hirdetés

Bogdán László: Még hallani azt a hegedűszót

2018. január 13.

Ott állunk máris a brassói állomáson, a város tegnapi / büszkesége eléggé lerobbant állapotban várja a változást. / A bejáratnál ott ül a lábatlan koldus és hegedül. / Minden megvan. Minden ugyanolyan. – Októbertől pár hónapon át erdélyi szerzők műveit közöljük a Magasiskolában. Bogdán László versét olvashatják.

hirdetés

„egyszer majd úgyis visszamegyünk!"
Kopacz Attilának

Ellenfényben Brassó és környéke. Azok a sivár nyolcvanas évek.
Az aranykorszak atlantiszi homálya. Egyszer majd úgyis
visszamegyünk, hidd el! Az évek csigalépcsőin nem is kell
Sokáig botorkálni, a tizennegyedik lépcsőfok után sötét lesz,
mint a bika szarvában és rögtön érződni fog a szag.
AZ A SZAG. A félelem szaga, amelybe DDT- por-, bráha-,
és fokhagymaszag vegyül. És a mosdatlan, rettegő emberi testek
pállott izzadságszaga és igen, még valami azonosíthatatlan,
Leginkább tejsavóra emlékeztető szag...
Ott állunk máris a brassói állomáson, a város tegnapi
büszkesége eléggé lerobbant állapotban várja a változást.
A bejáratnál ott ül a lábatlan koldus és hegedül.
Minden megvan. Minden ugyanolyan. Várnak az utcák. Az utcák!
Elindulunk. Rosszarcú, zavart tekintetű, rosszul öltözött,
örökké rohanó emberek, Sok koldus. Még több cigány. Olcsójancsik.
Akárcsak ma. Kavarja a szél a port látó szemünkbe.
Éneklő léptekkel indulunk a főtér felé. Hideg van.
Ismerősökkel is találkozhatnánk, gondold el!
Mindenki él még, Dani, Gázsó, Imre, Gerzson, Zsiga bácsi, Előd...
OJD kiskamasz még és bizonyára a Szabad Európa rádiót hallgatja.
Mondjunk csütörtököt. A Kapu utca. A ser –amely a város
nevét viseli – tíz lej még, bekaphatnánk egyet für alle falle!
Ha szerencsénk van – és miért is ne lenne, mi szerencsések
vagyunk – nem lesz olajos, viszont a mai sörökhöz képest
mégiscsak savanyó, mint a ló húgy! Nem, nem kumiszhoz hasonlít.
A kumisz kifejezetten kitűnő ital, egyszer a frunzei repülőtéren
Kirgíziában, egy egész üveggel megittam, a vendéglátóim
szívükbe is zártak, mondván, ezt még itt ejrópai vendégeik
nem tették meg... Büszkén húztam ki magam. Én, az európai!
Ezt most hagyjuk. A főtéren szél kergeti a szakadt nejlon
zacskókat, a szétdobált sajt- és csokoládépapírokat,
újságfoszlányokat, zörgő cigarettásdobozokat, kotonokat. Seprűjére
támaszkodik egy azóta bizonyára az elágazó ösvények kertjébe
disszidáló részeg utcaseprő. Zene szól. Az állomási lábatlan koldus
hegedűjének mélabús hangja elkísér. Hallatszik állandóan.
A szemét hangszórózene se nyomhatja el. Az újságok címlapjáról
a Kárpátok Géniusza néz. Valahol már megindulnak a védtelen
falvak, a házak, templomok, temetők ellen az emberarcú buldózerek.
Áthúzott arcú fiú jön szembe velünk, vigyorog.
Hoppá, hoppá! Van foga? Nincs foga?
Kafka perének színterén vagyunk. Melyikünk Jozef K.?
Azt figyelem, jönnek-e az egyen-öltönyös, veres nyakkendős,
kék szemű férfiak, akik akkoriban sűrűn jártak a nyomunkban.
A telefonok még huszonöt banisokkal működnek, ha működnek?
Az egyik fülke ajtaja kitörve, kilóg a kibelezett telefon.
Mindegy. Telefonálni amúgy sem tudnánk, nem hoztunk magunkkal
huszonöt banist és kit is hívhatnánk fel és miért?
Minden megvan, úgyis. Huszonnyolc lej egy hazai,
negyvennégy egy külföldi (cseh, lengyel, orosz, magyar,
keletnémet) hanglemez. Vehetnénk néhány Schumannt,
Rahmanyinovot. Hallani még a méla-kóros hegedűszót
és a romlás nesztelen szürke démonai is körülöttünk kerengenek.
Hámlanak a házfalak, Összedőlnek a kulipintyók
Földre roskadnak a kerítések. Behúzott farokkal menekülnek
a patkányok. Süllyed a hajó és az angyalszobor kissé roggyantan
szemrehányón néz ránk. Tudja, amit tud!
Az idő méhében már készülődik a változás.
Hamarosan eljön a szép új világ! ÉS ILYEN LESZ!

