Bodor Ádám: Verhovina madarai (részlet)
A Litera új, Magasiskola néven induló rovatában elsőként Bodor Ádám
készülő, Verhovina madarai címmel hamarosan a Magvető Kiadónál
megjelenő kötetéből közlünk exkluzív részletet.
- 2011. szeptember 30.
A Litera szépirodalmi rovata elé
Mintha rendben lenne minden, mintha normálisan mennének a dolgok, mintha a világból éppen ez hiányozna csupán: a Litera elindítja szépirodalmi rovatát. A Magasiskola finom, exkluzív hely kíván lenni, melynek puszta léte, szellemisége, kérlelhetetlen minőségigénye egy másik Magyarországról hoz üzenetet. Új rovatunk nem előzmény nélküli, és szeretne kompromisszumoktól mentesen működni, így akkor jelentkezik, ha az aktuális közlés színvonala a szerkesztők szerint meggyőzően indokolja azt.
Keresztury Tibor
BODOR ÁDÁM: Verhovina madarai (részlet)
3.
(Nika Karanika)
Áldozócsütörtök reggelén, a hittanórán történt eligazítás végeztével Lorenz Fabritius lelkész kiválasztott hét iskolás lányt és kiküldte őket a Paltin mezejére, hogy a délutáni ünnepségre szedjenek margarétát, németszegfűt és búzavirágot, mindegyikük mindegyikből egy-egy csokorral. A választás a két Nyegrutz leánykára, Augustinék két kislányára, és a három Gleznár-unokatestvérre esett, nyolc-, kilenc-, és tizenegy évesek voltak. Mind odavesztek, amikor délután a Szent Vaneliza erdei kápolnába, amely kihívóan, magányosan áll a réten, belecsapott a villám.
Medárd napja abban az évben pünkösdre esett, de a Medwaya fölé az első komor fellegek már egy héttel korábban megérkeztek. Előbb csak kerülgették az ormokat,
aztán azon a szerdai napon, kora délután egyszer csak összecsaptak és haragos mordulással megindultak Jablonska Poljana felé.
A gyerekek, amikor látták, hogy a völgyre hirtelen esti szürkület homálya borul, amelyet fatörzs vastagságú villámok szabdalnak, szerteágazó, vakító nyalábokkal, tűzgolyók gurulnak végig a Paltin lejtőin, egészen az első kőkerítésekig és ott éktelen sivítással elpukkannak, a romos erdei kápolnában kerestek menedéket, amelynek fedele hiányzott, jóformán már csak a falai álltak. Ott érte őket a villámcsapás.
A bajt odalenn a telepen sokan megsejtették, a mezőkről a jégverés baljós bürökszaga áradt, úgy, hogy még zuhogott az eső, de már többen siettek az erdei kápolna felé. Ott voltak Gleznárék, Nyegrutzék, valamint több aggódó érdeklődő, és ott volt Nika Karanika gondozónő is.
Augustin a feleségével valamivel később érkezett. Bősz lakatosok voltak, bádogosmunkát is egyedül ők vállaltak, amiből az asszony is kivette a részét, dolgukat kósza hírekért abba nem hagyták volna. Az sem zavarta őket, hogy a veteményesből a jégverte hagyma, petrezselyem, kapor és csombor bódító illata betört a pincébe, ahol vasakat kalapáltak. Először nem is akartak kimenni, az Adam nevű alkalmi inast, egykori javítós gyereket küldték ki körülnézni, akit Anatol Korkodus adott nekik kölcsön két hétre, hogy egy sürgős tetőfedés előkészítésében segítsen nekik. Akkor rohantak ki ők is eszeveszetten, amikor az inas visszatért a hírrel, hogy a gyerekek valamennyien a kövezeten feküsznek mozdulatlanul, fölöttük, mint valami szemfedő, jeges párafelhő lebeg. Pedig akkor még nem is állt módjában senkinek őket közelről megszemlélni.
Az ablakon át látták ugyan a kövezeten, a margarétaés búzavirág-csokrok között mozdulatlanul heverő gyerekeket, de jó ideig nem tudtak a közelükbe menni. Az oromzat csúcsán megolvadt a kis kereszt, végigcsorgott a falakon és a bejárat előtt a lépcsőkre csöpögött. Megolvadt a tölgyfa ajtón a kilinccsel együtt a zár is, helyén csak egy éktelen vasgombóc maradt. Az ajtót végül - miután lakatos létére Augustin és felesége sem bírt vele boldogulni - hegyes kövekkel kellett betörni.
