hirdetés

Bodor Ádám: Rebi

2017. december 23.

Dél felé megint fölmennék, éppenséggel brunyálni egyet, amikor hatalmas, tenyérnyi pelyhekben hó kezd hullani. Igen, valódi hó, rá a sötétkék latyakra, és mindjárt Rebire gondolok, úgy hálóingesen, ahogy a kecskék után szaladt. – Az Alibi új, Felhő című kötetét Bodor Ádám novellájával ajánljuk.

hirdetés

Hajnal felé, amikor félálomban meghallom a szirénázó autót a tanya felé közeledni, arra gondolok, Rebit hozzák, mivelhogy őnagyságát a pásztori teendői éjnek évadján a ligetbe szólították. De nem őt hozzák.
Aj, aj! Ahogy telnek az évek, csak kerülget az álom, az éjszakáim félálomban, tépelődéssel telnek, régi dolgokon agyalok, aztán kábultan, zavarodottan ébredek, olyankor nem is tudom hányadán állok magammal. Így találnak most ezek a hivatalos emberek, a szirénázó furgonjukkal.
Amolyan hatósági jármű, oldalán mindenféle betűkkel és számokkal, fehér mackóruhás, maszkot viselő fazonok ülnek benne. A kocsi tetején hangszórótölcsér, amiből azt lehet hallani, hogy menjek le a pincébe, torlaszoljam el a bejáratot egy vagy két hordó vízzel, vagy vízzel teli edényekkel, és legjobb, ha végigfekszem a földön, és nem mozdulok.
Még mit nem.
Pedig amikor meghallom őket a szirénájukkal, még azt hiszem, Rebit hozzák. Mert az éjjel, ahogy nagyhirtelen elrohant a kecskék után, biztos jól elkeveredett valamerre, miközben haza akarta terelni őket. Az is lehet, hogy nem bír a megvadult jószággal, de amilyen szeleburdi, csak úgy a maga eszétől is eltévedhetett, mert már mindjárt reggel van és se híre se hamva. Gondoltam, ha már valakik szirénázó autóval közelednek, akkor valahol rátaláltak és hazahozzák. De nem, nem őt hozták.
Azért integetek, és odakiáltok a furgonosoknak. Hogy nem láttak véletlenül errefele jövet egy ősz hajú, hálóinges asszonyt, kilenc darab Hortensen-kecskével? De nem válaszolnak, mintha nem is hallanák. Gurulnak tovább, már a Nussbaum tanyánál járnak, most épp Nussbaum Árpit és házanépét boldogítják a hangszórójukkal.
Rebi meg sehol.