 

Fotó: Fekete Zsolt

 

„egyszer majd úgyis visszamegyünk!”
Kopacz Attilának
Ellenfényben Brassó és környéke. Azok a sivár nyolcvanas évek.
Az aranykorszak atlantiszi homálya. Egyszer majd úgyis
visszamegyünk, hidd el! Az évek csigalépcsőin nem is kell
Sokáig botorkálni, a tizennegyedik lépcsőfok után sötét lesz,
mint a bika szarvában és rögtön érződni fog a szag.
AZ A SZAG. A félelem szaga, amelybe DDT- por-, bráha-,
és fokhagymaszag vegyül. És a mosdatlan, rettegő emberi testek
pállott izzadságszaga és igen, még valami azonosíthatatlan,
Leginkább tejsavóra emlékeztető szag…
Ott állunk máris a brassói állomáson, a város tegnapi
büszkesége eléggé lerobbant állapotban várja a változást.
A bejáratnál ott ül a lábatlan koldus és hegedül.
Minden megvan. Minden ugyanolyan. Várnak az utcák. Az utcák!
Elindulunk. Rosszarcú, zavart tekintetű, rosszul öltözött,
örökké rohanó emberek, Sok koldus. Még több cigány. Olcsójancsik.
Akárcsak ma. Kavarja a szél a port látó szemünkbe.
Éneklő léptekkel indulunk a főtér felé. Hideg van.
Ismerősökkel is találkozhatnánk, gondold el!
Mindenki él még, Dani, Gázsó, Imre, Gerzson, Zsiga bácsi, Előd…
OJD kiskamasz még és bizonyára a Szabad Európa rádiót hallgatja.
Mondjunk csütörtököt. A Kapu utca. A ser –amely a város
nevét viseli – tíz lej még, bekaphatnánk egyet für alle falle!
Ha szerencsénk van – és miért is ne lenne, mi szerencsések
vagyunk – nem lesz olajos, viszont a mai sörökhöz képest
mégiscsak savanyó, mint a ló húgy! Nem, nem kumiszhoz hasonlít.
A kumisz kifejezetten kitűnő ital, egyszer a frunzei repülőtéren
Kirgíziában, egy egész üveggel megittam, a vendéglátóim
szívükbe is zártak, mondván, ezt még itt ejrópai vendégeik
nem tették meg…Büszkén húztam ki magam. Én, az európai!
Ezt most hagyjuk. A főtéren szél kergeti a szakadt nejlon
zacskókat, a szétdobált sajt- és csokoládépapírokat,
újságfoszlányokat, zörgő cigarettásdobozokat, kotonokat. Seprűjére
támaszkodik egy azóta bizonyára az elágazó ösvények kertjébe
disszidáló részeg utcaseprő. Zene szól. Az állomási lábatlan koldus
hegedűjének mélabús hangja elkísér. Hallatszik állandóan.
A szemét hangszórózene se nyomhatja el. Az újságok címlapjáról
a Kárpátok Géniusza néz. Valahol már megindulnak a védtelen
falvak, a házak, templomok, temetők ellen az emberarcú buldózerek.
Áthúzott arcú fiú jön szembe velünk, vigyorog.
Hoppá, hoppá! Van foga? Nincs foga?
Kafka perének színterén vagyunk. Melyikünk Jozef K.?
Azt figyelem jönnek-e az egyen- öltönyös, veres nyakkendős,
kék szemű férfiak, akik akkoriban sűrűn jártak a nyomunkban.
A telefonok még huszonöt banisokkal működnek, ha működnek?
Az egyik fülke ajtaja kitörve, kilóg a kibelezett telefon.
Mindegy. Telefonálni amúgy sem tudnánk, nem hoztunk magunkkal
huszonöt banist és kit is hívhatnánk fel és miért?
Minden megvan, úgyis. Huszonnyolc lej egy hazai,
negyvennégy egy külföldi (cseh, lengyel, orosz, magyar,
keletnémet) hanglemez. Vehetnénk néhány Schumannt,
Rahmanyinovot. Hallani még a méla-kóros hegedűszót
és  a romlás nesztelen szürke démonai is körülöttünk kerengenek.
Hámlanak a házfalak, Összedőlnek a kulipintyók
Földre roskadnak a kerítések. Behúzott farokkal menekülnek
a patkányok. Süllyed a hajó és az angyalszobor kissé roggyantan
szemrehányón néz ránk. Tudja, amit tud!
Az idő méhében már készülődik a változás.
Hamarosan eljön a szép új világ! ÉS ILYEN LESZ!

Bogdán László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.