A hét gyermek a kőpadlón feküdt, messziről látszott, hogy nincs bennük élet. A csenevész, mozdulatlan testek körül már temetőbogarak futkostak. Ha félig nyitott szájuk előtt még remegett is volna valami kis fehér párafoszlány, az csak a távozó lélek lehetett, mert odabenn a vértelen ajkak mögött már a túlvilág örök éjszakája sötétlett.
Nika Karanika gondozónő körbejárta a fekvő gyerekeket, végül föléjük hajolt és mint valami halottkém, egyenként megérintette a homlokukat. Eközben két kislány homlokára egy-egy könnycseppje hullott - az egyik Nyegrutzéké volt, a másik pedig a Gleznároké -, ezek egy idő után megrezzentek, hirtelen mély lélegzetet vettek, fészkelődni kezdtek, kicsit nyöszörögtek, majd felültek, míg a többi, köztük az Augustin házaspár két lánya is, fekve maradt.
Augustin sürgetni kezdte, hogy tovább, tovább, de Nika Karanika nem értette, mit akar.
Hogy a könnycseppek? Lehet, de neki csak az a két könnycseppje volt.
A Nyegrutz kislányt a Gleznárékéval bevitték megfigyelésre a beteggondozóba, az Augustin házaspár két gyermekét és a Gleznárok másik két gyermekét, valamint a másik Nyegrutz lánykát pedig a halottasházba.
Délután, ahogy a förgeteg elvonult, Hamilcar Nikonuk tiszteletbeli csendbiztos unszolására Anatol Korkodus brigadéros behívatta Nika Karanikát a közösségi házba. Kettőt feltámasztott, azt mondják. Hogy a fenébe csinálta? Nika Karanika megvonta a vállát. Nem szólt egy szót sem, kinézett az ablakon.
A többit mért nem akarta? A gondozónő továbbra is csak bámult kifelé, a vállát vonogatta, mintha azt mondaná: úgy látszik, ennyire tellett, senki se tökéletes.
Anatol Korkodus ezzel bocsátotta el: Ilyesmi nálam egyszer fordulhat elő. Ígérje meg, hogy soha többet nem tesz ilyet.
Nika Karanika talán nem is értette, miket kérdeznek tőle, azt sem, hogy miért. Mindenesetre aznap éjjel hátulról leszúrták. Az eset az udvaron történt, az árnyékszék és a betegház között, teljes sötétségben, mivel a sorozatos villámcsapások után egész Verhovina áram nélkül maradt. A penge nem ütött mély sebet, megcsúszott a bordákon, hegye talán bele is törött. Nika Karanika visszatámolygott a szobájába, a sebet egész éjjel egy mézbe mártott fakanállal kenegette, úgyhogy hajnalra már talpra is bírt állni. Amikor megjött az áram, átbicegett a betegszobába, megnézni a gyerekeket, hogyan töltötték az éjszakát. De azok akkor már megint nem éltek. Testükre drót volt tekerve, egyik ága bokájukra, másik a nyakukra, a vége pedig az aljzatba dugva. Aki ezt tette, tudta, mit tesz, és azt is, mi annak a módja.
Nika Karanikának minden péntek reggel, mielőtt elindulok Klara Burszen kisasszonyhoz, én viszek Nyegrutztól egy tejfölös lángost, és mivel madár, aki belekóstolna, egy sem lakik már Jablonska Poljanán, bekopogok, aztán egyszerűen otthagyom neki az ablakpárkányon. Boldoggá tesz, ha olykor őt is megpillantom, az ablak résein beszívhatom illatát is, de ha nem, egyszerűen továbblépek.
Ezen a reggelen, miközben lépcsőjén fölfedeztem az elhullott kövér vércseppeket és épp arra figyeltem, hogy valamelyikre rá ne lépjek, ő már a nyitott ablak mögött várt rám, és röviden szóba állt velem. Hogy úgy látszik, az embernek már a puszta léte elég ok, hogy kitegye magát éjszakai támadásoknak. De hiába is faggatnák, ő nem tud semmit, miután hátba döfték, egész éjszaka a maga kenegetésével volt elfoglalva. Egy dologra azért esküdni merne, mégpedig arra, hogy a betegszobában, a két halott gyermek ágya körül olyan nehéz, fémes szag lebegett, mint az olyan helyiségekben, ahol vasakat munkálnak meg. Az ilyen szag tartósan beleivódik az ember ruhájába, de még a bőrébe is. Bárhol járna is az illető, nyomát mindenütt otthagyja, meg is marad, amíg valamilyen légvonat el nem sodorja.