Az este egész jól indult, ugyanis három és fél hét után kibékültünk. Egyik pillanatról a másikra történt, hirtelen egymásra néztünk, és elmosolyodtunk. Egyszerre fáradtunk bele a haragba. Fel volt húzva bennünk a harag gépezete, mostanra épp lejárt. Nem csoda, Rebi meg én annyira összetartozunk, annyira összenőtt a lelkünk, hogy nálunk az ilyen dolgok belső vezénylésre történnek. Akkor nem is nagyon volt mit mondani, szavunk nem volt egymáshoz: kibékültünk, és kész. Kimért csend ereszkedett közénk.
Szeptember végéhez képest langyos este volt, lefekvés előtt egy darabig még a tornácon üldögéltünk, csendben hallgattuk a kurrogó lótücsköket, meg ahogy szipog a föld a frissen öntözött őszirózsa alatt. Holnaptól, ha lesz miről, majd beszélgetünk. De egyelőre a lótücsköké a szó.
Alig aludtunk el, ez valamikor éjféltájt lehetett, megint csak egyszerre fölébredtünk, fölültünk az ágyban, összenéztünk, hogy mi ez. Ez most vajon mi akar lenni. Mert megéreztük, hogy valami van, vagy akar lenni. És tényleg, Kelet felé egyszer csak fényesség támadt az égen, hatalmas narancsszerű felhő emelkedett a láthatár fölé, olyan lett tőle az ég, mint amilyenről a próféta beszél.
Erre fel künn a pajtánál is hirtelen riadalom támadt. Rebi a jó fülével meghallotta bakalódni a kecskéket, s már láttuk is az égi fényben őket nagy mekegések közepette egyenként kiugrálni a karámból. Kilencvenkilenc felé szökelltek szélsebesen, amerre láttak. Rebi pedig, mivel a kecske az ő reszortja, ahogy volt, egy szál pendelyben visítozva utánuk eredt. A narancsfelhő a távolból szépen világított nekik, én pedig egy darabig a tornácról néztem utánuk.
Mielőtt újra elnyúltam volna az ágyban, még párszor elkiáltottam magam: Rebi, Rebi, Rebi! De nem válaszolt senki.
Hogy nem mentem utána? Hova?
Rebi azóta se tért vissza.
Kecskék nélkül szegénykém biztos nem mer a szemem elé kerülni. Tudja ő, miért. Mi a kecskéinkből élünk, a tejen kívül tizennégyféle termékkel dolgozunk, sajt, túró, gomolya, telemea, kaskavál, ilyesmik. Mindez Hortensen minőségben, bio kivitelezésben. Divatba jött a kecske, mostanság ára van az ilyen portékának.
Közben a furgon a fehér mackósokkal, a hangosbeszélőjével már Nussbaum-tanyán is túl, a liget utolsó telkeinél jár, pincés, vizeshordós mondókájától visszhangzik az erdőszél.
Közben ha jól látom, az úton Nussbaum Árpi közeledik sietős, hosszúra nyújtott léptekkel. Egyenesen a portám felé. Az arcát nem látom, mert csuklyás fekete esőköpenyt visel, és fekete napszemüveget, de a járása tisztára a Nussbaum Árpié.
Ő az, lihegve rohan fel a lépcsőn. Hogy mindjárt jön Vera is a gyerekekkel, fogadjam be őket a pincébe, biztos Rebinek sincs kifogása ellene. Merthogy ugye tudom, neki nincs pincéje, vizeshordója se.
Gyertek csak, mondom, gyertek nyugodtan, ha már ezek azt mondják. Rebi egyébként sincs itthon.
És hogy mit szólok hozzá, folytatja Nussbaum Árpi, ő már az éjszaka vakarta a fejét, mert annak a világító felhőnek olyan gombás kinézete volt, mostanra aztán kiderült, attól is van most ez a kis cécó. Neki meg nincs pincéje.
Gyertek nyugodtan, ahányan vagytok, mondom. De te tényleg gombának láttad? Na, mert amit én láttam, annak inkább olyan narancs formája volt, narancs volt a színe is, mondom Nussbaum Árpinak. De ő továbbra is szívóskodik, hogy gomba.
Ráhagyom. Jó, legyen. Tudod, mit, onnan, ahonnan te nézted, egy kicsit gomba formájú is lehetett. Nem igaz? De azért ha hazajön, majd megkérdezzük Rebit is. Mert én narancsnak láttam, és ha tényleg gomba lett volna, bízzuk csak Rebire, ő az ilyesmit nagyon megjegyzi magának.
Nussbaum Árpi erre már nem mond semmit.
Megjön Vera is a gyerekekkel, ők is mind állig begombolt csuklyás esőköpenyben. Se szó, se beszéd, elnyúlnak a pince döngölt padlóján.
Mi ütött belétek ezekkel a maskara köpenyekkel? Esik tán?
Még nem. Nussbaum Árpi napszemüveggel néz ki a koszos pinceablakon. De fog. A hangszórós emberek azt is megmondták.
Várj, letörlöm, mondom, ha már nem bírsz a vaksi szemüvegedtől megválni, letörlöm, láss már ki azon az ablakon rendesen. Veszek is egy rongyot, hogy letöröljem a koszos pinceablakot, de Nussbaum Árpi félretolja a kezemet.
Hagyd csak! Hagyd rajta, engem nem zavar! Jobb is, ha rajta marad. Így.
Aztán tényleg, egyszer csak esni kezd, innen a pincéből nem is láttuk, hogy beborult. De még hogy! Piszok nagy szürke felhő ereszkedett a ligetre, szegélye leér a bokrokig, fekete eső esik belőle. Elsőre feketének látszik, de ahogy lecsorog az ablaküvegen, talán inkább kékesfekete, mint a tinta. Künn is olyan sötétkékes a világ, sötétkék a levegő, az csorog az oleandereken, a szilvafák sárguló levelein. Sötétkék tócsácskák mindenfelé, egy erecske például máris kanyarogva indul le a lépcsőkön, veszi az irányt egyenesen a bejárat felé.
Nussbaumék ma nem valami beszédesek, pedig valamivel fel kéne dobni a délelőttöt. Valamit játszani kéne, az ember, ne mérgelődjre gondolok, fel kéne menni érte. A gyerekekre tekintettel persze, akik kezükkel a tarkójukon, a döngölt padlót szaglászva feküsznek mozdulatlanul. De hátha most nincs kedvük. Ahogy elnézem őket, leteszek róla.
Meg kéne kináljalak valamivel, mondom Nussbauméknak, ha már itt vagytok. Lehozok pár szelet sajtot, meg almát, diót, ami visszamaradt a tegnapi piacozásból. Meg akad némi friss must is.
Azt mondják, nem éhesek. Köszönik, ők most semmit nem kérnek.
Nussbaum Árpi még a karomat is megfogja, húz vissza az ajtóból: nem mész sehova, halkan azt mondja.
Dél felé megint fölmennék, éppenséggel brunyálni egyet, amikor hatalmas, tenyérnyi pelyhekben hó kezd hullani. Igen, valódi hó, rá a sötétkék latyakra, és mindjárt Rebire gondolok, úgy hálóingesen, ahogy a kecskék után szaladt. Egyre sűrűbben hull, a hatalmas pelyhek szinte állnak a levegőben, lebegnek egy helyben, mint januári szélcsendes napokon, hogy egy-kettőre eltűnik a távoli erdőszél, már Nussbaumék tanyája is alig látszik, tünedeznek a liget bokrai, végül hófehér takaró lepi be a kerítéstől a házig vezető utat. Lesz mit lapátolni.
Kérlek, maradj nyugton, mondja Nussbaum Árpi, pisilj nyugodtan a sarokba, nem nézünk oda, csak ki ne nyisd az ajtót, amíg itt vagyunk. Megint visszatart, belém markol a nagy paraszt markával, most ágyéktájt is, a nadrágomnál fogja. Majd szólnak ezek, lefújják ők, ha már kimehetünk, suttogja. És szorít erősen, húz vissza a nadrágomnál fogva.
Eressz már, mondom, pont a tökömet szorongatod. Még oldalba is lököm. Aztán te is jó helyen matatsz, a buzi mancsoddal. De már nem is nagyon akarok kimenni. Azt mondják, nem néznek oda.
Kiszemelek magamnak egy sarkot, azért még várok a dologgal egy kicsit, addig is ki-kinézek a pinceablakon, a hófehér világba. Hátha megpillantom közeledni Rebit a kecskéinkkel, vagy akár csak egyedül, kecskék nélkül, vagy a friss hóban legalább a lábnyomát. Hogy szóljak neki, most hiába is keresne odafönn, mert a pincében vagyok Nussbaumékkal.

