hirdetés

Bónus Tibor: A szövegek engem is olvasnak

2010. november 23.
"De hát az olvasás innen nézve olyan, akár a szerelem, amennyiben önnön felszámolása felé tart, a szöveg, a másik ellenállásának, titkának meg-, illetve feltörését akarja, miközben ennek lehetetlensége adja az olvasás és a szerelem lehetőségét." - Az Alföld-díjas Bónus Tiborral Szegő János beszélgetett.
hirdetés

Litera: Irodalomtudományos kutatásainak mára két „hőse” lett: Kosztolányi Dezső és Marcel Proust. Fel tudja idézni a legelső találkozást, az első zsigeri benyomásokat, örömolvasatokat és gyönyörolvasatokat az ő szövegeikkel? Hamar megnyíltak, vagy ehhez hosszú út vezetett?

Bónus Tibor: Való igaz, hogy eleddig a legtöbbet ennek a két szerzőnek a szövegeiről írtam, s jelenleg is párhuzamosan dolgozom egy olyan könyvön, amelyben az Édes Anna szövege mentén, ezen keresztül próbálok meg hozzászólni irodalom és antropológia bizonyos összefüggéseihez, illetve az irodalomnak a morál, a jog s a politika rendjéhez fűződő, nem könnyen elgondolható, nem egyértelmű viszonyához,  valamint egy olyan könyvön, amelyben az À la recherche du temps perdu-t kísérelem meg olvasni, egyszerre az olvasás antropológiájára és a technikai médiumok szövegben játszott bonyolult, egy ideje sokakat foglalkoztató (ön)értelmező szerepére kérdezve.  Mindezt mondhatnánk úgy is, hogy Kosztolányi és Proust – amint idézőjelben fogalmazott – kutatásaim „hőseivé” váltak, mégsem írnám alá (amint Ön, úgy én sem) fenntartások nélkül ezt a formulát, amennyiben ezen munkák befejezése után más, számomra ugyancsak fontos szerzők szövegeiről is szeretnék értelmezéseket készíteni, amilyen Molière, Racine, József Attila vagy éppen Esterházy Péter. Prousttal együtt egyébként, kinek enciklopedikusságáról sokan értekeztek, az ember a francia irodalom nagy, kanonikus szövegeit is olvassa és újraolvassa, Racine-tól Baudelaire-en át Mallarméig. Nem akarom megkerülni a kérdését, csak azt az esetleges látszatot akartam elhárítani, amelynek jegyében nálunk egy irodalmárt könnyedén azonosítanak egy-egy szerző „szakértőjeként”, akihez azután az adott író(k) ügyében rendre fordulni szoktak. Az én monomániám eltérő természetű, hiszen nem elsősorban magáról a szerzőről való többlettudásra (persze önkéntelenül szert tesz ilyesfélére az ember, ha sokat foglalkozik egy szerzővel), hanem a bárki által hozzáférhető elsődleges szövegekre épül, ezeknek az olvasási nehézségei foglalkoztatják. Részt veszek ugyan a Kosztolányi-életmű kritikai kiadásának épp zajló munkálataiban, de távolról sem gondolom, hogy ez a kiadás radikálisan változtatná meg a Kosztolányi-képet, ennek átalakulásához nem annyira a még feltáratlan, kiadatlan írások – melyeknek, félreértés ne essék, kiadása elemi feladat – sokkal inkább az ismert, régóta közkézen forgó szövegek figyelmes, pontos és invenciózus olvasati, emlékezetes, eseményszámba menő ellenjegyzései járulhatnak hozzá. (Talán mondanom sem kell, hogy nem szívelhetem azokat az ún. Kosztolányi-filológusokat, akik önhittségükben a szakértő kompetencia illúzióját keltik magukról ill. tulajdonítják maguknak, pusztán mert találkoztak néhány kézirattal, vagy mert kikölcsönözték, s újra kiadták egy regény ifjúsági változatát, s míg közleményeikben azt hirdetik, hogy a kritikai kiadás majd újraalapítja a Kosztolányi-kánont, aközben tudatlanok az olvasás legelemibb módjait, konvencióit illetően, képtelenek lévén egy valamirevaló verselemzésre is. Hasonlót mondhatok arról az ún. filológusról, aki szélsőbalos hevületében évek óta azon erőlködik, hogy Kosztolányit ha törik, ha szakad fasisztának nyilvánítsa, amihez szintén az olvasás elemi szabályait kell rendre megszegnie.)   
Első találkozásokat bajosan tudnék felidézni. Kosztolányit nyilvánvalóan hamarabb olvastam, mint Proustot, előbb, úgy emlékszem, az Édes Annát, ami kötelező olvasmány volt a gimnáziumban, később a többi regényt, majd az Esti Kornél-novellákat, s természetesen József Attila versei mellett a Hajnali részegség nekem is feledhetetlen kamaszkori olvasmányaim közé tartozott. Adyt például már akkor sem kedveltem, s élénken emlékszem, értetlenkedve és gyanakvóan közeledtem azokhoz a lányokhoz, akik őt tartották kedvenc költőjüknek. Az egyetemről Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi-tanulmányainak olvasása, továbbá Dobos István Kosztolányi-szemináriuma maradt meg emlékeimben, legfőképpen pedig azok az egyetemen kívüli olvasóköri összejövetelek, amelyeken Szirák Péter barátom orientációjával próbáltunk egymástól kortárs magyar irodalmi szövegeken megtanulni olvasni. (Ez később az Alföld Stúdió keretében folytatódott.) Bizonyára nem véletlen, hogy akkor kezdtem Kosztolányiról írni, amikor más, kevésbé nagyra tartott szövegek elemzésével már valamilyen értelmezői kompetenciára tettem szert. Proustot magyarul olvastam először, az egyetemi felvételire készülve, de akkor még csak az első könyv első fejezetét, a kötelezően