hirdetés

Borbély Szilárd: Nincs semmi remény

2011. május 2.

Az istenek, az isten maga a borzalom és az embertelen megjelenése volt mindig. Ilyen értelemben nincs semmiféle megnyugvás, vigasz, békéltető illúzió, nincs semmi remény. - A nemrég Artisjus Irodalmi Díjjal kitüntetett Borbély Szilárddal Nagy Gabriella beszélgetett.

hirdetés

Ha Wittgenstein sokat citált végkövetkeztetésére gondolok a traktátus zárásaként, vagyis arra, hogy „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”, Borbély Szilárd életműve – különösen a kétezres évektől – annak tanúsága, hogy a lehetetlenről nem csak lehet, hanem egyenesen kell beszélni, végig kell járni a megértésfolyamat minden lépcsőjét. Ilyen értelemben, ha van elbeszélhetősége a világnak, értsük ezt úgy, hogy a szó (vagy épp a költészet) maga a remény?

Sajnos túlságosan komor és túlságosan szomorú lett mindaz, amit eddig írtam. Pedig én nem így akartam. Nem így képzeltem el, egyáltalán nem így képzeltem el. De sajnos nem adatott meg nekem a könnyű sors, pedig mindig arra vágytam. A könnyű, a derűs, a szemlélődő, a kívülálló élet vonzott. Erre próbáltam törekedni. Minél kevesebb nyomot hagyva suhanni át az életen. Hisz az egész csak átmenet. Kötődni, görcsölni, bennragadni ebben a világban aligha érdemes. De nem sikerült. Csúnyán kudarcot vallottam.

Hogyan látod az utad? Egy olyan költői alkat, aki egyben irodalomtörténészi és esszéista pályafutását tekintve sem tartozott soha a súlytalanság hívői közé, aki olyan előképeket, kapcsolódási pontokat és témákat talált magának, mint Hamlet, Vörösmarty Mihály, Krisztus, a keresztény-zsidó hagyomány és -történet vagy a holokauszt, hova érkezett, és merre mutat innen az út tovább?

Nem, én nem látok semmiféle utat. De hát ki is vagyok én? Senki. Csupán próbálok életben maradni, amíg lehet, tudod, a családom miatt. Épp csak annyi erőm van, hogy ez eddig még sikerült. Rezeg a léc. El nem tudom mondani, hogy szégyellem magam az egész költői tevékenységem miatt. Ez egy borzasztó szégyen. Gyalázatos helyzet, hogy sorsom megalázó részleteiről még beszélnem is kell. Mert ez valamiképpen a feladatom, hogy vállaljam ezt a dolgot és a vele járó szégyent. De úgy tekintek az életemre, hogy az egy nagyobb erőnek az eszköze. Eszemmel tudom, hogy ez ma a közgondolkodás szerint ostobaság vagy valamiféle pszichés defektus, eszelősség. De mégis azt gondolom, hogy nem én számítok, és ezért igyekszem ráhagyatkozni arra, amit belső sugallatom szerint tennem kell. Hiszek abban, hogy van ilyen költői, írói értelemben vett sugallat is. Ezt próbálom követni. Vicces ez, hogy az ember mindig, mindennap ugyanazokat a balfékségeket követi el. Minden este megfogadja, hogy ellene tart, és huszonnégy óra sem telik bele, megint ugyanott van, ahol a part szakad. Szóval csak a nagy semmi. Ezek alapján a tapasztalatok alapján nem feltételezhetek semmi jót és reménykeltőt magamról. És hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez nagy léptékekben is így lehet. Az emberiségről sem tudok jobbat gondolni, ha ez bárkit érdekelne. De aligha érdekel. És nincs is jelentősége. Krisztus és a holokauszt allegóriák is, a kollektív tudat képzetei. Mindkettőnek nagy teológiai súlya van. A filozófia és az esztétika pedig a teológia szolgálóleánya, bár újabban a demokratikus vircsaft hatására látszólag emancipálódtak. De hiszi a piszi…

Egy személyes tragédia – szüleid brutális megtámadása és halála – több kötetednek központi témája lett. A személyes létező számára feldolgozhatatlan traumát minden hozzáférhető eszközzel és a gondolkodás minden lehető útján és szintjén végigjártad. Találtál nyugvópontot? Bármi megnyugtatót agyban, kultúrtörténetben, történelemben, az emberi gondolkodás történetében?

