hirdetés

Borbély András: Politikus-e az irodalom?

2018. január 9.

Az irodalom adhat eszközöket ahhoz, hogy hozzáférjünk, eljussunk a másikhoz, majd saját magunkhoz, vagy a valósághoz; hogy megtanuljunk intenzívebben érezni, élni, gondolkodni, másképpen fókuszálni, mint ahogy engedelmesen tátogó imitátoroktól elvárják. – Borbély Andrással Pokorni Anna Aliz készített interjút.

hirdetés

Pokorni Anna Aliz: A Szem honlapja szerint a folyóiratnál szerkesztőségi titkárnő a pozíciód, s amint írod, mindez annak karikírozása, hogy a nemek mérlege nálatok éppen a női munkatársak felé billen. Szerinted ez csupán a bölcsészettudományi képzésben résztvevők arányának leképeződése, s mégis, ennek jelen állás szerinti természetellenességét mégis mutatja az, hogy ezen lehet, kell is még viccelődni?

Borbély András: A feminizmus a kezdetektől egyik fontos politikai pozíciója a szemnek, az első belépésünk az online térbe Ugron Nóra egy ehhez kapcsolódó verskiáltványával történt (55 kérdés a miniszoknyáról). A szöveghez csatolt illusztráció miatt kapásból le is tiltott egy fb-algoritmus, de a nemi erőszak kérdéséről, amelyet ez a szöveg tematizálni próbált, azóta kiderült, hogy mennyire bonyolultan fonódik bele a társadalmi szövetünkbe.

Úgy tíz évvel ezelőtt, amikor egyetemre jártam Budapesten, vajmi keveset foglalkoztunk ott a feminizmussal, s amikor szóba jött, ha jól idézem föl, volt egy olyan hangsúlya a dolognak, hogy ez egy kissé szélsőséges, obskúrus, egyoldalú teoretikus irányvonal, vigyázni kell vele. Egy idő után – főként amikor tanítani kezdtem Kolozsváron – jöttem rá, hogy ezen a problémán sem vagyunk még egyáltalán túl, így elkezdtem ezzel is foglalkozni. Számomra akkor felszabadító volt két belátás: az egyik, hogy a feminizmus nem afféle „női dolog”, ahogyan általában a férfiak gondolják. Ez persze tök evidensnek tűnik, de nem az. Értelmiségi körökben is gyakran előfordul, hogy ha meghallják a feminizmus szót, akkor olyan értelemben beszélnek róla, mintha valaki automatikusan feminista lenne attól, hogy nő, mintha a feminizmus a nőiséggel, a női szerepekkel vagy valami hasonlóval lenne egyenértékű, pedig világos, hogy a legtöbb nő nem feminista, sőt feminizmus-ellenes, vagy ilyen tekintetben közömbös. A másik, hogy férfiként is lehet valaki feminista, ez nem valami vicc – még akkor is, ha nyilvánvalóan másképpen lehet feminista egy férfi, mint egy nő. Azért lehet, mert a feminizmus egy részben filozófiai, részben politikai gondolkodás-, alkotás- és cselekvésmód, vagyis a reflexió ügye, nem pedig egy identitás.

A Literán írt netnaplóitokban is igen fontos hangsúlyt kap a politikai, közösségi véleményformálás. Az irodalom, akár csak az arról szóló gondolkodás, mintha nem lenne lehetséges, érdemes a közeg nélkül, amelybe ágyazódik. Te erről mit gondolsz?

Az irodalom számomra a társadalmi kommunikáció, cselekvés, közvetítés egyik formája, melynek persze megvannak a maga autonóm törvényszerűségei és invenciói, ugyanakkor az intézményei, szerepstruktúrái, hierarchiái, ideológiái, szokásrendjei, történetisége, mindenféle kontextusai is, amelyek keresztül-kasul átjárják létrejöttének, használatának folyamatát. Mint ilyen, hozzájárulhat ahhoz, hogy létrejöjjön a társadalomban egyfajta közös kulturális érzék, konszenzus, amelyben az emberek észrevétlenül otthon érzik magukat, és ha hű akar lenni önmagához, vállalnia kell azt is, hogy megtörje a fennálló konszenzusokat, kitágítsa a megértési és érzékelési küszöbünket. Persze a legtöbb esetben ez mikrokommunikáció és mikrocselekvés. De a leghermetikusabb művészet is, mely mindenfajta politikait kizárni próbál, bizonyos önmagán kívüli feltételekre támaszkodik, azokra válaszol, vagy róluk válik le. Legalábbis az utóbbi években erre a következtetésre jutottam, de hát nem mindig láttam így, amiből az következik, hogy…

A Mindenki c. rövidfilmről készült értekezésedben írod: „A tiszta művészet és a politikus művészet ugyanis nem ellentétei egymásnak.” A körülmények teszik-e egyre inkább szükségszerűvé, hogy a művészet politikus is legyen?