emlegetett madeleine-epizóddal. Az egyetem alatt azután rendszeres olvasmányommá vált, s a kezdettől fogva meglévő különös vonzódásom máshonnan is megerősítést kapott: Ádám Anikó emlékezetes Proust-szemináriumaitól, melyeken immár a francia eredetit olvastuk (akkori nyelvi kompetenciámmal ez nem volt könnyű, s talán éppen ezért is, emlékszem, a mondatok hangzását még csábítóbbnak éreztem, mint jelentéstani dimenziójukat), valamint különféle francia irodalomelméleti olvasmányaimtól, amelyeknek állandó és kiemelt referencia-pontját, példaanyagát képezte a Recherche. Emlékszem továbbá egy féléves amiens-i Proust-szemináriumra, mely nagy hatást tett rám, s amit Jacqueline Lévi-Valensi vezetett, s amit ösztöndíjas egyetemistaként vettem fel abban a városban, ahol annak idején még egész más szemmel tekintettem a csodás katedrálisra, mint manapság, mikor sajnos már nem kereshetem fel naponta.
Kérdése, ha nem tévedek, kimondatlanul mintha azt feltételezné, hogy a kezdeti, az irodalomtudományos képzettségtől még nem érintett, az Ön szavával „zsigeri” olvasás öröm- vagy gyönyörtelibb lenne, mint a későbbi, teoretikusan reflektáltabb, szakszerűbb olvasása ezeknek a szerzőknek. Ezt a feltételezését, ha tényleg így gondolja, nem osztom, s nem csupán azért, mert esetemben a szóban forgó két szerző (másokkal együtt) voltaképpen az olvasás tanulása hosszas (máig tartó) folyamatának adta a kitartó kíséretét, elsődleges médiumát, hanem – ettől nem függetlenül – mert mai tudásommal és olvasásmódommal egész egyszerűen szólva még több gyönyört lelek ezekben a szövegekben, mint korábban, hiszen olyan összefüggéseikhez, szubtilitásaikhoz is hozzáférek immár, amelyek korábban elzárva maradtak. Az irodalomelmélet, az irodalomértés szaknyelve számomra sohasem pusztán a fogalmi kereteket jelentette, nem kizárólag egy megtanulható közös nyelvet, amelynek formalizálásaiban mintegy képes vagyok artikulálni s megosztani irodalmi-esztétikai tapasztalatomat, hanem – s talán még inkább – nagy, jelentős olvasók értelmező teljesítményét, az olvasás olyan művészetét, amit Michael Riffaterre, Roland Barthes, Paul de Man vagy Jacques Derrida egyes szövegeiben, nagyon jelentős elemzéseiben megfigyelhettem, megfigyelhetek. Ráadásul (többek között) innen tanulható meg, azaz innen, tőlük is megtanulható, hogy a megismerés és a gyönyör, a teoretikus tudás és az olvasás praxisa között korántsem pusztán kizáró ellentét van, de sokkal összetettebb viszony. Az olvasás – ahogy Kulcsár-Szabó Zoltán barátom néhány évvel ezelőtt fogalmazott – „nehéz textuális munka”, amelynek aligha érhetünk a végére, s amit, tehetném hozzá, számottevő gyönyör nélkül aligha művelne az ember kitartóan. Ez egyszersmind (persze nem egyértelmű) választ jelenthet arra a kérdésre is, hogy Proust vagy Kosztolányi szövegei hamar megnyíltak-e nekem avagy sem: egyfelől igen, hamar megnyíltak, hiszen korábbi olvasási perspektíváim számára is, s egyáltalán „kezdettől” fogva beszédesnek, érdekesnek mutatkoztak, másfelől nem, csak nagyon nehezen nyíltak meg (legalábbis mai összetettségükben), hosszas tanulási folyamat által, s alighanem még most sincsenek „előttem” nyitva annyira, amennyire szeretném. (A 90-es években kétszer is megpályáztam az ún. cotutelle-szisztémában meghirdetett  francia ösztöndíjat, Proust-ról írandó disszertációval, s noha akkor bánkódtam, ma már örülök, hogy végül nem nyertem el, s így akkor, azzal a kompetenciával nem fogtam írásba róla. Ma is élénken emlékszem az egyik zsűritag, Magyar Miklós mondatára, aki Jean-Yves Tadié-ra hivatkozva azzal intézte el pályázatomat, hogy Proustról már nem lehetséges újat mondani. Noha ez önmagában úgy hülyeség, ahogy van, utólag belátom, hogy én akkor még tényleg nem tudtam volna.) De hát az olvasás innen nézve olyan, akár a szerelem, amennyiben önnön felszámolása felé tart, a szöveg, a másik ellenállásának, titkának meg- illetve feltörését akarja, miközben ennek lehetetlensége adja az olvasás és a szerelem lehetőségét, s a bennük rejlő vonzerőt és gyönyört éppúgy, ahogy a frusztrációt és fájdalmat is. Ezért mondhatja Proust a szerelem kapcsán: „A szeretett lény előbb maga a betegség, majd az orvosság is, mely egy időre megszünteti, s ugyanakkor súlyosbítja a kórt.”
Más értelemben ugyanakkor elmondható, hogy Kosztolányi szövegei nehezebben nyílnak rá azokra a kérdésekre, amelyeknek a nagyon reflektív, erősen intellektuális Proust-szöveg valósággal elébe megy, ami persze – bármekkora is erre a csábítás, amelynek a szakirodalom számos munkája be is dőlt – nem jelenti azt, hogy afféle tetizáló apológiában kimeríthető lenne, azt sugallva, mintha a szöveg önmagáról való tudását totalizálni lehetne. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a Recherche-nek egyszerűen nagyobb a felhajtó ereje, mint bármelyik Kosztolányi-prózának, ezt azonban nem kapcsolnám feltétlenül irodalmi értékhez, inkább csak írásmódok különbségének nevezném.    

