hirdetés

Boross Martin: Bevonós? – A néző szerepei

2017. június 24.

Miért rettegünk annyira, ha valami direkt megszólít minket. Mi az a régi rossz reflex, ami miatt azt gondoljuk, hogy a bevonás (nyitás, kommunikáció, megosztás, a részvétel ajánlata, játékba hívás) veszélyezteti az integritásunkat? – A Litera bemutatja rovatban Boross Martin írását olvashatják.

hirdetés

A 2013-ban létrehozott társulatom neve, a „STEREO Akt" a színház eseményszerűségére utal, aminek csak olyan résztvevői vannak, akik kölcsönhatásban állnak egymással. Eddigi tíz színházi produkciónk és egyéb művészeti projektjeink (pl. filmek, flashmobok, installációk) alkalmával újra és újra azon kaptam magamat, hogy sokak számára szinte zavarba ejtő a szabadság és a felelősség mértéke, amit a nézőkre bízunk. Az előadásaink egyedi szerzői koncepciókra épülnek, az előadások struktúrája, valamint szövege minden esetben az adott produkció alkotó stábjának munkája. Gyakran egy motívumláncolat vagy versszerű kompozíció egy-egy előadásunk, a dramaturgiában nem a történetmesélésre helyezzük a hangsúlyt. Munkáink párbeszédben állnak a társadalmi közegünkkel, és részvételt kínálnak. Erre szoktam mondani, hogy eseményszemléletűek.


Erre szemléletes példa egy házibuli. Minden ilyen összejövetelen van, aki a sarokban ül, és figyel. Valaki hangosan beszélget, mások táncolnak. Mindenki teszi a dolgát, ahogy neki kényelmes, de mindenki hatással van a másikra, párbeszédben állnak egymással és az összes szobában lévő kémia esszenciája lesz az, ami meghatározza, hogy milyen volt a buli.

Az én színházideálomban a befogadás aktusa maga a párbeszéd, ami ugyanakkor a legtöbbször egy hallgatag folyamat. Ez az oda-vissza ható dialógus, tehát a tartalom maga nem kérdés-válasz vagy vita formájában születik meg, hanem egy alkotók és nézők közötti mezőben, amit a fantáziavilág és a napi valóságunk együtt szőnek.

Legelső alkotásaimtól kezdve meghatározó fontosságú szempont számomra a közönség érintettsége. Kezdetben inkább dramaturgiai eszközként gondoltam a megszólítás lehetőségeire, a néző (dramatikus) szerepeire, pozíciójára, interakcióra, egyszóval a részvételre, aminek mai értelmezésemben legalább ennyire fontos feltétele maga a témaválasztás, a problémafelvetés.

Engem igencsak felbosszant, mikor valaki undorral vagy rettegve mondja azt, hogy ez vagy az egy „bevonós" előadás.

Egyfelől az bosszant fel, hogy eszembe jut, hány médiatermék vagy rossz színházi élmény okozhatott rossz tapasztalatokat, élt vissza nézőinek jóindulatával vagy kiszolgáltatott helyzetével. Mindannyian tudjuk, hogy mennyire megalázó lehet egy elbaltázott, öncélú interakció során az eszközzé, nézőből „nézetté" válás.
Másfelől nem esik jól, hogy sokszor sután használjuk a „bevonás" szót. Nincs olyan előadás a világon, ami ne akarna a maga nyelvén és eszközeivel bevonni, mozgásba hozni, hatást gyakorolni.

Harmadrészt mindig eszembe jut, hogy miért rettegünk annyira, ha valami direkt megszólít minket. Mi az a régi rossz reflex, ami miatt azt gondoljuk, hogy a bevonás (nyitás, kommunikáció, megosztás, a részvétel ajánlata, játékba hívás) veszélyezteti az integritásunkat?

Nézőink szerepei

Visszatekintve az elmúlt négy évben készült STEREO Akt-os munkáinkra olyan, mintha sportot űznénk a néző szerepbe helyezéséből. Egyáltalán nem egy mindenáron innovációra törekvő szándék húzódik emögött, hanem dramaturgiai, koncepcionális szükségszerűség, az, hogy a néző érezze, nélküle nem tudna megtörténni az esemény.