Nem. A gyilkosságra nincs megnyugtató válasz. A gyilkosság annyira emberi, és kizárólag emberi jelenség, annyira kivételes esemény, hogy mélyen beleír a jelentések rendjébe. Amikor az egyik ember megöli a másikat, elmondhatatlan és felfoghatatlan borzalom esik meg. Az a borzalom, amelyet hagyományosan a szenttel kötöttek össze. A szent nem a jó, a szép, az igaz, vagyis a pozitív jelentéseknek a fókusza, hanem valami embertelen, megrázó, mindent sarkaiból kiforgató jelenségnek a neve. A borzalmasé, amit nem értünk. Az istenek, az isten maga a borzalom és az embertelen megjelenése volt mindig. Ilyen értelemben nincs semmiféle megnyugvás, vigasz, békéltető illúzió, nincs semmi remény.

Beszéljünk a testről! A test mint toposz különösen erős és sokféle fénytörésben kiindulópontod és – ha tetszik – meditációs objektumod több kötetben… Miért?

A test a kereszténységen alapuló kultúránk kitüntetett helye. Egész kultúránk erre van alapozva: a testre, amely a születés és a megtestesülés, valamint a testre, amely a halál és a feltámadás helye, és a testre, amely hangsúlyozottan anyagi voltában válik a feltámadás zálogává. Törődött, meggyötört, megalázott, megtöretett, megkínzott állapotában. Nehéz szeretni ezt a testet, az öreg, a beteg, a fogyatékos, a megcsúfult testet. A szép testek látványa a testetlen lények ábrázolásának gyakorlatát idézi fel: a múzsákét, az angyalokét, a nimfákét, a puttókét, a tündérekét, és egyéb ilyen, nem emberi dolgot. A test szerinti feltámadás dogmájáról, ami racionálisan a legnehezebb spekulatív kérdések terepe, nem is beszélve. Valahogy nincs kitalálva még az teológiailag, hogy akkor mi is lesz a testtel a feltámadás után, ha a szervek össze vannak bennünk cserélgetve. A Biblia nomád nyelve azt mondta, a test sátor. Ma a test inkább hardware, interfész. Akárhogy is legyen, mindenképp az átmenet helye, az idő megtapasztalásának közege.

Legújabb kötetedben (A Testhez - Ódák és legendák) női sorsokat "beszélsz el" monologikusan, a nők szenvedését a holokausztban vagy a gyermek elvesztésével járó fájdalmat az anyaságban. Miért épp nők? Hol és hogyan - kint vagy bent - találtál rá vagy jutottál el ezekhez a "történetekhez", hangokhoz?

A Testhez című kötet a Halotti Pompa és az Egy gyilkosság mellékszálai írásaiban felmerülő kérdések továbblendítéséből keletkezett. A gyilkosság a testre irányítja a figyelmet, a másik és a saját testre egyaránt. Vagyis a testre mint a Másikra, és a Testre mint az Idegenre. A gyilkosság a testen át kivitelezhető, de a test nem csak hús és vér, hanem társadalmi jelentések hordozója. A nők emlékezete egész más, hiszen a nők az élet forrásai. A testről és a halálról szóló elbeszélések civilizációs okokból férfielbeszélések. Ez egy szűk és erőszakolt nézőpont. Erre jöttem rá. Például minden nagy erejű és hatásos holokauszt-könyv férfi írása. A nők, akik ott gyerekeket veszítettek el, vagy utána gyereket szültek, sokkal többet tudnak arról a rettenetről, és mégis hallgatnak. A beszéd a férfiak privilégiuma lett. Azok a nők, akik ezután gyereket vállaltak mégis, vagy épp nem vállaltak, az ő tapasztalataik némák maradtak. Mi lehet ennek az oka? Ahogy annak is oka van, amiért az abortuszt a férfi rendű világ törvényekkel próbálja leválasztani a nőkről, kriminalizálni és tiltás alá helyezni. Megmondani róla, hogy mit is kell gondolni arról, hogy mit jelent kulturálisan. Ezt is rákényszerítik a nőkre, a bűntudattal, a stigmatizálással, a felelősség áttolásával. A gyilkosság perverz rendje látszik itt, ahogyan szalonképes alakot ölt a nyelvi klisékben, a jogszabályokban, a közgondolkodásban. A nők és köztük hangsúlyozottan az abortusz-tapasztalat birtokában élő nők az európai kultúra négerei. Nem találtam ki semmit, dokumentumgyűjteményeket használtam, ezeknek az interjúknak, beszélgetéseknek a szövegeit dolgoztam nagy alázattal át.

Nekem úgy tűnik, az anyagi valóság megismerhető tényeit, a mindenkori tudat racionális belátásait, a közös tapasztalatból származó felismeréseket szinte mániásan keresed, mint egy, a zsigerek legmélyebb rétegeiig tekintő nyomozó elme. Van bizonyos? Van, ami tudható?