Hány könyvespolcot kell elképzelni Bónus Tibor szobájában? (Egyáltalán dolgozószoba-e az, amely könyvekkel van tele?) Mennyire vannak külön, akár térben, akár szemléletben azok a könyvek, amelyeket egyébként olvas, és amelyekkel szisztematikus dolga van?

BT: Két polcrendszer van a dolgozószobámban (így nevezem, igen, még ha munka közben nem is érzem munkának a munkámat, legfeljebb a foglalkozásomból adódó járulékos feladatok némelyikét, amilyen a pályázatírás, bizonyos értekezések opponenciája, illetve a dolgozatjavítás; ráadásul praktikus is volt így nevezni, egyrészt a szélesebb család és azon ismerősök felé, kik ebben a tevékenységben a lelkük mélyén nem látnak egyebet öncélú szórakozásnál, ennek kimondatlan, soha a szememre nem hányt morális ódiumával, másrészt amikor kicsi korukban arra kellett rászoktatni a gyermekeimet, hogy nem zavarhatnak munka közben), egy faltól falig típusú, amelyen nagyjából betűrendben állnak a könyvek, valamint egy rövidebb polc az íróasztalom mögött, amelyen az aktuális munkáimhoz szükséges olvasmányokat gyűjtöm egybe. Tehát aszerint különítek el könyveket, hogy mely korpusszal dolgozom aktuálisan, ami mindig huzamosabb ideig tartó munkát jelent, s a polcokon az adott szerző művei mellé odasorakoztatom hozzáolvasandó recepcióját s az értelmezésemhez fontosnak igérkező elméleti szakirodalmat. Proust esetében e szakirodalom több polcot megtölt, s hosszabb-rövidebb párizsi kutatóútjaim alkalmával több ezer (fénymásolt) oldallal bővül általában (az állandó reptéri túlsúly-problémák miatt egy ideje a fáradságos buszozáshoz voltam kénytelen visszatérni). Csakis a legjobb szakirodalmi munkákat olvasom párhuzamosan a szövegekkel, a többit (és a szekunder archívum nagyobb része ilyen) utóbb szoktam bedolgozni az elemzésbe, afféle elkerülhetetlen, kötelező feladat gyanánt. Persze az értelmező munkában az is nagyon élvezetes, hogy kalkulálhatatlan, s hogy soha nem lehet előre tudni, mely könyvhöz vagy szöveghez vezet el, köztük akár olyanokhoz, amelyeket nemhogy nem tettem félre előre, de melyeket évek óta fel sem nyitottam. (A különféle pályázatoknál e tervezhetetlenséget értelemszerűen lehetetlen betervezni, ami bizonyos esetekben akár komolyabb következményekkel is járhat.) A szisztematikus munkát képtelen vagyok elválasztani az egyébként olvasottaktól, főként mivel – lassan dolgozván, s mindig lemaradásban a (magamnak) előírtakhoz képest – nemigen áll rendelkezésemre olyan idő, amikor csak úgy vehetnék a kezembe könyvet, s mikor erre nagyritkán mégis alkalom adódik, akkor sem tudom az aktuális munkáimtól maradéktalanul elkülöníteni ezeket az olvasmányokat.

Az olvasás, az újraolvasás, vagy akár a folyamatos olvasás hogyan viszonyul egymáshoz, milyen arányban illeszkednek egymáshoz?

BT: Bevallom, nem teljesen értem a kérdést. Pontosabban érteni vélem, mire gondolhatott, mikor az olvasás fenti három formáját elválasztotta egymástól, ehhez azonban – s erre időnként a megértetéshez is szükség van, elismerem – igencsak leegyszerűsített módon vagyunk kénytelenek az olvasásra tekinteni, annak egy hétköznapi, jelenségszerű elgondolását érvényesítve. Az olvasás viszont korántsem puszta jelenség (látványként, az olvasás szemlélőiként valójában kimaradunk belőle, nem látván többet, mint egy lapozó embert, eközben tapasztalatnak sem problémátlanul