Nagy kunszt nem volt kitalálni, kire gondolhatott.
Úgyhogy amikor Anatol Korkodus Eronim Mox meséskönyve és egy nevekkel teleírt papírlap előtt ülve megkért, tippeljem meg, ki legyen az, akire nyomós indokok alapján rátereljük majd a gyanút, nyomban rávágtam, ne is fárassza magát: Augustinék voltak azok.
Bólintott, mint aki pont ezt a választ várta. Akkor hát jaj nekik.
(Nika Karanika)
Áldozócsütörtök reggelén, a hittanórán történt eligazítás végeztével Lorenz Fabritius lelkész kiválasztott hét iskolás lányt és kiküldte őket a Paltin mezejére, hogy a délutáni ünnepségre szedjenek margarétát, németszegfűt és búzavirágot, mindegyikük mindegyikből egy-egy csokorral. A választás a két Nyegrutz leánykára, Augustinék két kislányára, és a három Gleznár-unokatestvérre esett, nyolc-, kilenc-, és tizenegy évesek voltak. Mind odavesztek, amikor délután a Szent Vaneliza erdei kápolnába, amely kihívóan, magányosan áll a réten, belecsapott a villám.
Medárd napja abban az évben pünkösdre esett, de a Medwaya fölé az első komor fellegek már egy héttel korábban megérkeztek. Előbb csak kerülgették az ormokat,
aztán azon a szerdai napon, kora délután egyszer csak összecsaptak és haragos mordulással megindultak Jablonska Poljana felé.
A gyerekek, amikor látták, hogy a völgyre hirtelen esti szürkület homálya borul, amelyet fatörzs vastagságú villámok szabdalnak, szerteágazó, vakító nyalábokkal, tűzgolyók gurulnak végig a Paltin lejtőin, egészen az első kőkerítésekig és ott éktelen sivítással elpukkannak, a romos erdei kápolnában kerestek menedéket, amelynek fedele hiányzott, jóformán már csak a falai álltak. Ott érte őket a villámcsapás.
A bajt odalenn a telepen sokan megsejtették, a mezőkről a jégverés baljós bürökszaga áradt, úgy, hogy még zuhogott az eső, de már többen siettek az erdei kápolna felé. Ott voltak Gleznárék, Nyegrutzék, valamint több aggódó érdeklődő, és ott volt Nika Karanika gondozónő is.
Augustin a feleségével valamivel később érkezett. Bősz lakatosok voltak, bádogosmunkát is egyedül ők vállaltak, amiből az asszony is kivette a részét, dolgukat kósza hírekért abba nem hagyták volna. Az sem zavarta őket, hogy a veteményesből a jégverte hagyma, petrezselyem, kapor és csombor bódító illata betört a pincébe, ahol vasakat kalapáltak. Először nem is akartak kimenni, az Adam nevű alkalmi inast, egykori javítós gyereket küldték ki körülnézni, akit Anatol Korkodus adott nekik kölcsön két hétre, hogy egy sürgős tetőfedés előkészítésében segítsen nekik. Akkor rohantak ki ők is eszeveszetten, amikor az inas visszatért a hírrel, hogy a gyerekek valamennyien a kövezeten feküsznek mozdulatlanul, fölöttük, mint valami szemfedő, jeges párafelhő lebeg. Pedig akkor még nem is állt módjában senkinek őket közelről megszemlélni.
Az ablakon át látták ugyan a kövezeten, a margarétaés búzavirág-csokrok között mozdulatlanul heverő gyerekeket, de jó ideig nem tudtak a közelükbe menni. Az oromzat csúcsán megolvadt a kis kereszt, végigcsorgott a falakon és a bejárat előtt a lépcsőkre csöpögött. Megolvadt a tölgyfa ajtón a kilinccsel együtt a zár is, helyén csak egy éktelen vasgombóc maradt. Az ajtót végül - miután lakatos létére Augustin és felesége sem bírt vele boldogulni - hegyes kövekkel kellett betörni.
A hét gyermek a kőpadlón feküdt, messziről látszott, hogy nincs bennük élet. A csenevész, mozdulatlan testek körül már temetőbogarak futkostak. Ha félig nyitott szájuk előtt még remegett is volna valami kis fehér párafoszlány, az csak a távozó lélek lehetett, mert odabenn a vértelen ajkak mögött már a túlvilág örök éjszakája sötétlett.
