út menti árkok is a hegyoldalról bő erekben leömlő meleg víztől gőzölögtek, és mindenki szájtátva a szabadban ácsorgott, előjött a Néma Erdőből Militzenta, Verhovina védőszentje, akinek három lába volt, hogy csak úgy suhant a rétek fölött, jött, és a piaci népek szeme láttára megáldotta a halmokat, amelyek között a hévizek buzogtak, ezzel az egész területet, a Medwayától a Brusztyinai mocsarakig, pont amennyit a Paltin lejtőiről a tekintet képes befogni, ezer évre a Czervenskyek gondjára bízta. 

Első hallásra átlátszó, bárgyú kis mesének tűnt, amelyet alighanem valamelyik elmés Czervensky eszelt ki, hogy a Jablonka forrásvidékét, Verhovinának ezt a kies csücskét tőlük senki el ne vitassa, az viszont bizonyos, hogy a kilenc hőforrás kristályfüggönyei most is ott lebegnek a Paltin lejtői fölött, Háromlábú Szent Militzenta mohos kőszobra ott áll Jablonka közepén, október első szerdája pedig egész Ver­hovinán a vizek ünnepe. 

Aznap estére Anatol Korkodus a vacsora étrendjét is megszabta, és mivel attól tartott, hogy nem adom elő elég pontosan, leíratta velem egy kockás füzetlapra, hogy Edmund Pochoriles fogadós másolja át színes krétával palatáblára, és tegye ki az asztal közepére. A vacsora étrendje így szólt: tejszínes vadköményleves csurgatott galuskával, majd kakukkfüves aludttejben pácolt, roston sült pisztráng petrezselymes burgonyával és fokhagymamártással, valamint kapros-ordás rántott palacsinta vörösáfonya-öntettel. És Pochoriles, aki konyháján maga főz vendégei­nek, ne feledje zsályafüves tökmagolajjal öntözgetni az izzó parazsat, hogy füstje illatos mázzal vonja be a piruló halat. Mivel ilyenkor október elején korán alkonyodik, estefelé, úgy öt órára álljon minden készen a vendégek fogadására. Itt lesz Mordwinn kapitány a vízfelügyelettől, valamint a régi barát, Kodrin csernovitzi intendáns komisszár a titkárával, és lehet, eljön a lembergi segédpüspök is. 

Edmund Pochoriles fogadós, miközben végighallgatott, kinézett az ablakon. Kivette kezemből a teleírt kockás cédulát, átböngészte. 

És ha véletlenségből nem ízlik nekik, ki fogja ezt az egészet megenni? 

Maga most viccel. Mért ne ízlenék? Anatol Korkodus ismeri a vendégeit. Ő csak tudja, mit rendel nekik.

Lehet, nem jól tudja. 

Közben visszatért Balwinder is azzal a fura hírrel, hogy valaki fej magasságig, körös-körül lemeszelte a közmosoda falát, és emberi alakokat festett rá. El is indultunk Anatol Korkodussal, hogy megnézzük, és amint kiértünk az utcára, máris arany fényesség kezdte bántani a szemünket. Az a valaki, aki valószínűleg a hajnali derengésben dolgozott, meg sem várta, hogy száradjon meg az alapozás, rózsaszín felhőket festett rá, melyeken mezítlábas, nagy szemű, szakállas szentek sétálnak, a fejük körül, mint egy távoli óriásbolygó gyűrűje, arany glória fénylik. A fénykoszorút valami villódzó aranyfestékkel kenték oda, hogy fénye most is sziporkázva ugrált a szemközti falakon. 

Valaki, akinek drága festékekre is futja, hülyeségekkel foglalkozik, mondta Anatol Korkodus.

Körbejárta a közmosodát, néha ujjával megérintette a friss festést, megszagolta, aztán szólt Balwindernek, hogy spaklival vakarja le, majd meszelje le akrilfestékkel vastagon az egészet, majd amikor megszáradt, még egyszer, hogy nyoma se maradjon ennek az otrombaságnak. 