Az „alibi" antológia-sorozat most megjelent Felhő-kötetében közel ötven szerző és számos kiváló fotós és illusztrátor járja körül a címben említett témát. Ezúttal is érvényesül az „alibi" szerkesztési elve: különböző szemléletű és ízlésű emberek munkáiból egységes kötetet hozni létre, sok könnyedséggel, minden nagyképűség nélkül. Mulattatni és étvágyat gerjeszteni magas színvonalon, sokak számára szórakoztatóan.

Az antológia szerzői: Hugo Ball, Bánki György, Bodor Ádám, Alexander Brody, Csányi Vilmos, Csepreghy Nándor, Danyi Zoltán, Dragomán György, Forgách András, Gáncs Tamás, Géczi János, Gelencsér József, Johann Wolfgang von Goethe, Győrffy Ákos, Hugo von Hofmannsthal, Jaksity György, Jolsvai András, Karafiáth Orsolya, Kolláth Kornél, Kovács András Ferenc, Kitley Zsófia, Kovács Emese, Kukorelly Endre, Lampé Ágnes, Magyar László András, Malonyai Péter, Maros András, Márton László, Nagy Gabriella, Nyerges Gábor Ádám, Orosz Györgyi, Alice Oswald, Peer Krisztián, Radics Viktória, Radnóti Sándor, Sákovicsné Dömölky Lidia, Szabó T. Anna, Szendi Nóra, Szerényi Gábor, Tandori Dezső, Térey János, Torma Tamás, Tóth Krisztina, Tulassay Tivadar, Ugron Zsolna, Vajkai Zsófia, Vámos Miklós.

Az antológiában szereplő képzőművészek: Barabás Zsófia, Bodor Anikó, Freund Éva, Franco Innocenti, Glaser Edit, Laki Nóra, Moizer Zsuzsa, Rózsa Erika, Sipos Eszter, Szerényi Gábor, Szyksznian Wanda.

Az Alibi szerkesztői: Alexander Brody, Karsai Béla, Márton László, Nagy Gabriella és Torma Tamás

Alibi hat hónapra; Felhő, Alibi Kiadó – Hamu és Gyémánt, 2017, 184 oldal, 2500 Ft

 


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.