hirdetés

Borda Réka–Vida Kamilla: Hozzáférhetővé tenni az élményt

2018. július 10.

Egy idő után van felelőssége egy szerzőnek a következő generáció felfedezésében és megsegítésében. – Az augusztus 23–26. között, idén először megrendezésre kerülő Kóspallagi Írótanya szervezőivel, Borda Rékával és Vida Kamillával beszélgettünk.

hirdetés

Mikor, és miért fogalmazódott meg bennetek a tábor ötlete?

Vida Kamilla: A Kóspallagi Írótanya létrehozásának ötlete körülbelül egy hónappal ezelőttre datálható. Rengeteg különböző oka van annak, hogy belefogunk egy új, és abban az értelemben független projektbe, hogy nincs konkrét intézményi összefonódás az írószervezetekkel és olyan tehetséggondozó platformokkal, amelyekben akár mi is mozgunk/mozogtunk. 
A számomra legfontosabb motiváció viszonylag személyes: rengeteget köszönhetek annak a szellemiségnek és munkának, amit jobbára a független irodalom tehetséggondozó műhelyei és hálózatai, intézményei és konkrét személyei adtak nekem. Célom visszarakni valamennyit a közösbe. Hozzáférhetővé tenni ahhoz hasonló élményeket, amelyek átélése által jelenleg máshogy gondolkozom irodalomról, máshogy olvasok és írok, új szempontok szerint nézek rá jelenségekre és merek kérdéseket feltenni. Természetesen nem azt állítom, hogy én efféle hatalmas tudásoknak a birtokában vagyok, a mi feladatunk jórésze operatív: elhívni olyan előadókat, gerjeszteni olyan vitahelyzeteket, helyet és időt teremteni olyan mélyre menő műhelymunkára, amelyekben ott van a potenciál, hogy okoznak pár olyan paradigmaváltó pillanatot, elhangzik néhány olyan gondolat, ami esetleg egy kicsit előrébb viszi, inspirálja a táborozókat, de leginkább határokat és tabukat nem ismerően kérdésfeltevésre sarkallja őket.

Borda Réka: Osztom Kamilla véleményét. Egyébként úgy gondolom, a tehetséggondozásnak nem a pénzről kell szólnia. Talán a Szöveggyár miatt is – ahol a kezdetekben azzal szembesültem, hogy kabai lóri mennyit tesz a fiatalok felkarolásáért –, a tehetséggondozás meghatározó célkitűzés az irodalmi szerepvállalásaim között. Akár kapok érte munkadíjat, akár nem (ezúttal utóbbi), fontosnak tartom egy ilyen tábor életre hívását. Nem csak azért, amit Kamilla is mond, hogy „visszarakjak a közösbe”, hanem azért is, mert én már elértem egy kiváltságosabb pozíciót, mint azok, akik még az első publikációiknál járnak. Ez alatt nem azt értem, hogy a csúcson vagyok, vagy hatalmam van, csak azt, hogy mögöttem már van jó pár év szakmai tapasztalat, amit kötelességemnek érzek deprivatizálni. Szerintem egy idő után van felelőssége egy szerzőnek a következő generáció felfedezésében és megsegítésében – nem kötelező jelleggel, viszont azt sem teheti meg, hogy csak a saját előbbre jutásával foglalkozik. Közel sem én vagyok a legbölcsebb bagoly az erdőben, de talán tudok segíteni abban, hogyan is verjenek fészket a fiatalok a fákon.

Miben, és hogyan merítettetek a saját tapasztalataitokból, hogyan kívánjátok segíteni a gimnazista korosztály íróit, költőit? Mennyire láttok szolidaritást a fiatalabb és idősebb irodalmi generációk között?

