Borbély Szilárd: A Graiák ősz haja

"Minek a testnek a külső képét alakítani, / miért a tükör, amelyben a látszat, az ámítás / lakozik, kérdezték." - Az Új Forrás áprilisi számából Borbély Szilárd versét olvashatják a Literán.

2011. április 19.

hozzászólás (0)

BORBÉLY SZILÁRD

A Graiák ősz haja

Az istenek világának nem volt része a vágyakozás,

csak a vágy. Az irigységet ismerték inkább, na meg a

bosszút. A lemondó takarékoskodás, a nélkülözés

volt a szokásuk. Az önkéntes lemondás annál inkább

természetes volt, hisz a sorsukra ismertek a kényszerű

nélkülözésben. Az ősz hajú istennők hosszú

várakozása a bosszúra olyan erőt adott nekik, hogy

szinte már halhatatlanná lettek általa. Az agg istenek

arcán a szépség ráncai éltek. Fogatlan szájuk cuppogása,

az öregkori szájszárazság elleni védekezésképp

a pasztillák szopogatása volt a szokásuk. Az éhes

csecsemőkhöz hasonlóan nyelvüket öltötték ki gyakorta,

elszáradt, berepedezett szájuk cserepes szélét nyalogatták

folyvást. Állkapcsuk ilyenkor felszaladt egészen az orruk

alá, vicces és torz pofákat vágtak nem akarva. A Diána

sósborszesz cukorkák csípős szaga lengte be

barlangjaikat. Beszélik, hogy a Gorgók barlangját

nem ismerte senki, Perseus is csak segítséggel

jutott el oda. A bejáratot testvéreik, az ősz hajú

istennők őrizték, akinek csak egy szemük és egy

foguk volt. Ezért amikor az őrségben lévőt váltotta

le nővére, az átadta neki a közös egyetlen szemüket,

de ekkor egyik sem látott. A lesben álló Perseus

pedig ekkor tépte ki a vak öreg Graiák kezéből

a szemet, és így jutott be a félelmetes Gorgók

barlangjába, ahol az iszonyatos Medúza lakott,

kinek arcát, aki látta, szörnyet halt az azonnal. Titkok

nem voltak az istenek között, mindenki tudott

mindent a többiekről. A lefojtott élet megtanulása

volt a sors, amelyet nem neveztek néven. Ezt

valójában nem tanulta meg az anyám, mivel nem

az istenek közé született. Felmenői mind pásztorok

voltak, vándorló pusztai népek, akik északról,

a hegyek közül ereszkedtek le, mint legelőt

bérlő vállalkozók. Eredetileg ruténok voltak,

akiket a jobb megélhetés csalogatott erre, mivel

itt a sok görbe folyócska között hamar zöldellt

a fű, zsendült a kopár legelő, hersent meg a juh

szájában a zsombék. Így vágytak vissza a

Harbulák minden ősszel a síkról a hegyre, hol

a havas hegyoldalakban a hucul lovak vonták a görbe

szánt. Ahová a család férfijai visszajártak asszonyért,

mint legutóbb a második nagy háború idején,

a bécsi döntés után Sanyi bátyánk az Annusért, aki

nem tudott magyarul, ifiasszonyként kezdte tanulni.

De nem nagyon ment neki. Aztán meg lezárták

a határt újra. Így telt el az élet, hogy nem látta

viszont a családját, a rokonságot se, míg lassan

elfelejtette a rutént, de nem tudta már a magyart

sem úgy, ahogy kéne. Aztán meg mikor a rendszer

változása után megnyílt a határ, már késő volt.

Mehetett vissza a családhoz, nem tudott velük se

többé jó ízűen beszélgetni, se az itteniekkel. Így

lett néma a nyelvek közt a sorsa miatt.

Az anyám sem tudta az istenek titkát, hogy

kell viselni a sorsot, amely úgy adódik, mint

a zápor vagy a fagy, hogy jön, ha úgy akarja,

és tova tűnik, amikor a kedve tartja. Kevés dolgot

akart ő, csak amit látott otthon a házban, ahol

a kispolgári világ kicsi álmai éltek. Két szoba

volt ez az álom, pádimentomos, nem földes

helyiségben páros ágy, mellette éjjeli szekrény,

két nagy ruhaszekrény, láda az ágyneműnek,

meg a tükrös szekrény, amelybe nem néz

bele senki, csak csipkével leteríti, és nippekkel

kidíszíti. Tudott tűrni anyám, és csendben

mosolyogni a nélkülözésben. Tudta, hogy

a kevés arra való, hogy jobban megbecsülje

a tárgyak értékét. Tudta, hogyan kell a pénzt

kuporítani egybe. Hogyan kell fillérből rakni

forintokat össze. Tömni libákat, hogy a májukat

piacon pénzre cserélje. Hogy kell tépni kacsát,

libát, gyűjteni tollat egyenként, ha már eresztik

a tojók, mert tokosok. Megmosni a sártól, szárítni,

rakni tápos papírzsákba, szorosra bekötve a száját.

