A művészet csak ürügy az életről való elmélkedésre. Így volt ez a Bárkában is, amely részotthont adott a holland vendégművészeknek és -műveknek október 26-27-én. Hans van der Meer két éve bolyong a média reflektorfényén kívül eső focipályákon fotóapparátjával, hogy lencsevégre kapja azokat a helyeket, ahol még a részvétel, a játék a fontos, nem a hírnév. A fesztivál megnyitóján a holland nagykövet azt mondta, hogy az igazi Hollandia olyan, mint a kiállítás képein látható futballpályák... 
    
     Az első nap főműsor-idejében Németh Gábor (animátor) irányításával költők és írók, a második estén Esterházy Péter és Harry Mulisch vendégeskedtek a rádiós Váradi Júlia asztalánál. A szó németül folyt, perfektek voltak mind a hárman, legalábbis remélhetőleg. A fordító érzelmesen, a téma hangulatváltásaira reagálva tette a dolgát, a népszerű moderátornő viháncolva próbált szórakoztató lenni, pedig lehetett volna érdekes is, a nagy általánosságok mezejére terelgetve a csapongó lelkületű írókat a jelen idő helyett. Németh Gábornak volt igaza - így utólag kiderült -, hogy elzárkózott a kérdezősködéstől, és csak bemutatott - merthogy maga is bemutatkozott - írásában ecsetelte, miért is épp ő van itt "műsorvezetőként" ma este, mintha ugyan a neve nem lenne garancia. Olyan írókat vezetett fel, akiket maga is olvasott, ismert, s ráadásul felvázolta hollandvonzalmának gyökereit, a családi szálat. A régmúltban keresendő németalföldi elágazás valóban magyarázattal szolgál Németh Gábor sok, itthon nem annyira honos jellemzőjére, a tapintatra, az eleganciára, az ízlésre, mely nem választható, amire születni kell, ugyanúgy, mint az óvatos, de annál hajthatatlanabb kíváncsiságra, s a hozzá nélkülözhetetlen nyitottságra, toleranciára. Hogy a hollandok is ilyenek-e, azt nem tudom, hollandba' csak egy húszéves szaxofonos lányt ismertem, egy deviáns amszterdami művészpalántát, de hát az ezredvégi s ezred eleji Amszterdam már, ahogy hallom, inkább multikulti, mintsem holland. A kakaó mellé beömlött a kokakóla és vele együtt a globalizáció, a szorgalmas és művelt polgár regénybe illő mítosza talán már csak a megsárgult lapokon lelhető fel. Ettől még az eszme él és virul, ez derült ki a szombati triász német nyelvű csevegéséből, Váradi Júlia rettenetes örömére egyik oldalán egy holland, másikon egy magyar író foglalt helyett, s ő kislányos bájjal kapkodta hol erre, hol arra a fejét. A két őszbe csavarodott férfiú megilletődötten ironizált, arról például, hogy az író nem olvassa magát, az más dolga, mondjuk Váradi Júliáé. Aki szerencsére olvasta is őket, de az idő rövidsége miatt (1 óra beszélgetésidő) inkább a helyzetben rejlő komikus elemekre irányította a reflektorfényeket. Hogy ugyanis miért is beszélnek ők hárman, és főleg a két irodalmász németül, mikor egyik népnek sem épp kenyere a szó ekképpeni járatása. De igen, az utóbbi időben legalábbis, mondá a hollandus, most, hogy végre a német bűntudat keltette negatív érzelmi hullámokat (50 éve) felváltja a globalizáció kiváltotta pozitív fordulat, most már talán a két nép egymásnak hátat fordított állása is megváltozik. Esterházy Péter, tudjuk, családi okokból folyólag beszéli a nyelvet, vagyis az osztrákot, vagyis a rokonok által használatos társadalmilag alakított változatot. A hollandok, tudtuk meg, igenis komolyan vették a holokausztot, annak az egy szem tizennégy éves kislánynak és a többi, bizonyosan nem milliós holland zsidónak az elhurcolása okán. Mi magyarok meg hiába is fanyalgunk, hogy miért éppen Kertész Imre kapta a Nobelt, mikor ki tudja, hányan ismerik idehaza, mint ahogy ki tudja, hány volt az a zsidó, akit lemészároltak, megkínoztak, megaláztak. Mi magyarok hiába hasogatjuk a szőrszált ez ügyben, teljesen diplomatikusan, most legalább kénytelenek leszünk szembenézni valamivel, amivel eddig, az első irodalmi Nobel-díjasunkig nem voltunk hajlandóak. Esterházy Péter jóleső kárörvendéssel ennél sokkal pontosabban és frappánsabban fogalmazott, csak én leszek mindig indulatos, ha Kertész Imrére gondolok, meg arra, hogy mennyire ostobák is tudunk lenni, mi magyarok. Harry Mulischnak és népének egyáltalán nem kérdés, hogy a Hitler-rejtély megoldására tett kísérletek s az ezzel járó önemésztő gondolatok egyáltalán nem a lerágott csont kategóriába tartoznak. Harry Mulisch nem átallott a Hitler-paradigmáról egy regényt írni ma. Talán amiatt az egyetlen tizennégy éves kislány miatt, talán a Németh Gábornak is rokon polgári tartás miatt, amely szerint addig nem kezdődhet el semmi új, míg a szennyes nincs kimosva, amely szerint a függönyök mögött, ha vannak egyáltalán, nem rejtőznek vállalhatatlan életformák. 
     Ma könnyebb lenne hollandnak lenni nekem is, de hát nem lehet, de valamit lehet nekünk, magyaroknak viszont: szembenézni és...