A Promenád című előadásomban például egy buszon ülve követi a néző állomásról állomásra a valóságdíszletben zajló cselekményt, közben egy élőben szerkesztett hanganyagot hallgat. Turistává, utazóvá tesszük saját városában, miközben bizonyos értelemben íróvá is válik, hiszen minden járókelőt egy sztori részeként láthat, saját maga belekomponálhat.


A Harminchatokban minden jelenetben 90 ember „játszott". 10 színész, és 80 néző, akik csendben, követve a „hangosabb" jelenlévőket, tömegükkel (és mobil ülésként használható vödreikkel) újabb és újabb térformákat alakítottak ki, s közben egy faluközösség tagjait, zsinagógai szertartás résztvevőit, bírósági tárgyalás közönségét alakították – szinte tudtukon kívül.


Az Ibolyában a szereplők saját néven szerepelnek, saját (ál)személyes történeteiket mesélik, folyamatosan aktív, közvetlen párbeszédben vannak a nézőkkel, bizonyos célok eléréséhez a színházterem egész népére szükségük van, ettől jóbaráttá, szövetségessé, ismerőssé válnak a nézők.

Volt, hogy a nézők pozíciójával az aktív, figyelő szerepükre játszottunk rá, például a Szputnyikkal közösen létrehozott Leselkedőkben, ahol egy udvarról, távcsöveken keresztül kukkolta a közönség az ablakok mögött kibontakozó történetet, képeket.
Az Etikettben nézőt alakítanak a nézők. Ez, mint tudjuk, nagyon összetett szerepkör. Bírákként, korrumpálható fogyasztókként, urakként és szakértőkként követik ezt a színpadi természetfilmet, végül őket is rendezni kezdi az előadás láthatatlan moderátora, akinek instrukcióit fejhallgatókon keresztül hallgatják.


Az Emlékek klinikája aktuális média-politikai jelenségeket nagyít fel és scifisít. A propaganda agymosó hatásáról szól, a nézőnek azt kell eldöntenie, hogy mennyire abszurdak a darab felvetései a mai valóságunkhoz képest. Igaz, ez a darab az utóbb felsorolt STEREO-s előadásokhoz képest jóval kevésbé apellál a nézői részvételre, az előadás alaphelyzetében mégis főszerepbe kerül a közönség: radikálisok túszul ejtenek civil nézőket egy showműsor forgatásán, és esetünkben a túszok természetesen a nézők voltak.

A Cím nélkül egy színházi társasjáték a hajléktalanságról, az előadást szó szerint el se lehetne kezdeni nézők nélkül, hiszen egy stratégiai játékról beszélünk, ahol a nézőknek csapatokat alkotva kell túlélnie fél évet az utcán, és irányítani egy avatár karaktert, döntéseket hozni, hogy figurájuk hol aludjon, mit egyen, vagy, hogy inkább spóroljon, vagy az egészségére vigyázzon. A monopolyszerű játék hevülete, a jelenetek közti mérlegelés, a kisebbik rossz opciók közötti lavírozás, a szerencse-faktor azok a tényezők, amik szembesítik a nézőt a tehetetlenség érzéssel és a kilátástalansággal ebben az előadással.

Kihívások

Bár szinte még provokatív innovációnak, kortárs vadhajtásként hat Magyarországon közelről játszani, az emberek szemébe nézni, dramatikus szerepet kölcsönözni nézőnek, döntési helyzeteket ajánlani, sétára bírni, helyszínspecifikus előadásra invitálni, ennél véleményem szerint a legtöbb releváns kortárs alkotás jóval lényegesebb kihívásokat is ajánl a nézői felé.

Tapasztalom, hogy a magyar közönség sokszor nem veszi jó néven, ha nincs egy történet elmesélve ától cettig. Ezt egy táncelőadásnak még elnézzük, de borzasztó kicsi az átlag magyar színházcsináló és színházba járó ember jártassága a nem történetmesélő dramaturgia terén.