V. K.: Én nem tudom, hogy mennyire látom jól a nehézségeket, ezért általában meg szoktam kérdezni, erre tavaly tettem is egy kísérletet a Szöveggyár-táborban az oda meghívott fiatal diákköltőkkel, amit meg is írtam akkor a Literára egy hangulatjelentő netnapló formájában. Szerintem ezek viszonylag egyéni kérdések is, meg vannak olyan problémák, amiről az elején azt gondoljuk, hogy nem is problémák, mert inkább a jótékony hatásait látjuk – gondolok itt például a közeg kicsi voltából következő informális ügyintézésre. De nekem az épp aktuális kételyeimtől függetlenül mindig jó volt kortársakkal találkozni és szocializálódni, a „kocsmaasztalnál” beszélgetve lassan-lassan magunkhoz vonni, sajátunkénak is tekinteni a szakmát, aztán annak aktuális kérdéseiről elkezdeni közösen gondolkodni, egymást folyamatos pörgésben kiegészítve és segítve. És figyelni egymás szövegeire, annyira szorosan, hogy egy konkrét metafora versbéli helyénvalóságáról is teljesen normális másfél órát vitatkozni. Hogy mennyire van szolidaritás? Hát egyfelől nézzük meg a tábor támogatóinak a listáját, nézzük meg, hogy Krusovszky Dénes a KMTG-ügy kirobbanása óta milyen hatalmas munkát végzett annak a temérdek publicisztikának a megírásával, amelyek a fiatal irodalomról és annak intézmény- és pénzelosztási rendszereiről szólnak. Nézzük meg a Reményi József Tamás által elindított ÉS-vitát, nézzük meg azt a rengeteg ingyen munkát az írószervezeteinkben, amelyek a meglévő és újabb tehetséggondozó platformok fenntartását és létrejöttét szorgalmazták. Nézzük meg a 2016-os ELTE-s vitán a jelenlévőket, felszólalókat. Nézzük meg a Független Mentorhálózatot. Vannak hibák persze, rossz beidegződések, langyosabb, kényelmesebb diskurzusok, de szerintem ennél aligha lehetne szolidárisabb a közeg olyan körülmények között, amilyenek a jelenlegiek.

B. R.: Én sem gondolom, hogy feltétlen jól, vagyis pontosan látom a pályakezdők nehézségeit. Csak abból tudok kiindulni, amit én tapasztaltam kamaszként: eleinte nem tudtam, kihez forduljak szerkesztési tanácsért, hova küldhetek verseket, mikor fognak válaszolni a leveleimre a szerkesztők, és egyáltalán: írjak-e? Utóbbira nyilván nem a műhelymunkák adták meg a választ, hanem a társaság, a közeg, amiben idővel kifejezetten otthonosan éreztem magam. Az erre rátalálás azonban a táboroknak és műhelyeknek volt köszönhető. Viszont szeretnénk, ha a Kóspallagi Írótanyán az utóbbi (a.k.a. „jó hangulat”) mellett a szakmaiságra is kiemelt hangsúly helyeződne. Szeretnénk a bennem is megfogalmazódott régi, azóta eloszlatott kérdésekre egyből választ nyújtani a fiataloknak, szervezett keretek között. Örülnénk annak is, ha azok is elég önbizalomra tennének szert a tábornak hála, akik eddig nem mertek szövegeket küldeni sehova, pedig rátermett írókká válhatnak. A szolidaritás pedig ködös fogalom számomra jelenleg. Valóban nagy volt az összefogás a tábor ürügyén, elképesztően rövid idő alatt sikerült összegyűjtenünk a minimum összeget a szakmabéliek és az azon túliak adakozásának hála (akiknek ezúton is köszönjük ismét a támogatást), de közben sokszor érzem (vagy tapasztalom a saját bőrömön), hogy az idősebbek megdöbbentő dominanciaharcokba bocsátkoznak a fiatalabbakkal szemben, és próbálják továbbvinni a mellérendelő helyett a szocializmusban jól megszokott alárendelő viszonyokat. Ennek ellenére valóban, csak meg kell nézni a Független Mentorhálózatot – amiben a KMTG-t követő időszakban egyetlen emberként hajoltak össze az irodalmárok, hogy ingyen, a jövő generáció segítése végett a fiatalok felé forduljanak –, és máris körvonalazódik, hogy rátalálunk a szolidaritásra.