Kötni fel a hászián, dohánylevelet rejteni közé, hogy

a moly nehogy beleessen. Tudott paszulyt szelelni,

gyűjteni székfűt, makkot, törni diót reggeltől estig,

és nem unni meg mégsem. Tudott koplalni, tilolni,

fonni a kendert, szőni a zsákot, lepedőt, rongypokrócot,

és mind eladni. A spórolás titkát a nélkülözésből

kitalálta. De nem ismerte a pénz titkát, amely nem

a vágy, hanem végzet. Ismerte a tűrés titkát, de nem

a sorsét, amely tudja, hogy az álomban közelít

hozzá a halál. Csak a félelmet értette meg ebből,

és a magányt, amely az alvó fölé terül a sötétben

minden éjjel, hiába alszanak ott még körülötte

mások. Anyám kevés dologra vágyott, és ezek

közé tartott a tükrös szekrény. De előbb a két szoba,

a sárga hajópadló, meg az házastársi dupla ágy

az éjjeliszekrénnyel, meg a szarbarnára bemázolt

szekrények. Ez a kispolgári szoba garnitúra, azután

hogy a konyhabútor már megvolt, a kombinált

asztallal, benne két medencés alamónium mosogatóval,

két hokedli, karosláda, és a kombinált szekrény,

benne fűszertartó, lenyíló kenyértartóval, oldalt

pedig a háztartási takarító eszközök, seprűnek

és felmosónak helyet adó rész. Mind csupa funér,

csupa semmi, léckeret és színes olajfelület, de

erre vágyott, amit nem értett az apám, hogy mire

jó ez. Bútor helyett eszközöket akart ő, fúrót,

fűrészt, gyalut és egyebet, oltványt, permetező-

szert, elektormotort, csapágyat, rézüstöt, sodronyt.

Apám jobban ismerte az isteneket, akik nem

érették a vágyat, amely nem a múlt, a szokások

útján jár. Minek a testnek a külső képét alakítani,

miért a tükör, amelyben a látszat, az ámítás

lakozik, kérdezték. A karosláda fölött falra akasztott

fakeretes kicsi tükör arra figyelmeztette az isteneket,

hogy a vágy nem a világuk része. Ha halott volt

a házban, a tükröt fekete szövettel letakarták. A

gyász a vágyakat is száműzte. De tudták, hogy

a test képe csábítás, és a rettegett arctól el kell

fordítni fejüket, mert aki belenéz, szörnyet hal, vagy

elveszti a lelkét. Az istenek nem terveztek messzire,

hisz semmi nem volt az övék, csak a pillanat, amelyet

épp éltek. De anyám nem félt ettől a képtől, sőt

szegényes vágyai közt, ha utolsó is, de a tükrös

szekrény ott derengett. Télen is lyukas cipőben járt,

lyukas zoknikat húzott egymásra, ha kellett, filléreket

rakott össze forinttá. Így gyűjtötte össze a pénzt,

és egyszer meglett a tükrös szekrény is a garnitúrához.

Furnér lapok és a rossz foncsorozású nagy tükör

ott állt az első szobába, ettől kicsit megnyugodott

az anyám. Aztán a másik faluban, a másik házban,

a sötét folyosón állt a tükör, meg csipke, a nippek,

az anyám életének álmaiból idehullt tárgyak.

És amikor már minden megvolt, mire vágyott,

már semminek se volt többé értelme. A tükrös

szekrény bal lába és a szobaajtó közt a földön

volt a legnagyobb vértócsa, megalvadva, amit

kis lapátra kapartam. Csak feltételezem, hogy ez

volt az apám vére. De ez előtt a tükör előtt volt

az a jelenet, amikor valakik agyonverték őket,

a rettenetes Gorgók látták, és a Medúza-fejű

tükrös szekrényben maradt ott egy lenyomat. És

az alvilágnak ez a hideg szeme látta a képet, amelyet

az anyám látott legutóbb, mint az utolsót még az időben.

És ősz haja akkor ragadt be a sebbe, amely a sorsot el-

kerülni nem tudó szép koponyáján végül csak kivirágzott.

Új Forrás 2011/Április

Az Új Forrás áprilisi száma ismét rendkívüli csemegéket tartalmaz, nem csak ínyenceknek. Egy halom Pilinszkynek írott levél (Nemes Nagy, Gabriel Marcel, Lorand Gaspar, Kocsis Zoltán, Bódy Gábor stb.), interjú Pilinszkyről Jelenits atyával, a legjobb kortárs költők versei Pilinszky szellemében (Borbély Szilárd, Varga Mátyás, Danyi Zoltán, Győrffy Ákos). És a világhír felé száguldó Sofi Oksanen első regényéből egy kis ízelítő, és egy kritika róla.

Tartalom:

Levelek Pilinszkynek

Varga Mátyás: sebesülés, ikrek, találkozás (versek)

Danyi Zoltán: Háborús versek

„Van a képeknek egy sajátos hűsége, hogy itt vannak, és nem lehet elhárítani őket”

(Interjú Jelenits Istvánnal)

Győrffy Ákos: Reggeli gyakorlat (vers)

Podmaniczky Szilárd: Öngyilkos citromok potyognak a fáról (vers)

Csíki András: Belőled élek (vers)

Kontra Attila: Az animalitás szerepe Pilinszky János életművében (tanulmány)

Tóth Imre: Krízis és antikrízis (vers)

Szenti Ernő: Jóval az út vége előtt (vers)