Nem hiszem. A művészet, elsősorban társadalmi feltételeit tekintve, másrészt funkcióját tekintve mindig politikai volt. Ez az állítás talán azért tűnik különösnek, mert egy olyan polgári demokratikus rendszerben vagy annak reményében szocializálódtunk és tanultunk művészetről, amelyben a politikát igencsak leszűkített értelemben szokás felfogni: mint a társadalom egyik, akár szakmai alrendszerét, mint hatalomtechnikát, tehát olyasmit, ami a társadalmi munkamegosztás miatt egy elzárt, fölénk helyezett, szűk és hozzáférhetetlen hatalmi szektorban folyik, ráadásul a „szükséges rossznak” tekintjük. Ezzel szemben hozzám inkább az a felfogás áll közel, mely szerint a politika nem a társadalmi munkamegosztás során létrejövő sajátos szakterület, hiszen a munkamegosztás elve maga már egy politikai elv. Tehát a politika nem csak egy sajátos szakterület a közös élet feltételein belül, hanem az a tevékenység, amely kitermeli a közös élet feltételeit – nem csak a szűken vett politikai szektorban, hanem bárhol. Amiből az következik, hogy a közös élet feltételei nem eleve adottak, hanem meg kell teremteni, illetve folyamatosan újra kell teremteni őket. A Mindenki egyebek mellett éppen arra mutat rá, hogy a politika ott is jelen van, ahol a fent említett szűkítő, szektoriális értelme szerint nem feltételezzük: az iskolában, a pedagógiában, egy olyan látszólag ártalmatlan és önkéntes művészeti tevékenységben is, mint amilyen egy gyerekkórus. A film a művészet, a pedagógia és a politika igen szoros összefonódására világít rá.

Visszatérve még a kérdésedre, nem tudom, mit értesz pontosan „körülményeken”, de én a következőt látom. Magyarországon nagyon-nagyon hosszú ideje nem létezik kulturális konszenzus, az azonos kultúrához és társadalmi testhez való tartozás, az integritás érzése (Erdélyben némiképp más a képlet, de erre most nem térek ki). Már-már maga ez a hiány vált egyfajta konszenzussá, megszokássá. Utóbb azonban ez a konszenzus-hiány, elemi megosztottság (melynek mindig is volt politikai vetülete) egy olyan agresszív hatalmi rezsimet termelt ki, amely a kulturális szakadékokat, dezintegrációt nem átallja leplezetlenül és szisztematikusan szociális és anyagi megkülönböztetésbe, diszkriminációba, nyíltan egyenlőtlenségek termelésébe fordítani (mindez persze nem kizárólag magyarországi sajátosság, az egész térségben fölerősödött az eddig is lappangó fasisztoid restaurációs hullám). Ez történik az irodalmi tehetséggondozásban, az oktatásban és még sok területen. De ez az egész nem most vált politikai kérdéssé, már nagyon régóta, legalább 1989 óta égető politikai kérdés mindez, s talán csak azért nem éreztük annyira súlyosnak, mert rendelkeztünk egy, bár homályos, de azért valamelyest pozitív jövőképpel. Most kezd világossá válni, hogy ha nem történik valami csoda, akkor a dezintegrációs folyamat eltart még úgy pár száz évig. Pedig a társadalom kulturális dezintegrációja evidensen politikai kérdés, mivel a közös élet feltételeit lehetetleníti el, a diszkrimináció törvényesítése a kulturális dezintegrációból fakadó kiszolgáltatottságok kihasználásával pedig már mindenféle közös élet katasztrófáját sejteti.

A vidéki költő című versedben ezt írod: Megértettem, hogy egy kicsivel / nagyobb dolog ennél a könyvek olvasása/ mert megmutatja, hogy nem csak annyiból áll a világ, amennyit a szememmel láthatok belőle. Meg lehet-e érteni a világot az irodalom által? És megismerni lehet-e?

Igen, nagyon sok mindet megérthetünk az irodalomból is a körülöttünk lévő világról. A gond az, hogy a világot alighanem nem elég megérteni vagy megismerni, meg is kellene változtatni…

A kortárs irodalom mennyiben fest reális képet a „kis magyar valóságról”?

Nem biztos, hogy kell az irodalomnak ilyen képet festenie. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az irodalom adhat eszközöket ahhoz, hogy hozzáférjünk, eljussunk a másikhoz, majd saját magunkhoz, vagy a valósághoz; hogy megtanuljunk intenzívebben érezni, élni, gondolkodni, másképpen fókuszálni, mint ahogy engedelmesen tátogó imitátoroktól elvárják. Ezen túlmenően az irodalomnak, azt hiszem, van egy alapvető kritikai funkciója is: amikor azt mutatja meg, „ami van”, óhatatlanul arról is beszél, hogy miért van ez így, hogy lehet-e másképpen. Kritikusan szembesít saját világnézetemmel, és tartalmazza a közkézen forgó társadalmi beszédmódok korrektúráját is. Ilyen értelemben egyetlen mondat is, mint az alábbi Kertész Jegyzőkönyvéből, hűen fejezheti ki egy személy vagy akár egy egész közösség társadalmi állapotát: „Roppantul sajnálom, nincs bennem szeretet.”