Mindketten említettétek a KMTG-t – megalakulása óta a tehetséggondozás kulcsszava lett az irodalompolitikának. Hogyan látjátok a tehetséggondozó műhelyeket, azok lehetőségeit? (Sárvártól a Deákpoézisig, Műútig, a JAK-műhelytől a FISZ-műhelyig, Független Mentorhálózatig)

V. K.: Nem tudok sok újdonságot mondani az előzőekhez képest, nincsen, gondolom, senki könnyű helyzetben. Meg ezeket nem is jó egymáshoz mérni, mert rendszerint mindegyik máshogyan működik. Más pillanatokban találkozik velük az ember. Sárvár az első katarzis, az első szemle volt nekem, rengeteg velem egykorúval. Az FMH elsősorban egy mentor és egy mentorált szakmai kapcsolatán alapszik, és megint más műhelykoncepcióval dolgozik a többi említett szerveződés. Azért jók, mert mindegyik helyen mást lehet kapni, valamelyik intenzívebb talán élményként, de nem minden esetben az „élmény” faktor az elsődleges.

B. R.: Úgy látom, hogy mindegyik műhely, tábor rengeteg utat képes megnyitni azok előtt, akik rendszeresen eljárnak és nyitottak a tanácsokra. A pályakezdőknek gyakran javasolom, hogy figyeljék ezeknek az eseményeknek a kiírását és jelentkezzenek, mert lényegében a tehetségükért, szorgalmukért cserébe olyan támogatást kaphatnak, amit nehezen kapnának meg egyébként. Tehát, hogy a kérdésre részben mégis válaszoljak: a lehetőségek szinte határtalanok, csak élni kell velük.

A tábor állami támogatás nélkül, magánszemélyek és kiadók adományaiból valósul meg. Hogyan értétek el és győztétek meg a támogatókat?

V. K.: Hozzátenném, hogy nem vagánykodásból lett feltüntetve, hogy állami támogatás nélkül valósul meg a tábor, és véletlenül sem valamiféle „példamutatás” akart lenni abban az értelemben, hogy az állami pénz mocskos pénz, tessék a piacra vándorolni, szponzorokat keresni, kedves irodalmárok. Ez a kultúrafinanszírozási kérdések szándékos és rosszindulatú félreértelmezése lenne. Meggyőződésem, hogy az államnak feladata lenne a művészeti tehetséggondozást felelősen, átgondoltan, transzparensen támogatni. Az az összeg, amellyel a támogatók hozzájárultak a tábor megvalósulásához, nem oldaná meg semelyik szervezet mégcsak rövidtávú kilátásait sem, rendszerszinten pláne nem segítene. A magánmecenatúra Magyarországon illúzió, szerintem ilyen, lélegzetvételnyi projekteket lehet elérni maximum ebben az irányban. Persze ettől függetlenül rendkívül örülök és hálás vagyok. A támogatóknak leírtuk, hogy mit szeretnénk, mi a helyzet, milyen előadókat hívnánk és milyen témákról beszélgetnénk. Nekik eszerint szimpatikusak voltak a törekvések és támogatták.

Visszatérve: azért adományokból valósul meg a tábor, mert nem volt olyan NKA-pályázat kiírva, amelyre lehetett volna pályázni egy tehetséggondozó nyári tábor létrehozására. Most már van egy-két ilyen, amelyen, ha beadtuk volna és sikeres, akkor őszre talán meg lehetne rendezni, de ahogy mondtam, ilyen méretű projekteknél még lehet támogatókra apellálni, nem pedig várakozni a teljesen komolyanvehetetlen állami pénzelosztási fejleményekre. Ami persze addig komolyanvehetetlen és nevetséges, ameddig nem tapasztalom közvetlenül, hogy az emberek és intézmények, akiktől nagyon sokat kaptam, egzisztenciális gondokkal küzdenek és a megszűnés szélén vannak, hogy az a hagyomány, ami itt évtizedeken át le lett rakva az asztalra a tehetséggondozásban, azt lendületből le lehet tarolni. Azok az érvek, hogy a rendszerváltás előtt, meg a „baloldali” kormányok alatt milyen velejéig romlott volt a kultúrpolitika, és ezt kell helyretenni, azért nem lehet jogos, mert a NER jelét sem mutatta annak, hogy azokat a hibákat, amelyek akkor jelen voltak, kijavítsa. A „most mi jövünk” hadd ne legyen már komolyanvehető kultúrpolitikai stratégia. Viszont abba hosszútávon szerintem sok energiát érdemes fektetni, hogy a rossz mechanizmusok megszűnjenek, és legyenek alternatíváink, mikor ez bekövetkezik.