nevezhető, amennyiben épp empíria és megértés viszonyát teheti kérdésessé). Az teljesen világos, hogy az első olvasás ezen az elemi szinten magától értetődően különbözik s időben megelőzi az újraolvasást, amihez képest a folyamatos olvasás annyiban más, hogy megszakítás nélküli olvasást vagy újraolvasást jelent. Mondjuk, olyan értelmezői munkát jelölve, amely nem engedi, hogy akár csak rövidebb időre is félretegyem az épp elemzett szöveget. Ha jól értem tehát a kérdésbeli megkülönböztetést, akkor azt mondhatom, hogy én az újraolvasást tartom a legfontosabbnak, s bizonyos értelemben az ún. folyamatos olvasásban sem történik, történhet más, mint újraolvasás, amennyiben minden olvasás az olvasottak szüntelen, pontosabban az elkerülhetetlen – minden emlékezést előfeltételező – felejtésre (megszakításra) (is) hagyatkozó perspektivikus átrendeződése, retenció és protenció játéka, amely egyszerűen abból következik, hogy a szöveg egészét lehetetlen egyszerre, egy időben az emlékezetben tartani (Proust regénye ezt már az átláthatatlan, befoghatatlanul nagy terjedelmével is látványosan példázhatja). Az értelmezésfolyamat voltaképp nem egyéb, mint ismétlődő, mániás visszatérés a szöveghez, amely mindig másnak mutatkozik, s amely sohasem adja végső értelmét, s miközben minden újraolvasás más és más aspektusban láttatja a szöveget (ennek nehezebb, bonyolultabb kötéseit, olvashatatlan locusait), addig a rögzített, elkészültnek nyilvánított értelmezés ezek között az újraolvasások között elkerülhetetlenül folyamatosságot teremt, azt az illúziót, mintha az adott olvasat egyszerre, egyetlen pillanatban keletkezett volna. Ugyanakkor nálam (s aligha csak nálam) főként a Proust-, és kisebb mértékben a Kosztolányi-szövegek kommentárját is mindig kíséri egy inadekvátság-érzet, mely azok kimeríthetetlenségéből következik (Proust esetében abból, hogy, amint J. Hillis Miller fogalmazott, egyetlen lap legalább tíz lapnyi kommentárt igényel), és amely az adott értelmezési megoldás, invenció feletti örömbe, eufóriába rendre belekeveri az elégedetlenség fájdalmát, melankóliáját is.  
Ha mármost úgy kellene válaszolnom a kérdésére, hogy az olvasás bonyolultabb elgondolásából indulok ki, benne olvasás és újraolvasás relációjával, akkor aligha nyugodhatnék meg az Ön által javasolt megkülönböztetésekben, s nagyon röviden, kissé enigmatikusan azt mondanám, amit többnyire Roland Barthes-tól szokás idézni, nevezetesen, hogy bármely szöveg egyediségéhez, inskripciószerű idiomatikusságához alighanem csak az újraolvasásként felfogott, ilyenként végzett olvasás vihet közelebb. S talán nem meglepő, ha arra hivatkozom itt, hogy számomra – ahogy az általam legtöbbre tartott olvasók számára is – egy irodalmi szöveg olvasása egyúttal mindig az irodalomnak s vele az olvasásnak az olvasása, kimeríthetetlen és kimerítő kérdezése. Ennek mélyebb taglalásába azonban egy efféle interjúban aligha van elegendő hely belebocsátkozni. S mire ide eljutottam, kérdését is megértettem (s ha másra talán nem is, erre jó volt az idáig tartó kitérő): a legtöbb könyv, amit olvasok, értelemszerűen egyszeri olvasmány marad, a legfontosabbakat, melyekről értelmezést készítek, újra és újra, vagy ha tetszik, folyamatosan olvasom, s valóban van egy köztes kategória: azok a könyvek, melyeket időnként újraolvasok, de nem dolgozom velük, rajtuk huzamosabban.

