Azon gondolkodom, mikor hallottam ezt a szót életemben először. Mi nem szoktuk. Hogy is történt volna? Állok a hintánál, nem tudok felmászni, leesem, feltápászkodom, sírok, újra megpróbálom, közben hallom odabentről a veszekedést, hogy anyám nagyapám szapulja. Anyám dühösen ront ki a lavórral, erőből meglendíti, repül a mosogatóvíz a káposztaágyásra, én nézem, ő pillanatra rám, de nem foglalkozik most velem, valami feldühítette. Szeretem a nagyapám, és nem értem az egészet. Pár nap múlva egy konyhai ebéd alkalmával elkottyintom a nagyházban, hogy anya azt mondta, hülye. Nagyapám meg sem fordul, kevergeti a moslékot a sparherdnél. Azt mondta? Azt. Anyám este önkívületben ront a szobába, és nekem esik. Mit mondtál te a nagyapádnak? És nem bírja abbahagyni. Anyám nem mondta azt, hogy bonyolult.

Olyan volt, hogy azzal jöttek, te ezt nem értheted. Nem kezeltek felnőttnek, mint a mai kishülyéket. A világot sem látták túl bonyolultnak, nem hivatkoztak erre, megvolt a véleményük, a rossz ember az rossz ember, aki lop, csal, hazudik, becsap, megaláz, azzal nem barátkozunk. Nem jártak templomba, nem léptek be a pártba, egyikük sem lett kiszes vagy személyzetis, csoport- és művezetőnél feljebb nem vitték. Apám hazahozott néha pár guriga tapétát, anyám néhány átírótömböt, ez volt a mi bűnünk és nyereségünk. Persze megkapták a soros legkisebb kitüntetést, de vállalati horgászatra nem voltak hivatalosak, és beutalójuk sem volt a havasokba. Elvtárs, így hívták csak a nagymenőket élcelődve. Gyanakvással szemlélték az eszme híveit, mint ahogy minden más eszme elkötelezett hirdetőit is, a nagy pártvezért pedig nem tekintették jóságos nagybácsinak. Nem volt bonyolult.

Persze hívők sem voltunk, hiába az egyik oldalról erős katolikus, másikról református neveltetésük, mikor gyerek lettem, és meséltem iskolából hazajövet, hogy van egy vallásos lány az osztályban, aki furcsákat mond Istenről, mindenki hülyének nézi, tiszta bolond, anyám hazahozott egy könyvet Jézusról. Az ajtónál álltunk este a konyhában, a hűtőhöz közel, átnyújtotta, és azt mondta, nem kell elolvasnom, de legyen a kezemben, ha kíváncsi leszek. Jó, toltam el undorral, ez jött le az iskolában, hogy nem kell bedőlni, de valójában nem éreztem így, az igenek és nemek nem értek még mélyre bennem. Ott hagytam a hűtő tetején a képekkel teli könyvet, a kék és a fehér zománcos bögre között, anyám saját hímzésű selyemterítőjén.

Nem emlékszem, hogy ezért vagy más hitekért szidtak volna bárkit. Embert nem ölünk, pont. Nem csalunk, nem lopunk, nem hazudunk. És nem állunk olyanok mellé, akik olyanok mellé állnak, akik úgy gondolják, hogy lehet. Nem keverjük a szezont a fazonnal, és egyáltalán, nem intézzük el annyival a dolgokat, hogy bonyolult.

A kapcsolatokat sem. A bonyolult kapcsolat mindig gyanús, és csúfos a vége. Ott van anyám láncdohányos főnöknője, aki látszólag boldog, megcsalt feleségként egyszer csak megcsúszott a kádban. Eltörött a lába, és nem gyógyult meg soha, mert az évek alatt, míg végignézte férje kilengéseit a titkárnővel, megette sutyiban a rák.

Emberre sem mondtuk, hogy bonyolult a jelleme, a személyisége, a származása, aminek megvoltak a nyilvánvaló hátrányai, mert apám szájából néha elhangzott pár vétkesen sommázó kifejezés, minthogy biboldó meg kakkeró. Nem volt belső indítéka, sérelme, személyes ügye, nem volt családi trauma vagy elfogultság. Úgy mondta, mint a mesében, nem kanyarintott hozzá furmányos monológot, nem volt benne gyűlölet vagy félelem. Inkább távolságtartás. Így ment ez a konyhapult mögött, ez volt a módi az ötödikről a panelkockában. Nem értettem ezeket a szavakat, hogy honnan jönnek elő. Nem tetszett a levegőjük, ne beszélj így, apa, a ki nem mondott és a fejünkben is csak formátlanul létező vagy épp nem létező jelentésük, volt bennük valami alattomosan mérgező. Egyetlen zsidót ismertünk a családban, nagynéném imádott férje falusi szinten magas állásba jutott pénzeszsák volt, piros fejű, kopasz ember messzehangzó, rekedt nevetéssel. Megült a vagyonán, nagynéném halála után a szekrény tele volt sosem használt drága ékszerrel és gyárilag élére hajtott, makulátlan ruhákkal, bontatlan csomag ágyneművel. Mintha háborúra készültek volna, felhalmoztak minden lehetőt. Utaztak is, jól éltek, és titkon boldogtalanul. Míg nagynéném férje gutaütésben féloldalára meg nem bénult, majd kis idő elteltével nem távozott a másvilágra. Ez, ami elmondható volt róla, nem hülye szavak, hanem a története. Ez volt ő, nem bonyolult.

Nézem a fényképeket, bámulom a tükröt, az a sok kis apró jellegzetesség hogyan áll össze arccá, abból a sokféle történetből és sorsból hogyan születik meg az enyém. Nevezzem meg, amit látok. Válasszam el egymástól az igent és a nemet.

Ünnep lesz. Eszembe jut egy tavalyi eset. Mellettem jól öltözött, spicces roma férfi énekel dülöngélve a villamoson. Zavartan meredek előre, aztán mégis ránézek. Furcsa dolog a szerelem, mondja. Ja, bólintok. Eltelik kis idő, újra megszólal: adjon nekem egy másodpercet. Oké, mondom. A szerelem nem őszinte, mondja – nézek rá –, viszont ez volt az a másodperc, ami őszinte volt. Mosolygok, ő is. De szeretni valakit olyan jó, folytatja, boldog karácsonyt!