***

MARIO VARGAS LLOSA

Az olvasás és a képzelet dicsérete

(részlet)

Nobel-előadás, elhangzott Stockholmban 

2010. december 7-én

Peru nekem Arequipa, mert ott születtem, noha sohasem laktam ott, de anyám, a nagyszüleim és a nagybátyáim megismertették velem ezt a várost emlékeik és visszavágyódásuk által, mert az egész családom – mint minden arequipai – mindig a lelkükben hordozzák a Fehér Várost, kóbor létük során. A sivatagi Piura, a szentjánoskenyérfák és a hosszan tűrő csacsik városa, amelyeket fiatalkoromban a piuraiak csak az „idegen láb”-nak neveztek – szép és szomorú név –, ahol rájöttem, hogy a kisbabákat nem a gólya hozza, hanem szerelmespárok csinálják őket, miközben olyan förtelmességet művelnek, amely halálos bűnnek számít. A San Miguel Kollégium és a Varietészínház, ahol először tűzték műsorra egyik első irodalmi zsengémet. A limai Miraflores, ahol a Diego Ferré és Colón utca sarkán – mi csak Boldog Negyednek hívtuk – rövid nadrágomat hosszúra cseréltem fel, rágyújtottam első cigarettámra, megtanultam táncolni, szeretni, és szerelmet vallani a lányoknak. A Crónica poros, rozoga épülete, ahol mint újságíró próbálgattam szárnyaimat tizenhat éves koromban, és az újságírás, akárcsak az irodalom, elkísért egy életen át. Akárcsak a könyveknek, neki köszönhetem, hogy jobban megismerhettem a világot, mindennemű és rangú emberrel találkoztam, kiváló embe­rekkel, rosszakkal és gyalázatosakkal egyaránt. A Leoncio Prado Katonai Akadémia, a hely, ahol megtanultam, hogy Peru nem a középosztály kicsinyke erődítménye, mint az, amelyben eladdig elzárva és védetten éldegéltem, hanem egy hatalmas, ősi ország, veszélyes, gyűlölködő és egyenetlen, amelyet alapjaiban ingat meg annyi társadalmi vihar. Cahuide föld alatti cellái, ahol egy maréknyi diákkal a San Marcos egyetemről a világforradalmat készítettük elő. És Perut jelentik a barátaim a Szabadság Mozgalomból (Movimiento Libertad), akikkel bombák, áramszünetek és politikai gyilkosságok közepette három éven át dolgoztunk a demokrácia és a szabadság kultúrájának a védelmében. 

Peru az Patricia, fitos orrú, szilaj unokahúgom, akit szerencsémre feleségül vettem negyvenöt éve, és aki mindmáig eltűri mániáimat, neurózisomat, dühkitöréseimet – mindazt, ami segít az írásban. Nélküle életem rég szétszóródott volna valami kaotikus forgószélben, amiként Alvaro, Gonzalo, Morgana és hat unokánk sem jöhetett volna a világra, hogy meghosszabbítsák létünket, és bearanyozhassák napjainkat. Patricia mindent megcsinál, és mindent jól csinál meg. Megoldja a problémákat, beosztja a pénzt, rendet teremt a zűrzavarban, távol tartja a tolakodókat és újságírókat, megvédi az időmet, dönt a találkozások és utazások felől, becsomagolja és kicsomagolja a poggyászomat, és olyan nagyvonalú, hogy amikor veszekszik, még akkor is a legszebb bókkal illet: „Mario, te csak egy dologra vagy jó, az írásra.”

De hadd térjünk vissza az irodalomra. A gyermekkor paradicsoma számomra nem irodalmi mítosz, hanem valóság, mivel nagy családi házban nőttem fel Co­cha­bambában, három kerttel, amelyekben unokatestvéreimmel és iskolatársaimmal újrajátszhattuk Tarzan és Salgari történeteit, és a piurai városháza, amelynek padlásán denevérek tanyáztak, és mint csöndes árnyak, titokzatossággal töltötték ennek a forró földnek a csillagos éjszakáit. Azokban az években az írás játék volt, a családom örömére, kegyajándék, amellyel tapsot érdemeltem ki, én, az unoka, az unokaöcs, az apátlan fiú, mert az apám meghalt, és a mennyországba ment. Apám magas volt, jóképű, tengerész egyenruhát viselt, fényképe az éjjeliszekrényemen díszelgett, én pedig minden este imádkoztam hozzá, és megcsókoltam lefekvés előtt. Egy szép piurai reggelen – azt hiszem, azóta sem tértem magamhoz teljesen – anyám elárulta, hogy az az úriember bizony életben van. És hogy még aznap hozzáköltözünk, Limában. Tizenegy éves voltam, és egy csapásra minden megváltozott. Elvesztettem az ártatlanságomat, felfedeztem a magányt, a tekintélyt, a felnőtt életet és a félelmet. Az olvasás megváltás lett számomra: jó könyveket olvastam, olyan világba menekültem, amelyben az élet felemelő volt, izgalmas, egyik kaland követte a másikat, és ebben a világban szabadnak érezhettem magam, és boldog voltam megint. Írni kezdtem, nagy titokban, mint aki meggyónhatatlan bűnnek szenteli magát, tiltott szenvedélynek. Az irodalom többé nem volt játék. Az ellenállás módjává változott, a viszontagságok ellen, hogy lázadni tudjak, megmeneküljek az elviselhetetlentől: az életem értelme lett. Azóta is, mindmáig, akárhányszor letörtnek érzem magam vagy levertnek, a kétségbeesés partjain úgy adom át magam testestül-lelkestül a mesélésnek, mintha ez volna az a fény, amely az alagút végét jelzi, a mentődeszka, amellyel a hajótörött partra ver­gődik.