Volt-e mostanában olyan könyv, amely újraolvasva másmilyennek mutatkozott, és találkozott-e a közelmúltban meghatározó új könyvvel?

BT: Könnyű erre válaszolni, hiszen miért másért, ha nem ezért olvasunk. Rendszeresek az ilyen könyvek, sokszor még a tanításhoz sokadszorra újraolvasott elméleti irodalom között is (egy-egy Freud-, Nietzsche-, Derrida- vagy épp Gadamer-mű például), nem beszélve természetesen az elsődleges irodalomról, a versektől a prózáig, melyeknek kiválasztását éppen ez az átváltozó és -változtató képesség írja elő számomra. Sajnos az aktuális munkáim csak nagyon korlátozottan teszik lehetővé, hogy a keletkezőben lévő vagy kortárs irodalmat intenzíven kövessem, így azt kell mondanom, hogy a Harmonia Caelestis és a Párhuzamos történetek óta igazán meghatározó kortárs olvasmányélményről egyelőre nem tudok beszámolni.

Debrecenben a díjátadáskor szóba került a személyesség és a tudományosság viszonya, viszonyrendszere. A tudományos szemlélet és retorika mekkora teret biztosít, mekkora területet hagy szabadon a személyes én-nek, a szubjektív befogadónak? És egyáltalán, ez a „belső én” mennyire akar jelen lenni az esztétikai munka közben?