Másfelől alkotókban és nézőkben is igen kevés igény mutatkozik az olyan témaválasztás felé, ami nem a műélvezetet, hanem a konfrontálódást segítené elő. Alkotóként azt érzem, hogy az egyedüli őszinte alkotási folyamat, ha azt teszed színpadra, ami valóban izgat, frusztrál, lázba hoz – legyen szó személyes vagy közéleti témáról. Ezt persze egyben a legkockázatosabb is, mert ha nem jól bevált klasszikusokkal dolgozol, vagy ismerős, könnyen csúszó fabulákkal (pl. filmadaptáció), akkor lutri, hogy a te személyes érdeklődésed találkozik-e a közönségével az adott közegben (adott színházban).

Az is állandó kérdés számomra, hogy mettől meddig tart egy művészeti projekt relevanciája, és ki számít a közönségének. Mi a nyitás lehetősége ahhoz képest, hogy pár ezer ember belép az ajtón, majd 90 perc múlva kilép (persze, ideális esetben valami történt vele közben)? Mitől válik valami közösségi üggyé ahelyett, hogy pusztán produkció legyen?

A STEREO Akt munkáiban igyekszünk efelé lépni. A civil társadalom például gyakran részévé válik a munkánknak, akár szakértőként, konzulensként, alkotóként vagy szereplőként. Gyakran interjúzással készítünk elő egy-egy produkciót, beszélgetünk nem-művész emberekkel, vagy érintettekkel. Volt olyan munkám, amiben a projekt témája és egyben alkotója volt egy konkrét közösség, pl. menekültek Katalóniában, vagy roma fiatalok az Ormánságban. De volt, hogy a történet autentikus szereplőket kívánt, akik történeteikkel és személyükkel hitelesítik a karaktert, pl. Balog Gyula hajléktalan aktivista a Cím nélkülben vagy budapesti zsidó közösség tagjai a Harminchatokban. De előfordult, hogy egy köztéri előadás esetén a környék lakóit szerettük volna megismerni, kapcsolatot kialakítani a szomszédokkal, hogy megismerjük az adott hely jellemző vonásait, problémáit.

A politikusság, tehát a témák közügyként kezelése azt célozza, hogy képesek legyünk érintetté válni egy olyan témában is, amihez – első ránézésre – nem érezzük, hogy közünk lenne. Mint mikor egy izgalmas dokumentumfilm után azt mondja az ember, hogy jé, nem gondoltam, hogy a fókavadászok közt is vannak jó emberek, vagy hogy én is azt a telefont használom, amit ilyen embertelen körülmények között raknak össze.

De a belsőleg aktív befogadást megcélozva semmiképp ne csak komolykodásra és fontoskodásra gondoljunk; játékosságot, szabadságot, kalandot!

Az aktív befogadás aktusát nézhetjük egy gyógymasszázs példáján keresztül is: a masszőr hiába stimulál, szurkál, csiklandoz, technikázik, ha nem tájékozott kellőképpen, nem kérdez, nem érez rá, hogy mire van igény a kliensének a testében. A klienst meg hiába próbálják ellazítani vagy kipiszkálni a fájó pontokat, ha úgy fekszik be a masszőr keze alá, mint egy kőtömb, amin keresztül se ki, se be. Ettől még persze túlélhető lesz a kezelés, de sokkal mélyebb eredménnyel jár, mikor együtt próbálunk lélegezni; az figyelmet, bizalmat, odaadást kíván. Közben azt is el kell fogadni, hogy vannak, akik utálják, ha hozzájuk érnek, és persze sok az olyan masszőr is, akitől 2 perc után menekülnél, és pontosan tudod, hogy semmi keresnivalód nincs ott.

A STEREO Akt színháza annyiféle, ahány féle témával foglalkozunk, és ahány féle művész társul egy-egy munkához. Az azonban fontos állandóság, hogy a főszereplő sokszor maga a néző. A tér, a nyelvezet, a hang, a vizualitás, az alaphang mind azt szolgálja, hogy közös nevezőt találjunk, s hogy a nézőnek magára irányuljon a figyelme, alkotóeleme legyen egy előadásnak.

Boross Martin

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.