Noha fáradságos dolog, vért izzadok, és mint minden író, érzem olykor , hogy bénulás fenyeget, a képzelet kiapadása, mégis, soha semmi nem okozott akkora örömöt, mint amikor hónapokat és éveket töltöttem egy-egy történet felépítésével, a bizonytalan derengéstől, ettől a képtől, amelyet az emlékezet elraktároz egy megélt tapasztalatról, és amely, mihelyt mocorogni kezd, nyugtalansággá és elragadtatássá válik, és olyan ábránddá, amelyből terv fakad és elhatározás, hogy megkíséreljük ezt az izgága szellemfelhőt történetté alakítani. „Az írás életmód”, mondta Flaubert. Így igaz, illúzióval és örömmel teli életmód ez, a fejben pattogó tűz, amint az ember makrancos szavakkal hadakozik, míg keze alá szelídíti őket, és úgy deríti fel e széles nagyvilágot, mint a vadász, aki pompás zsákmányt követ nyomon, hogy táplálhassa a sarjadzó fikciót, és csillapítsa a történetet, amely, amint nőni kezd, mohó étvágyát csillapítandó, minden más történetet felhabzsol.

Amint az ember érezni kezdi, hogy beleszédül a vajúdó regénybe, amikor az formát ölt végre, és élni kezdi a saját életét, szereplőkkel, amelyek mozognak, cselekednek, gondolkoznak, éreznek, tiszteletet és figyelmet követelnek, akikre már nem lehet önkényesen cselekedeteket parancsolni, és nem lehet megfosztani őket szabad akaratuktól, anélkül, hogy megölnénk őket, mivel a történet veszítene meg­győző erejéből – olyan tapasztalat ez, amely ma is ugyanúgy elbűvöl, mint az első alkalommal, mert oly szédületes és teljes, mint megállás nélkül szeretkezni az imádott nővel napokon, heteken és hónapokon át. 

A fikcióról értekezve sokat beszéltem a regényről és keveset másik kiemelke­dő formájáról, a színházról. A színház volt az én első szerelmem, amióta csak kamaszként megnéztem a limai Segura színházban Arthur Miller darabját, Az ügy­nök halálát. Az előadás heves, bénító érzelmeket keltett bennem, és arra ösztökélt, hogy megírjam a drámámat Incasszal. Ha lett volna színházi mozgalom az ötvenes évek Limájában, lehet, hogy színpadi szerző lennék ma, nem regényíró. Nem volt, ezért is fordultam mindinkább az elbeszélő forma felé. A színház iránt érzett szerelmem azonban soha nem ért véget, ott szendergett meghúzódva a regények árnyékában mint kísértés és mint nosztalgia, különösen akkor, amikor láttam egy-egy lenyűgöző darabot. A hetvenes évek végén aztán egyik százesztendős dédnagynéném, a Mamaé makacs emléke – aki életének utolsó éveiben megszakított minden kapcsolatot a környező valósággal, hogy emlékeibe és a képzeletbe meneküljön – történetének megírására ihletett. Próféta módjára megéreztem, hogy ez a történet színpadra való, és hogy csak a színpad képes megjeleníteni a történet elevenségét és ragyogását. A kezdőkre jellemző remegő izgalommal írtam meg, és annyira megörvendtem, amikor színpadon láttam Norma Alejandróval a fősze­repben, hogy többször is visszacsábultam regény és esszéírás közben. Azt pedig soha el nem képzeltem volna, hogy hetvenéves fejjel színpadra lépek (mondhatnánk úgy is, hogy vonszolódom), és játszom. Ennek a vakmerő kalandnak köszönhetem, hogy életemben először saját húsommal-véremmel élhettem át a csodát, amit a képzelet alkotta hős megtestesítése és a fikció átélése a közönség előtt jelent egy olyan ember számára, aki fikció írásával töltötte az életét. Soha nem lehetek eléggé hálás szeretett barátaimnak, Joan Ollé rendezőnek és Aitana Sanchez Gijón színésznőnek, mivel ők bátorítottak, hogy megoszthassam velük ezt a fantasztikus tapasztalatot (a fellépéssel együtt járó pánik ellenére).