Tanárként, szerkesztő-újságíróként és költőként egyaránt vállalsz szerepeket. Melyik van most leginkább előtérben? Mennyiben befolyásolja egyik a másikat?

Most elsősorban tanár vagyok, a publicisztikai írásokat a tágan értett pedagógiai tevékenységem részének tekintem, a szerkesztés, fordítás pedig önkéntes örömmunka. Igaz, sohasem készültem tanárnak, inkább az alkotás érdekelt. És ahogy belegondolok az előbbi két mondat fogalmi szerkezetébe, abba, ahogy szembeállítottam a pedagógiát és az alkotást, rájövök, hogy mennyi előítélet van itt is: mert hát tanárnak lenni első sorban éppen, hogy alkotást jelent, még ha nehéz is megfogni, hogy mi a pedagógiai alkotómunka mérhető végterméke, s ez a tanár számára csüggesztő is lehet. Ugye az van, hogy tanárnak lenni nem túlságosan vonzó, vagy nem azért vonzó, mert az alkotás egy formájának tekintik, illetve társadalmilag nem is igazán megbecsült szakma, sok a bürokrácia, a tanárok túlterheltek, nem rendelkeznek a pedagógiai alkotómunkához szükséges autonómiával stb. Az egyetemeken ráadásul úgy veszik, hogy a kutatói és szakterületi kiválóságból rögtön következik a pedagógiai kiválóság is, pedig hát miért is következne.

Sokszor érzem úgy, hogy az egyetemet magát is emancipálni kellene, s hogy a pedagógiának is megvan a maga politikája. Csakhogy – ahogyan ez a Mindenkiben is jól látható – a politika nem feltétlenül a tudás tartalmában, hanem a pedagógiai közvetítés szerkezetében van nagyobb téttel jelen. Például lehet egy tanár nagyon felkészült, jó előadó, demokratikus elköteleződésű és hasonlók, de ha tudását centralizálja és privatizálja, vagyis nem szervezi meg (vagy a tanügyi keret nem teszi lehetővé annak megszervezését), hogy a diákok maguk tegyék meg az alapvető fölfedezéseket, hogy maguk is létrehozzanak közérdekű tudást, sőt, hogy maguk teremthessék meg a tudás újraelosztásának a közegeit, röviden, hogy autonóm és megalapozott módon lehessenek elkötelezettek, akkor politikai értelemben minden jó tulajdonsága ellenére is újratermeli az alávetettek kontra elnyomók struktúrát. Akkor lehet, hogy sok felkészült, okos, értékes tudással rendelkező ember lesz, akik viszont politikai értelemben tehetetlenek, elnyomhatók, szabadsághiányos emberek lesznek. A tudás ugyanis önmagában még nem tesz szabaddá, szükség van használatának speciális módjaira, például az ellenállás stratégiáira, a kritikai tudásra, az önkritikára ahhoz, hogy célját elérje.

Gyerekkoromban én például nagyon ritkán tapasztaltam meg, hogy tanulni nem külsődleges kötelesség, amit a felnőttek sulykolnak belém, hanem az én lehetőségeimet, cselekvőképességemet, a világhoz és a többi emberhez való viszonyomat szabadítja fel. Persze minden nap elmondták a tanárok, hogy „magatoknak tanultok”, ezt azonban nem tapasztaltuk meg, csak fellengzős szólam volt, csak érzelmileg zsarolni akartak ezzel. Ezért az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy az intézményes tudásközvetítés sohasem elég, hogy a tanulásnak önkéntesnek kell lennie, egyébként nem sokat ér. És ahhoz, hogy a tanulás önkéntes lehessen, s hogy ne pusztán arról szóljon, hogy kinek van igaza (ez sokszor csak a bármilyen hatalmi fölény vagy előnyök kérdése), az kell, hogy mindenkinek lehetősége legyen megtapasztalni: tanulni egész egyszerűen jó, felszabadító, örömteli dolog (meg olykor azért önveszélyes is!), mert ezáltal válunk azzá, akik vagyunk.

A Szél c. kötetben a versek két nagy egységre oszlanak. A tematikus egységesség talán mégis inkább a Bronzkorra jellemző. Gyermekkori emlékezetmozzanatokból indul, amelynek egy-egy szereplőjéről mutatsz nagytotált. Származástörténetek ezek, amiből összeáll a te kirakósod is? Az ő történeteik, – Kornélia néni, Dezső bácsi – mutatják meg, miből lettél te?