Két nagy titok van az emberben: a test és a nyelv. És mind a kettő az időnek van alávetve. Az idő tapasztalata ezen a két dolgon keresztül mutatkozik meg számunkra. Az idő a létezés eltörlése, rombolása által tapasztalja a testet magát, akárcsak a nyelvet. Semmi nem megragadható, kipereg a markunkból minden. A költészet ezzel a két dologgal foglalkozik, azt gondolom, mániákusan. A romantika a testet desztillálta, légiesítette, léleknek nevezte el, de a lélek a létet magát jelölte. A testet elfedte. A test a kereszténység jelei között elválaszthatatlanul összekapcsolódik Krisztussal. Nem beszélhetünk a testről Krisztusról elfeledkezve. Ha kitakarjuk Krisztust, ezzel a mozdulattal kitakarjuk a hagyományból a testet is a Megváltóval együtt, aki az Időbe belépett istenség, a szent jele. A test elfedésére a civilizációs normák és szabályok mindent megtesznek. A test a reklám és a kereskedelem prédájává vált. Ez pedig a krízis jelenlétére utal. Valamiféle gyengeségre, sebezhetőségre. Ez válságtünet, amelynek okairól a nyelv lehet képes valamit elbeszélni. Csak a tudott dolgok bizonyosak, a jelentések azonban az időben keletkeznek.

Érezni az írásaidban és (akár) a nyilatkozataidban is valami mély búskomorságot a jelennel kapcsolatban. Mintha az, ami ma körülvesz, menthetetlenül elromlott volna. Legalábbis mintha a jó és rossz arányaiban bajt, a létezésben csapdahelyzetet tapasztalnál…

Ha megérzéseimre hallgatok, akkor azt érzem, hogy nagy baj van. Készülődik valami az idők mélyén, hogy bibliai fordulattal szóljak: a világ vajúdik. A bolygónk is vajúdik, számos jel mutat erre. Én nem hiszem, hogy csak a racionalitás nyelv alkalmas arra, hogy a világról mint anyagi jelenségről beszéljen. Lehet a világról, benne életünk helyéről, a Föld nevű bolygóról szellemi értelemben is beszélni. A mítoszok szellemi lények megszemélyesített alakjában fogták fel a ma csupasz anyagnak tekintett dolgokat is. A kő is érez, a Föld is gondolkodik, a csillagok is szeretnek. Ilyen értelemben kiáradni látszik a rossz és a gonosz. Mindez szorongásra ad okot, és talán nem alaptalanul.

Én téged egy jó humorú, ironikus embernek (is) ismerlek. Hogy vagy mostanság? Tudsz nevetni?

Ó, nem. Nevetni már néhány éve nem. Kapálózunk. Kis kapálózók vagyunk. Mint annyi honfitársunk. A nevetésre egyébként sem adódik sem ok, sem alkalom. De minek is kellene nevetni, amikor kétségbe is lehet esni?

Húsvét előtt beszélgetünk... Mi van a szenvedésen túl? Létezik megváltás?

Ó, én ezt nem tudhatom. Rossz katolikus vagyok. Ráadásul görög-katolikus. Mi pedig, görög-katolikusok, valami kulturális skizofréniában élünk. Olyan, mintha a felvilágosult Európa egyik egyháza volna a miénk is, de valójában az ortodoxiában élünk vallási tekintetben, rituálisan és gondolatilag egyaránt. A keleti egyház pedig a nagyszombatot látja és ünnepli inkább, az tölti el csodálattal. A pokolra alászálló Jézus a mi hősünk, aki letöri az alvilág kapuiról a pecséteket és a zárakat. A mélységekbe alászálló Krisztust ünnepeljük, aki halálával legyőzte a halált, és a sírban lévőknek éltet ajándékozott – ahogy Aranyszájú Szent János liturgiájában szól váltakozva, majd együtt, egymást erősítve a pap és a kórus félelmetes, dörgő, hömpölygő basszusa. Csodálatos és lenyűgöző ez a szertartás. De mégis csak szombat van, méghozzá Nagyszombat. A teremtés félelmetes csendje nyomasztó. Jézus halott teste a sírban. Minden tanítvány bezárkózva, magányosan várja a sábesz kimenetelét, a Szombat Királynő távozását, a Mester visszatérét. Még nem tudni, csak remélni lehet, hogy feltámad Krisztus halottaiból, hogy legyőzze halálával a halált. És ahogy az ortodox egyház ikonográfiája ábrázolja, alászálljon Győzelmes Krisztusként, és az ősatyákat, Ábrahámot, Izsákot, Jákobot, és mind-mind az igazakat, általvigye az új világba, ahová mindannyian vágyunk. Ahová csupán a vágyon keresztül vezet út.

 

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.