Az irodalom csalóka ábrázolása az életnek, és mégis segít abban, hogy jobban megértsük, tájékozódni tudjunk a labirintusban, amelyben megszületünk, áthaladunk és meghalunk. Kárpótol a csapásokért és csalódásokért, amelyekkel a való élet sújt, és neki köszönhetjük, hogy legalább részben ki tudjuk silabizálni a hieroglifát, amit a létezés jelent az emberi lények többségének, különösen azoknak, akik több kétséget táplálnak, mint bizonyságot, és meg tudjuk vallani meghökkenésünket és döbbenetünket olyan témák előtt, mint aminő a transzcendencia, az egyéni és kollektív sors, a lélek, a történelem értelme vagy értelmetlensége, az odaát, és mindaz, ami a racionális, megismerésen túl található.

Mindig lenyűgözött, amikor elképzeltem azokat az ismeretlen körülményeket, amelyben őseink, akik akkoriban még nem sokban különböztek az állatoktól, és a nyelvük, amelyen érintkeztek, alig volt születőben – a barlangban, a tűz körül, a veszélyektől nyüzsgő éjszakában – villám, mennydörgés, a vadállatok morgása – elkezdtek történeteket kitalálni, és mesélni. Az a pillanat döntötte el sorsunkat, mert ott, a mesélő hangján és képzeletén csüggő primitív lények körében kezdő­dött el civilizációnk, e hosszú futam, amelynek során lassacskán emberré váltunk, és oda jutottunk, hogy leválasszuk az embert a törzsről, kitaláljuk a szabad és fenséges egyént, a tudományt, a művészeteket, a jogot, a szabadságot, hogy fürkésszük a természet, az emberi test, a tér mélységeit, és hogy meghódítsuk a csillagokat. 

Azok a mesék, fabulák, mítoszok és legendák, amelyek az első alkalommal úgy hangzottak, mint új zene olyan hallgatóság előtt, amelyet megfélemlítettek az ismeretlen világ titkai és veszélyei, balzsamként hathattak ezekre az egyszerű lelkekre, akik mindig éberen álltak, akik számára a létezés annyit tett, mint enni, menedéket keresni az elemek elől, ölni és paráználkodni. Miután elkezdtek közösen álmodni, és, a mesemondók biztatására, elkezdték megosztani az álmaikat, többé nem kötöztettek a puszta megélhetés taposómalmára, kiszabadultak a lealjasító tennivalók örvényéből, és az élet álommá lett, örömmé, képzeletteli, forradalmi tervvé: ki kell törniük a bezártságból, változtatni és jobbítani kell, küzdeni, hogy kielégítsék azokat a vágyakat és törekvéseket, amelyeket az elképzelt életek ösztökéltek bennük, és fürkésszé kell lenniük, hogy megfejthessék a környezetüket be­töltő rejtélyeket.

Ez a szüntelen folyamat gazdagabb lett, amikor az írás megszületett, és a történeteket nemcsak hallgatni lehetett, hanem olvasni is: így nyerték el azt az állandóságot, amellyel az irodalom ruházza fel őket. Azért kifulladásig ismételgetni kell, amíg meg nem győzzük az új nemzedékeket, hogy a fikció több a szórakozásnál, több mint intellektuális gyakorlat, amely élezi az érzékenységet, és kritikai szellemet teremt. Nélkülözhetetlen szükséglet ez, hogy civilizációnk továbbra is létezhessen, megújulhasson, és hogy megőrizhessük emberi lényegünk legjavát. Hogy ne vonuljunk vissza barbár elkülönülésbe, hogy az élet ne redukálódjon a szak­értők pragmatizmusára, akik ugyan rálátnak a dolgok mélyére, de elhanyagolják azt, ami körbeveszi, megelőzi és folytatja őket. Nehogy mi váljunk rabszolgáivá és szolgáivá a gépeknek, amelyeket azért találtunk fel, hogy szolgáljanak minket. És azért, mert az irodalom nélküli világ vágyak, ideálok és tiszteletlenség nélküli világ lenne, olyan automaták világa, akiket megfosztottak attól, ami emberivé vagy lényegileg emberivé teszi őket: a képességtől, hogy átlépjenek önmagukból a másikba, a másik által a többiekbe, amint álmaink agyagja formálja őket.