Igen, erősen személyessé vált közös történetek ezek. Három éve jelent meg ez a kötet, akkor úgy éreztem, abban, hogy falun nőttem föl, van valami egyedi, meg akartam mutatni, hogy a költészet nem csak afféle polgári huncutság. Másrészt a falumnak is meg akartam mutatni, hogy az emlékezés, a beszéd, az írás révén megteremthető egyfajta személyes szabadság, s nem csak arról szól a költészet, hogy bebiflázzuk a nagyra tartott elődök kádenciáit és rendőrvigyázállásba vágva magunkat fennkölten verseket szavalunk különféle ünnepélyeken. Szóval megőriztem a magam módján a szülőfalumat, helye lett az időben.

A kötet második részében, a Név nélkülben a metafizikai kérdések kerülnek túlsúlyba: a végesség, az emberi élet hiábavalósága. Sőt, mintha a megérthetőség is túl sokszor fulladna kudarcba, késve érkezik minden hang az emberi torokba?

Most úgy látom, ez a ciklus poétikailag egyfajta visszalépés a narratívabb, szóbeliségre hajazó versektől egy meditatív, hermetikus, hagyományosabb formatartalom felé. Azt hiszem, a szerkesztéskor a Bronzkor ciklus kapcsán volt bennem egy szorongás azzal kapcsolatban, hogy a falutörténetek, az evangéliumok, a mitológiai és a személyes rétegek egyvelege valahogy a formátlanság felé tart, még ha tematikailag egységesnek is tűnik, s hogy nem tudom poétikailag elég jól elrendezni mindezt, ezért a Név nélkülben meg akartam csinálni a zárt és elkülönülő szerkezetekből, a csillagokká repesztett magányfoltokból álló ellenpontot. A név nélküliségnek, nyelvtelenségnek, a szavak összetömörülésének, az atomizálódásnak és elidegenedésének itt jelenlévő, szerintem inkább szociális eredetű tapasztalata (különös, de közben értem, hogy ez metafizikai hangütésként is olvasható, ahogy mondod) aztán valahogy mégis maradandó belátás lett számomra: máig nehezen tudok kilábalni belőle. A publicisztikák írása, vagy akár a tanítás, a politikai rétegződések kutatása például részben mind ennek a tapasztalatnak a legyőzésére, a megoldás megtalálása tett kísérletek is: annak keresése, hogy miként lehetne nem elveszíteni az élő nyelvet, miként lehetne nem visszaesni egy zárt forráskódú, narcisztikussá privatizált nyelvbe, a pusztán leíró szakmai zsargonba, vagy a köznyelvi makogásba. Meg őszintén szólva kérdéses lett számomra, hogy költészet egyáltalán kell legyen. (Ha mégis, akkor a törékenységeinkért, azt hiszem.) Van bennem egy adag pesszimizmus. Ha valaki meg akarja őrizni töretlen optimizmusát, jó, ha nem tekint túl egy bizonyos körön, amelyen belül tetteinek, gondolatainak, érzéseinek, pozíciójának legitimitása sohasem kérdőjeleződik meg.

Kortárs irodalom, bármilyen határon innen és túl: kik azok, akiket szerinted nem érdemes lehagyni a képzeletbeli olvasmány-várólistáról?

Győrffy Ákos: A hegyi füzet

Szabó D. Zoltán (et al): Románia gyakori madarai. Mezőgazdasági területek, települések és erdők

Legutóbbi köteted, a Szél három éve jelent meg. Visszatekintve az elmúlt időkre, miként alakult a költő benned azóta? Vannak címkéid magadra, egyáltalán meg lehet-e jelölni az irányt, amerre tartasz, vagy amit érdemesnek tartasz követni?

Azóta megjelent még egy könyvem, igaz, nem szépirodalom: Visszateremtés – esztétika és politika Szilágyi Domokos korai költészetében. Rengeteg anyag van a fejemben meg a számítógépemen, csak még nem tudom, hogyan rendezzem el mindezt, formailag, műfajilag, szerkezetileg, egyáltalán. Konkrét szépirodalmi terveim most nincsenek. De észrevettem, hogy az eddigi életemben vannak bizonyos hosszú, úgy 8-9 éves ciklusok. Ha minden igaz, épp a legutóbbi végénél tartok. Ilyenkor kívül-belül minden gyökeresen meg szokott változni, most is vannak erre utaló jelek. Így logikusnak tűnne, hogy az utóbbi időszak gyűjtögetéseinek és kísérletezéseinek valamilyen összegzése (tisztázás + vad burjánzás) következzen. De hát ki lát az emberekbe, még a könyvégetés sem kizárható.

Pokorni Anna Aliz

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.