B. R.: Nem kellett senkit meggyőzni azért, hogy adjon támogatást. Őszintén leírtuk a szervezeteknek és tagjaiknak, hogy van egy ötletünk, ami esetünkben a tábor, és vannak elképzeléseink arról, milyen programokat szeretnénk felkínálni a pályakezdőknek. Szerencsére nem kellett senkinek ledugni a torkán a tábor koncepcióját – én speciel szkeptikus is voltam, hogy vajon enélkül is menni fog-e a gyűjtés. De ment.

Milyen lesz a tábor felépítése? Milyen arányban lesznek előadások, és mennyit foglalkoztok majd a szövegekkel?

V. K.: Az első nap repertoárja a szakmai programokat tekintve egy előadás Kállay Esztertől, melynek témája Irodalom és feminizmus, este pedig Csete Soma és Kiss Georgina fognak vitatkozni, a Roncs szélárnyékban-ról, melynek apropója és előzménye a Műúton folyt mini-kritikavita az új Závada Péter-könyv kapcsán, amihez mindkét meghívott kritikus hozzászólt. A második napon Zilahi Anna várja a táborozókat intermediális workshopjával, majd Kerber Balázs és Körtesi Márton tartanak műhelyfoglalkozást. A pénteki programokat egy beszélgetés zárja Potozky Lászlóval. A hazamenetel előtti utolsó teljes napon pedig Czinki Ferencet, Gaborják Ádámot és Seres Lili Hannát fogjuk kérdezni intézményrendszerről és a fiatal irodalmi integrációról, majd Rékával közösen tartunk mi is egy szövegműhelyt.

B. R.: Valamint esténként beszélgetési lehetőséget is nyújtunk a fiataloknak. kabai lóránt ötlete nyomán szövegekkel fogjuk beborítani az egyik szoba falát, ahova a tábor ideje alatt végig szabadon bejárhatnak a táborozók és a meghívottak, és megoszthatják a meglátásaikat a résztvevők szövegeiről. Könyv- és folyóiratcsomagokkal is készülünk nekik a Magvető, a Jelenkor, az Alföld és a Scolar jóvoltából.

Mi a szakmai programok, workshopok fő irányvonala? Mik a témafelvetések?

V. K.: Nekem fontos volt, hogy a konkrét szövegműhelyek mellett legyenek olyan programok, amelyek az irodalmat és a közeget is kontextualizálják, láttatnak struktúrákat és nem tagadják el például a művészet és közéletiség nyilvánvaló összefüggéseit.

B. R.: Számomra pedig két dolog volt fontos. Az egyik, hogy mindenképpen legyen „felvilágosító” diskurzus. Ez alatt azt értem, hogy legyen szó arról, hogy a feminizmus hogyan fér meg az irodalommal és micsoda pontosan a zaklatás, hogyan ismerjük fel, valamint mit tegyünk, ha velünk is megtörténik. A másik pedig, hogy legyenek játékos feladatok is a fejtágítás mellett, így került képbe például a Kerber-Körtesi páros, és mi is igyekszünk majd Kamillával kreatív műhelymunkát kitalálni a táborozóknak. A szakmai tudásszerzés mellett számomra nagy örömmel szolgálna az is, ha pozitív emlékekkel térhetnének haza a srácok, esetleg új barátokkal – ahogy mi is anno a Szöveggyár, Sárvár után.

 

(A tábor felhívása itt olvasható.)

(A tábor eseménye a Facebookon.)

Békefi Teodóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.