Mikorra várható és hány leütés lesz készülő (remélhetőleg „nagy”) regényed?

Bodor Ádám: Nem tudom, ilyesmin sose gondolkozom. Nem áltatom magam tervekkel, a terjedelemmel kapcsolatban a legkevésbé, és nem kötöm magam határidőkhöz. Amikor úgy érzem, hogy valami készen van, akkor készen van, és akkora, amekkora.
 
Terjedelmi értelemben nem írsz sokat, viszont, és ezzel nyilván összefüggésben minden szövegedben érződik az állandó szűrés, sűrítés tisztító igénye. Hogyan gondolható el az írásnak ez a folyamata?

B. Á.: Nem hinném, hogy valami sajátos eljárásról tudnék beszámolni. A prózaírásban a terjedelem is alkati adottság, az írói magatartás része, a személyiség mélyéből ered, másfelől bizonyos tekintetben morális kérdés is. Ez annyit jelent, hogy a természetes súlypontok mellett egy szóval sem, egy tudósítással sem többet, mint amennyivel eleget teszek saját esztétikai elvárásaimnak. Persze így is megtörténik, hogy az írás folyamatában az ember nekivadul, elkalandozik és mesélni kezd. Ilyenkor nem árt résen lenni.
 
Az ÉS-ben rövidpróza-sorozatod volt olvasható; a nyolcvanas évek elejéről származó szövegek, amelyekből aztán kötet is született, Az utolsó szénégetők címmel. Lehet, hogy tájékozatlan vagyok, de nem ismerem ezeknek a szövegeknek a pontos történetét; „filológiai útját”. Megosztanád velünk?

B. Á.: Először is pontosítanék: a szövegek az ezerkilencszázhetvenhét és nyolcvankettő közötti rövid időszak irodalmi publicisztikái, amelyek a kolozsvári Utunk folyóiratban jelentek meg. Keletkezésükre a napi betevő falaton kívül nincs más magyarázat. Annak idején Kolozsváron szabadúszóként éltem, könyvet három-négy vagy öt évenként jelentettem meg, közben valamiből el kellett tengődni, némi figyelemmel azokra a szenvedélyekre, amelyek a nehezebb napok túlélésében segítettek. Annyi bizonyos, hogy egy kényelmes szerkesztői állás hátterével ezek a pont másfél flekknyi írások soha nem születnek meg. Hétről hétre penzumként készültek, nemegyszer a lapzárta sürgetésében, olykor bosszantó felületességgel. Amolyan mostohagyerekeknek tekintettem őket, és egy-két utólag átdolgozott kivételtől eltekintve nem is kerültek bele a köteteimbe. Most zavart meglepetéssel olvasom őket újra, ugyanis jó részük teljesen kimosódott az emlékezetemből. Olykor döbbenten találkozom velük: ezt tényleg én írtam? Úgy látszik, igen.
 
Az előző kérdésben emlegetett írásokra (is) igaz: ahogyan a kimondás, úgy az elhallgatás, de még inkább: a ki-nem-mondás legalább annyira fontos számodra. Ilyenkor elhallgatsz titkokat, vagy számodra is titokban maradnak a sorsok; alternatív megfejtésekre vár szereplőid történetének kimenetele?

B. Á.: Én nem látok bele mások lelkébe, akkor sem, ha én találom ki őket, de nem is akarok. Nem szívesen vájkálok mások gondolataiban, ezzel megtisztelem hőseimet is, tetteik, belső indítékaik jobbára előttem is ismeretlenek, akkor is, ha történetesen az alanyi előadásmódot választom. Elégedjünk meg a tárgyilagos, szenvtelen látvánnyal, így a szavakon, és gesztusokon kívül alig-alig kerül a szövegbe más információ. Azokkal is jó csínján bánni. Ezzel aztán a megfejtés, az értelmezés öröme is megmarad a nyájas olvasónak.
 
