Ha beütöm a nevét keresőbe, figyelmesen néz rám, mint egy orvosprofesszor. Pedig dzsesszzenész volt, grafikus és főleg irodalmár. Egészen 2010. augusztus második hetének keddjéig nem kellett volna a neve elhangzása után múlt időt használnom, ha fel akartam volna sorolni, mi minden.. Költő, próza- és drámaíró, de főleg esszéista, irodalomtörténész. És szövegeim gondozója, tettem volna hozzá.

Valóban úgy van-e, ahogyan a felesége mondta, hogy két hetet kért még az orvosától, hogy befejezze a monográfiát, amit írt? Elszégyellem magamat, ha ez így igaz. Büszke vagyok rá, ha igaz. Olyan ember volt, aki mindig maga elé enged másokat, mondta még a felesége abban az utolsó e-mailben, melyben arra kértem, hogy írja meg, mi az, amit le kéne írnom Bodor Béláról.  Elküldött egyéb adatokat is, beszélt a 15 000 kötetből álló könyvtárról, hatalmas zenetárról, ami a férje után maradt, a rengeteg ki nem adott kéziratról.

Nemigen van irodalmár, akinek alkata, egy képzeletbeli kirakós kártyajátékon kevésbé illene az enyémhez. Gyerekkorom egyik társasjátéka volt a párok megkeresése a hasonló hasonlónak örül elv alapján. Tiroli öltözékben, bosnyák népviseletben egy fiú és egy lány, gazda és gazdaasszony, cukrász és cukrászkisasszony, szemüveges tanár és szemüveges  tanárnő. Szerettem a képtelen feltételezéseket, a játék után egymás mellé raktam a tiroli és bosnyák fiút, a gazdát és cukrászkisasszonyt, hadd örüljenek ők is egymásnak.. Az enyémnél eggyel fiatalabb nemzedékhez tartozó, alkatát tekintve inkább prózaírót sejtető, az én habitusomtól távolálló B.B. hogyan ismerhette, milyen belátó képesség révén érezhette otthon magát az életemben, amelynek keretei között gyakran elveszek én magam?  Rejtély, de evidencia, hogy nemcsak a szövegeimbe látott bele, de szándékaimba is.

Tavalyelőtt egy Parnasszus-eseten együtt ültem vele a műcsarnokbeli irodalmi rendezvényen a szereplők között. Akkor már viaszosan fehér volt és erősen lefogyott. Azon kaptam magamat, hogy ha kérdeznek valamit a verseimről vagy novelláimról, ránézek, akar-e válaszolni ő, vagy a magam tökéletlenebb módján válaszoljak-e én a nekem feltett kérdésre. Jobban szereti, mint én, amit írok, gondoltam, máskor is elveszetten.      

Egyik versében a műfordítókra vonatkozó keserű megállapítást tett a pályája felén járó Kálnoky László. Saját vérét töltögette idegen erekbe - szólt Kálnoky műfordító nekrológjának egyik sora. Az ő irodalmi rangját csak idős korára fogadta el az irodalmi al- és túlvilág. Jól emlékszem Nemes Nagy Ágnes tartózkodó véleményére  Kálnoky költői teljesítményével kapcsolatosan. Ma már Kálnoky a költők költője lett és megszállott olvasói rákaptak a különös ízre. Úgy gondolom, a műfordítás kivételével, a talán minden irodalmi műfajt művelő Bodor Béla, esszéistaként az iskolát teremtő nagyok közt foglal majd helyet a halála után.

Szerencsésnek mondhatja magát a szerző, a régi magyar író és a kortárs egyaránt, akiről ő írt. Rang volt vizsgált szerzői közé tartozni, akkor is, ha kifogásait sorolta. Sasszemét nem kerülték el a henyeségek. Emlékszem, mennyire bántott, hogy egyik novellám ügyetlen (borzasztó, rémes) kezdőmondatát kritikájában megismételte. Eszembe sem jutott azzal mentegetnem őt és magamat, hogy egyes kritikusok szépírói kudarcukat verik le a szerzőn.  Nem volt oka a kisebbrendűségre, de ha lett volna, sose tette volna. Továbbá sosem vakította olvasóját elképesztő tárgyi tudása villogtatásával. Tárgyánál maradt, és ez a nagy esszéistákra valló erény. Tudását a tárgyához igazította.

Sosem leplezte bizonyos vallásossággal, istenhittel kapcsolatos idegenkedését. Mégis leírta (a Holmi januári számában ) a következő mondatot: Kereszténynek lenni – bármennyire ellentmondásosnak tűnik ez – végletesen intellektuális jelenség. Ráadásul egy olyan intellektus ön- és világszemlélete, amely a hozzá tartozó test és lélek foglyaként látja önmagát. Vagy az említett tanulmányban egy másik helyen: Kép látvány és látomás természetes módon alkot egységet ebben a gondolatmenetben, és ez (hogy én is privatizáljak egy keveset) nagyon közel áll ahhoz, ahogy én magam is gondolkodom a költőiségről. Másutt pedig– amit soha recenzens ilyen súllyal, mint ő, nem jegyzett meg írásaimmal kapcsolatosan, jóllehet mindig ez volt legfőbb törekvésem irányultsága – a következőt írja : A szerző soha életében nem írt le egyetlen sort, ami minden keserűsége ellenére ne sugározta volna az életbe vetett reményt. Ahogyan észrevette azt is, hogy ennek a szándéknak látszólagos ellentéte is igaz:  Szó sincs itt békéről, hűségről, szeretetről. Pontos, elkenésektől, hazugságoktól mentes világismeretről van szó.  És ha belegondolok, milyen szorongással kezdtem olvasni tanulmányát! Végtelen hálát éreztem azonnal, és azóta is iránta. A különböző különbözőnek örül ritka bizonyítékává váltak írásaimmal kapcsolatos megjegyzései.

Végtelenül szomorú vagyok, hogy már nem beszélhetek jelenidőben róla.  Nem vigasztal, hogy nem vagyok egyedül, veszteségem az irodalom vesztesége. A fájdalmunkkal mindig egyedül vagyunk. Mi célja volna különben a fájdalomnak?