A barlangtól a felhőkarcolókig, a parittyától a tömegpusztító fegyverekig, a tau­tologikus törzsi élettől a globalizáció koráig: az irodalmi fikció megsokszorozta az emberi tapasztalatot, megóv attól, hogy az emberek letargiába süllyedjenek, önhittségbe vagy lemondásba. Soha semmi nem keltett akkora nyugtalanságot, nem mozgatta meg annyira a képzeletet, nem keltett annyi vágyat, mint ez a hazugságokból szőtt élet, amelyet, hála az irodalomnak, meglevő életünkhöz adhatunk, hogy olyan kaland és szenvedély hőseivé válhassunk, aminőt a való élet soha nem nyújt.

Az irodalom hazugságai általunk igazulnak meg, mert az olvasót megfertőzi és átalakítja a vágyakozás, és az, hogy ugyancsak az irodalom hibájából, állandóan megkérdőjelezi saját szürke valóságát. Varázslat is egyben, amikor azzal kecsegtet, hogy a miénk az, ami nincs, hogy azok vagyunk, akik nem lehetünk, és hozzájárul ehhez a képtelen léthez, amelyben, mint pogány istenek egyszerre vagyunk halandóak és örök életűek, és az irodalom tölti meg szellemünket mindama meg nem alkuvással és lázadással, amely ott található minden olyan hőstett mögött, amely hozzájárul az erőszak csökkentéséhez az emberi kapcsolatokban. Csökkenti az erőszakot, de nem végez vele. Történetünk szerencsére mindig is befejezetlen marad. Ezért kell tovább álmodnunk, olvasnunk és írnunk, mert ez a valaha is tapasztalt leghatékonyabb módja annak, hogy enyhítsünk múlandó sorsunkon, hogy legyőzzük az idő pusztítását, hogy valóra váltsuk a lehetetlent.

SASZET ÁGNES fordítása

© NOBELSTIFTELSEN 2010 

Látó 2011/Február

Tartalom:

BODOR ÁDÁM: 

A víz ünnepe

DEMÉNY PÉTER: 

Művelt hetéra dala; Túlírt szonett (Versek)

HALMAI TAMÁS: 

Verset rajzol; Seb; Gótika; Kert és templom; Az első rózsa 

(Versek)

TÓTH MARCSI: 

Férfi leanderrel (Novella)

SZLUKOVÉNYI KATALIN: 

Álom 1.; Álom 2.; Falu; Hajnali himnusz; Ihlet; IX. kerület; 

Kutyasétáltatás; Önarckép; Urbánus tájkép; Vita (Versek)

CSABAI LÁSZLÓ: 

Véresen komoly (érzelmek) (Novella)

BENŐ ATTILA: 

(Einstein hegedül); (Visszaszámlálás); (Egyidejű évszakok) 

(Versek)

NYERGES GÁBOR: 

Sziránó és Wolfgang Amadeusok plakettje (Novella)

NAGY ATTILA: 

Nagyszamár fejedet; Égi lord; Asztalt, ágyat és a párnát; 

Ősz lopózik; Átirat Bogdán-sorokra; Fénykép Anyával (Versek)

TURCZI ISTVÁN:

Ultima maniera; Fenséges céltalanság; Gép-templom; 

Éteri minta szerint (Prózaversek)

MARIO VARGAS LLOSA: 

Az olvasás és a képzelet dicsérete (Nobel-előadás; 

Saszet Ágnes fordítása)

FÓRUM

KORPA TAMÁS:

Szilágyi Domokos nyelvszemlélete és a recepció 

ambivalenciái

SÉTATÉR

POMOGÁTS BÉLA:

Janus-arcú erdélyi irodalom

NÉZŐTÉR

SZEPESI DÓRA:

Trisztán és

TÉKA

KOVÁCS FLÓRA: 

A nyelvekről

DÁNÉL MÓNIKA – PIELDNER JUDIT: 

Klikkrec

SZEMLE

DEMÉNY PÉTER:

Slattyogó illatok és szagok

DELEATUR 

MIHÁLY EMŐKE

Szépirodalom – kezdve a favágástól

TALÁLT VERS 

OSZIP MANDELSTAM: 

Dicsőség-harsogó jövendő századok (Baka István fordítása)

MELLÉKLET

Szilágyi Júlia (Plakát)