Nika Karanika gondozónő körbejárta a fekvő gyerekeket, végül föléjük hajolt és mint valami halottkém, egyenként megérintette a homlokukat. Eközben két kislány homlokára egy-egy könnycseppje hullott - az egyik Nyegrutzéké volt, a másik pedig a Gleznároké -, ezek egy idő után megrezzentek, hirtelen mély lélegzetet vettek, fészkelődni kezdtek, kicsit nyöszörögtek, majd felültek, míg a többi, köztük az Augustin házaspár két lánya is, fekve maradt.
Augustin sürgetni kezdte, hogy tovább, tovább, de Nika Karanika nem értette, mit akar.
Hogy a könnycseppek? Lehet, de neki csak az a két könnycseppje volt.
A Nyegrutz kislányt a Gleznárékéval bevitték megfigyelésre a beteggondozóba, az Augustin házaspár két gyermekét és a Gleznárok másik két gyermekét, valamint a másik Nyegrutz lánykát pedig a halottasházba.
Délután, ahogy a förgeteg elvonult, Hamilcar Nikonuk tiszteletbeli csendbiztos unszolására Anatol Korkodus brigadéros behívatta Nika Karanikát a közösségi házba. Kettőt feltámasztott, azt mondják. Hogy a fenébe csinálta? Nika Karanika megvonta a vállát. Nem szólt egy szót sem, kinézett az ablakon.
A többit mért nem akarta? A gondozónő továbbra is csak bámult kifelé, a vállát vonogatta, mintha azt mondaná: úgy látszik, ennyire tellett, senki se tökéletes.
Anatol Korkodus ezzel bocsátotta el: Ilyesmi nálam egyszer fordulhat elő. Ígérje meg, hogy soha többet nem tesz ilyet.
Nika Karanika talán nem is értette, miket kérdeznek tőle, azt sem, hogy miért. Mindenesetre aznap éjjel hátulról leszúrták. Az eset az udvaron történt, az árnyékszék és a betegház között, teljes sötétségben, mivel a sorozatos villámcsapások után egész Verhovina áram nélkül maradt. A penge nem ütött mély sebet, megcsúszott a bordákon, hegye talán bele is törött. Nika Karanika visszatámolygott a szobájába, a sebet egész éjjel egy mézbe mártott fakanállal kenegette, úgyhogy hajnalra már talpra is bírt állni. Amikor megjött az áram, átbicegett a betegszobába, megnézni a gyerekeket, hogyan töltötték az éjszakát. De azok akkor már megint nem éltek. Testükre drót volt tekerve, egyik ága bokájukra, másik a nyakukra, a vége pedig az aljzatba dugva. Aki ezt tette, tudta, mit tesz, és azt is, mi annak a módja.
Nika Karanikának minden péntek reggel, mielőtt elindulok Klara Burszen kisasszonyhoz, én viszek Nyegrutztól egy tejfölös lángost, és mivel madár, aki belekóstolna, egy sem lakik már Jablonska Poljanán, bekopogok, aztán egyszerűen otthagyom neki az ablakpárkányon. Boldoggá tesz, ha olykor őt is megpillantom, az ablak résein beszívhatom illatát is, de ha nem, egyszerűen továbblépek.
Ezen a reggelen, miközben lépcsőjén fölfedeztem az elhullott kövér vércseppeket és épp arra figyeltem, hogy valamelyikre rá ne lépjek, ő már a nyitott ablak mögött várt rám, és röviden szóba állt velem. Hogy úgy látszik, az embernek már a puszta léte elég ok, hogy kitegye magát éjszakai támadásoknak. De hiába is faggatnák, ő nem tud semmit, miután hátba döfték, egész éjszaka a maga kenegetésével volt elfoglalva. Egy dologra azért esküdni merne, mégpedig arra, hogy a betegszobában, a két halott gyermek ágya körül olyan nehéz, fémes szag lebegett, mint az olyan helyiségekben, ahol vasakat munkálnak meg. Az ilyen szag tartósan beleivódik az ember ruhájába, de még a bőrébe is. Bárhol járna is az illető, nyomát mindenütt otthagyja, meg is marad, amíg valamilyen légvonat el nem sodorja.
Nagy kunszt nem volt kitalálni, kire gondolhatott.
Úgyhogy amikor Anatol Korkodus Eronim Mox meséskönyve és egy nevekkel teleírt papírlap előtt ülve megkért, tippeljem meg, ki legyen az, akire nyomós indokok alapján rátereljük majd a gyanút, nyomban rávágtam, ne is fárassza magát: Augustinék voltak azok.
Bólintott, mint aki pont ezt a választ várta. Akkor hát jaj nekik.
Hozzászólás