BT: Akkor előbb egy személyes megjegyzés. Nem állíthatom, hogy elkényeztettek volna díjakkal, s persze nemcsak ezért, de amiatt is különösen örültem az Alföld-díjnak, mert ez a folyóirat pályakezdésem euforikus időszakát, az egyetemnél sok szempontból többet adó műhelymukát éppúgy jelenti nekem, mint azt a publikációs fórumot vagy teret, amelyben azóta is a legotthonosabban érzem magam, s ahol máig a legjobban szeretek publikálni. Az olvasás, a megértés eseményében, mely mindig önmegértés is, a személytelen és a személyes, az általános és az egyedi nem válik el olyan tisztán, ahogy azt a kérdése feltételezi. Éppen ezért a személytelenséget egyáltalán nem afféle önkorlátozásként vagy a személyesség elfojtásaként élem meg, azaz nincsen olyan „belső én”-em, mely közvetlenségre vágyva föltétlenül elő szeretne bújni a tudományos nyelv személytelen retorikája, beszédhelyzete mögül. (Akkor sincs, ha nem érzem magam rosszul ebben az interjúban, ahol a munkám személyes vonatkozásai iránt is érdeklődik.) Proust és Kosztolányi, vagy éppen Jean Racine szövegein keresztül mindig a saját életemet is olvasom, s nyilvánvaló, hogy szövegeik titkának ellenmondásos tapasztalatában saját sorsomról is tanúságot teszek, s ebben az értelemben e szövegek engem is olvasnak, róluk adott értelmezéseim mint nyilvános aláírások valójában több értelemben is titkosak. Egyrészt olyan vonatkozásokat is rejtenek, amelyeket csak én ismerhetek (s amelyek nem is tartoznak másra, vagyis amelyeket a privát terén kívül csakis félreérteni lehetne), másrészt amely aláírások végső soron még saját magamnak is olvashatatlanok. Attól, hogy az irodalomértés közegében nem szeretem az előtérbe tolakvó személyességet, úgy tartván, hogy az interpretáló maradjon a tárgyánál, s erre irányított figyelme révén szoruljon háttérbe, még nem feledem, hogy a „személyesség”, mint az aláírás vagy ellenjegyzés idiomatikussága, a legszemélytelenebb hangban, hang révén is megképződik. Az így értett személyesség nagyon is foglalkoztat az irodalomértésben is, de épp ezért – irodalmár barátaimén túl – csak a nagy olvasók életrajzi értelemben vett személyisége érdekel igazán, az viszont talán még az írókénál és költőkénél is jobban, hiszen míg utóbbiak irodalmi műveibe – kisebb-nagyobb áttételekkel – önkéntelenül is beszüremkedik az életük háttere, addig a tudósoknál ez a vonatkozás mindig sokkal rejtettebb marad. S ekkor még nem érintettük a személyes visszajelzés igényét, amely természetes módon megvan az emberben, esetemben ugyancsak azzal a paradoxonnal együtt, hogy miközben önkéntelenül is arra vágyik, hogy – a lehetőségekhez mérten – viszonylag széles körben olvassák (még ha nem tesz is publicisztikai engedményeket), valójában csak nagyon kevesek értő reakcióinak ad hitelt. Személyesség és személytelenség ellenmondásos korrelációjának személyes, és sajnos immár csak múltbeli példájaként hozhatnám fel a ma már sokak által csak legendásként emlegetett kezdeti szakaszát az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport (ÁITK) működésének, amikor is úgy, sőt azáltal alakult ki máig tartó barátság a csoport számos tagja között, hogy az üléseken egymás szövegeit a lehető legszigorúbb bírálatban részesítettük.         

Az Irodalmi Napok idei témája a „Folyóirat-irodalom tegnap és ma” volt. Milyen közeljövőt jósol a hagyományos, tehát nyomtatott magyar folyóirat-kultúrának?