Ha egy nagyobb munkába kezdesz, mint amiben láthatóan most vagy, milyen módszerrel dolgozol? Mennyire látod előre a távlatokat, az etapokat, az elágazási pontokat?

B. Á.: Semmit nem látok előre, azt hiszem, nem is túl jó dolog mindent előre tudni. Nekem elég egy hely, egy táj hangulata, egy valamelyest rendhagyó morális környezet, ahol esetleg történni fog valami. Valami, ami művészi értékét tekintve jobbára csak az írás során alakul ki, amikor megjelennek azok a színek, szagok, süvöltő szelek, amire titokban számítok.
Vagy nem jelennek meg. Ilyenkor jobb valami mással foglalkozni, például körül lehet nézni a piacokon.
 
Van-e jellegzetesen Bodor Ádám-nap, azaz van-e valamilyen munkarend az életedben, és itt az íráson túli idődre is gondolok, például és különös tekintettel az előbbi válaszodban megpendített piaci sétákra.

B. Á.: Ha úgy vesszük, minden nap jellegzetesen Bodorádám-nap, ami azt jelenti, hogy akaratlanul is alkalmazkodom az idők során kialakult bizonyos órarendhez, saját természetemhez. Így például, még ha reggel neki is fogok dolgozni, előbb-utóbb elhatalmasodik rajtam a kényszer, hogy kirohanjak a városba. Teszek egy kört, körülnézek – bizonyos kiemelt napokon természetesen a piacokon is -, és megnyugszom. Hazatérek és vagy főzni kezdek valamit - már ha feleségem meg nem előzött -, vagy – már amikor éppen dolgosabb periódusban vagyok - leülök a gép mellé, pepecselek, aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem. De ez sosem kárba veszett idő. Lazán szeretek élni, közben ez a lazaság a maga prioritásával szigorúan megszabja a mindennapok menetrendjét. Persze, amikor komolyan dolgozom valamin, azért fölcserélődnek a prioritások is. Kötelező munkaidőm nincsen, mindig is csodáltam azokat, akik napi rendszerességgel, órarendszerű beosztással dolgoznak, életvitelszerűen gyártják a könyveket, egyiket a másik után. Én alkatomat messzemenően tiszteletben tartva mindig nagy kihagyásokkal dolgoztam.
 
A hetvenötödik születésnapod alkalmából rendezett ünnepségen Szüts Miklós festőművész beszélgetett veled. Feleséged, Bodor Anikó szintén képzőművész. Milyen természetű a kapcsolatod a társművészetekkel?

B. Á.: Mivel alapvetően humán beállítottságú vagyok, természetes, hogy feleségem nem könyvelő, nem is atomfizikus, barátaimat is mindig inkább művészek között találtam meg. A művészek nehéz, öntörvényű, gyakran kibírhatatlan emberek. Ennek tudatában egymást könnyebben elviseljük. De ezek személyes kapcsolatok, amit nem a társművészethez való viszonyom határoz meg. Nem hinném, hogy valamelyik művészeti ág iránti vonzalom művészek személyiségéhez kapcsolható, ez annál sokkal mélyebb dolog. Jó a kapcsolatom a társművészetekkel, elsősorban a zenével…
 
Követed-e, és mennyire szoros olvasatban szülőfölded, Erdély irodalmát? Milyen alakulásokat látsz otthon?