BT: Nem szeretek jósolni, nem is szoktam. A nyomtatott és az elektronikus folyóiratok, a kézbe vehető periodikák és az internetes felületen olvasható irodalmi oldalak közötti jelenbeli viszony persze gyorsan alakul, s pillanatok alatt múlttá válik, s ennek ritmusa megköveteli, hogy mintegy elébe menjünk a történéseknek. Lassan egy éve lesz, hogy felmondtam az internetes előfizetésemet, kizárólag munkavédelmi okokból, hiszen az internetes böngészés, olvasgatás túl sokat rabol el az ember munkaidejéből. Mivel azonban bajosan lehet már az életet szervezni az internet kommunikációs médiuma nélkül, a kisváros könyvtárában, ahol élek, napi egy órát töltök el levelezésem bonyolításával és egyéb tájékozódással. Éppen ezért csak nagyon felületesen követem az internetes irodalmi felületeket, s nyilván papíralapú irodalmi szocializációm is teszi, hogy jobban szeretek nyomtatott folyóiratokat olvasni. Egyáltalán nem örülnék tehát, ha ezek eltűnnének, vagy ha akár csak jelentősen megritkulnának. Mindazonáltal erőteljesen foglalkoztat az irodalom s az irodalmi nyilvánosság gyors ütemben zajló átalakulása, melyben egyszerre látok veszteséget és lehetőséget. Az internetes publikálás gyakorta az írásművek megalkotottságának, textuális megmunkáltságának alacsony színvonalát hozza magával, nyilván nem függetlenül attól, hogy könnyű és kevéssé kontrollált az átmenet a kézirattól a publikus felületig, s az elektronikus nyilvánossá váláshoz nem vagy csak igen redukáltan tartozik hozzá az, ami a nyomtatott nyilvánosságtól mindig is elválaszthatatlan volt, a véglegesség, a változtathatatlanság mozzanata, képzete. Egy internetes felületen egy szöveg szinte bármikor korrigálható, nyom nélkül átírható, szükség esetén akár el is tüntethető, onnan vissza is vonható, ami nem mondható el a nyomtatott publikációkról. Az elektronikus felület ugyanakkor lehetővé teszi, hogy az irodalom egyre apadó anyagi forrásai, szubvenciós lehetőségei ellenére, a nyomtatás költségeit megspórolva, színvonalas folyóiratok induljanak, vagy akár fiatal költők, írók mintegy közös felületen, csoportosan, s ekként nagyobb feltűnést keltve jelentkezzenek. Utóbbira több példa is akad, az előbbire itthon még nem igazán látok precedenst, sőt ahelyett, hogy szakszerűen szerkesztett és megbízhatóan lektorált, tényleg színvonalas internetes irodalmi folyóiratok indulnának, inkább a fordított hatás érvényesül, és az internetes felületek szerkesztetlensége és nívótlansága szüremkedik át a nyomtatott folyóiratok világába. Bár kíváncsiságból olykor elolvasom a litera.hu-n is gyakori tudósításokat irodalmi rendezvényekről, konferenciákról, összejövetelekről, az irodalom effajta bulvárosításával nem különösebben tudok mit kezdeni. Nem is szólva az úgynevezett irodalmi meg kritikai blogok széles köréről, amelyek töménytelenül ontják az úgynevezett véleményeket, s melyeket a felszabadító demokratizmus, a szakmai szűrő hiánya, az alulartikuláltságot is támogató ellenőrizetlenség – legalábbis számomra – maradéktalanul érdektelenné tesz. Amíg elsősorban ez határozza meg az irodalomértés hazai internetes felületeit, addig az elektronikus nyilvánosság aligha lehet tényleges versenytársa a nyomtatott folyóiratoknak. 

Szegő János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Mihály Mihály 2010-11-30 09:13

Drága Tibor, igen megleptél, mert sem itt: http://www.kosztolanyioldal.hu/munkatarsak - sem a kutatócsoport megbeszélésein nem találkoztam Veled, de - ha lehet - még jobban sajnálom, hogy úgy elrohantál a múltkor, pedig érdekeltek volna az érveid, hogy miért is nem tetszik Neked az Édes Anna... üdv Sárközi Éva P. S. egyébként dolgozol rajta? már a Pacsirtán?

bt bt 2010-11-26 10:27

Barátaim jelezték, hogy az interjú végén egy kommentelő kétségbe vonta, hogy részt veszek a kritikai kiadásban. Az ember a saját bőrén gyorsan meg is tapasztalja azt, amit az internetes felület kapcsán általánosan belátott. Lehetne erről hosszabban beszélni, a felelősség, az aláírás, a név és az álnév, az anonimitás, a titok és a nyilvánosság összefüggéseiről. Erre azonban itt nincs tér és alkalom. Így számomra annyi marad, hogy elmondjam, tudomásom szerint a Pacsirta című regény kritikai kiadását kell elkészítenem. Erre Szegedy-Maszák Mihály kért fel, mikor a kritikai kiadás munkálatainak támogatására pályázatot nyújtott be munkacsoportjával. Eddig még Mihály nem vonta vissza kérését, noha rendszeresen, minden kedden találkozunk abban az intézményben, ahol mindketten tanítunk. Addig tehát, míg ő maga nem jelzi felém, hogy nem számít a munkámra, én nem törölöm ki a naptáramból ennek a feladatnak a határidejét. Bónus Tibor

Kovátssy János Kovátssy János 2010-11-25 09:30

A pontosság kedvéért: Bónus Tibor NEM VESZ RÉSZT a Kosztolányi kritikai kiadás munkálataiban. Minden erre vonatkozó állítása hamis.