B. Á.: Nem rendszeresen, és nem is az irodalmár igényével követem, inkább alkalomszerűen, pályatársi kíváncsisággal. Nem is az alakulásokat kísérem figyelemmel, inkább azt, hogyan épül bele Erdély irodalma a magyar művelődés egészébe. Nem látok sajátos erdélyi képződményeket, az ott keletkező irodalom tendenciái, leszámítva domborzati és népességi sajátosságok jelenlétét, nagyjából a hazai képet mutatják, és miért is lenne ez másként. Emellett nyílván a történelmi fordulattal, és azzal párhuzamosan a kommunikáció újszerű eszközeinek köszönhetően sok minden megváltozott. A művek áramlása szabad teret kapott, és a terjesztés fejletlenségén kívül nincs is kitéve korlátozott, korlátolt és diszkriminatív figyelemnek, amint ez korábban történt, amikor az erdélyi magyar irodalom egy néhány mérvadónak tekintett személyisége, aki a magyarországi irodalommal tartotta, tarthatta a kapcsolatot, befolyásolta az anyaországi irodalmi közvélemény befogadó készségét, és a maga sajátos szemléletét, értékrendjét és ízlését közvetítve, kijelölte, kit érdemes onnan olvasni. És azt is, hogy kit nem. Mindemellett, az anyaországi atyáskodás buta szándéka és gyakorlata még nem vált köddé, itt egyes testületek a határon túliak megbecsülését nem szakmai erények, eredmények alapján, hanem még mindig népességarányos kvótában képzelik el, mintegy a provincia provinciáját, ezzel kultúránk egy darabját újra és újra elkülönítve és leválasztva az egészről. Szánalmas és szomorú tény, hogy ez a tovább élő bürokratikus szemlélet, és az általa gerjesztett lappangó feszültség még mindig érzékelhető, és okoz keserűséget is eleget.

És a magyarországi szcénában?

B. Á.: Ez egy sokszínű irodalom, ennek megfelelően találkozik is a legkülönfélébb olvasói elvárásokkal. A mikszáthi elbeszélői eszménytől a posztmodern eklektikus szabadság eszköztáráig, itt minden jelen van, ráadásul a műfaj támasztotta igényen belül a legjobb színvonalon.
 
Az előző kérdést bővítve: mennyire otthonod az az ott, és mennyire itthonod ez az itt? A havasok világa, amiről oly sokat és láttatóan írsz, visszahív-e? Vajon az-e az a táj, amely egykori és mostani önmagad között állandó kapcsolatot jelent?

B. Á.: Aki egyszer kiszakadt a szülőföldtáji, nyelvi, társadalmi környezetéből, amelyhez valamelyest érzelmi szálak kötik-kötötték, annak számolnia kell azzal, hogy a továbbiakban nem tud többé a korábbi lelki-érzelmi koordináták között élni, és hogy hiába is fáradozna azon, hogy az itthon-otthon fogalmi hátterét átértelmezze. Ebben a dilemmában a táj, a történelmi díszlet maga is veszít eredendő szakrális jelentőségéből, és nem biztos, hogy egy erőltetett találkozás képes lenne a régi önmagunkkal szembesíteni. Ilyesmire nem is vágyom. Most tértem haza Erdélyből, pont a havasokból egy hónapi sízés után, és pont erre döbbentem rá: hogy most teljesen mást jelent nekem egy ilyen ottlét, mint egykor. Az élet során az emlékezetben a folyamatos változás dinamizmusában átértékelődik, átminősül sok minden, tisztában kell lennünk azzal, hogy minden nap más, mint amilyen az előző volt, így hol devalválódnak, hol felértékelődnek tapasztalataink. Az érzelmek, érzelmi kötődések pótolhatatlanok és megismételhetetlenek. Nincs haszontalanabb és reménytelenebb dolog a múltba révedésnél, egykor volt érzelmi környezet iránti vágyakozásnál. Oda akarok kilyukadni, hogy hazalátogatásaim során nem a régi kapcsolat melegedik fel, ez egy új találkozás, tetszik, nem tetszik, ezzel kell valamit kezdeni.
 
Rajtad és a szerkesztőn kívül megmutatod-e valakinek megjelenés előtt a kéziratot?

B. Á.: Erre még gondolni is rossz. Ilyet soha nem teszek.

 

 

Hamarosan olvashatják az Artisjus-díjas Borbély Szilárddal, Győrffy Ákossal és Tverdota Györggyel készült interjúinkat is.