hirdetés

Bozsik Péter: A szeméttelep poétikája

2017. május 5.

Egyszer elemelni az olvasót, aztán meg a földre rántani. Mint a cselgáncsban: kicsit megemeled, aztán, mikor alkalmasnak látod a pillanatot, akkor a földhöz csapod. – A Könyvfesztiválra jelent meg Bozsik Péter: Jelentés a Kór Házából című könyve; a szerzővel beszélgettünk.

hirdetés

Jelentés a Kór Házából, ez a mostani könyved címe. Miért lett ez a végleges? A szövegek egy része kétségkívül a magyar egészségügy-labirintusban fut, ahol Thézeusz keresi a kiutat, de a többi írásnak nincs ilyen direkt kapcsolata hozzá...

Bozsik Péter: A Képzett beteg lett volna a címe, ami valamiért nagyon bekattant nekem (most cikluscím), de kiderült (Kelemen Emese (tördelő)szerkesztőm vette észre), hogy nemrégiben megjelent egy ilyen orvosinterjúkat tartalmazó kötet (Rangos Katalin a szerzője), ráadásul készült egy ugyanilyen című rövidfilm is (Makk Károly rendezte, Latabár Kálmán a főszereplő), így lemondtam erről. (Meg neked sem tetszett, emlékeim szerint.) De nem csak a magyar egészségügy labirintusaiban futnak a szövegek, hanem pl. a hollandban is, hisz az egyik főhősöm, a vándorszakács, épp Hollandiában lesz halálos beteg. Vagy úgy tudja, hogy az lett. És a Weissbrunni levelekben is van szó betegségekről. A harmadik kisregényben (vagy inkább novellaciklusban) meg váltakoznak a konkrét testi nyavalyák a kórságos ideákkal. De a Kór Háza, így, különírva, tágabb jelentéssel bír. Közép-kelet-európai, sőt, világméretű kórok támadnak bennünket, nem csak különféle bacilusok, daganatok, vírusok formájában, hanem olyan mémek is, mint a nacionalizmus, sovinizmus, fasizmus ecetera, amikor az emberi agyat támadják meg ezek a kóreszmék, és nincs (vagy alig van) ellenük ellenszer. Hogy ne mondjam rezisztensekké váltak.

A kötet túlnyomó részében a levélforma a meghatározó. Az első rész viszont a "zsebben talált kézirat" (levelezés) ismert irodalmi játékával él. A zárósorokban a vélt avagy valós, igazi szerző hozzászólása, amelyben dorgál és fenyeget, ha ezt nyilvánosságra hozod. Ez a pár sor az ÉS-ben is megjelent. Tisztáznád, ami tisztázható?

Nem talált kéziratról, valós ímélekről van szó, még a kilencvenes évekből. Egy haverom írta őket, halálos betegen, aztán ebből megjelent folyóiratokban egy-egy rész, így az ÉS-ben is. Ez utóbbit olvasta az alany, és nem tetszett neki a végeredmény, mert szerinte fölismerhetők benne a szereplők, akiket említ. Ugyanakkor teljes névvel nem szerepel benne senki, így nem láttam okát, hogy ne publikáljam. Az ÉS akkori olvasószerkesztőjének írt egy dorgáló levelet, amelyben megfenyegetett, gondoltam, az is része ennek a sok kálváriát megélt (nem részletezem) ímélregénykének. Amúgy az ÉS-ben, tudomásom szerint, nem jelent meg ez a pár sor, csak az ÉS akkori prózarovatszerkesztője küldte el nekem, miután lecseszett, hogy „Péterem! Mit csinálsz te?”. Mire én azt válaszoltam: „Hogyhogy mit? Merítek a valóságból.” Ennyiben maradtunk, több részt minden esetre nem közölt a Vándorszakácsból. Én meg bosszúból egy kelet-magyarországi megyébe deportáltam főhősömet.

A cím Hajnóczy post humus munkáinak egyikét idézi, ugyanakkor a Hochstapler, a szélhámos toposzára játszik rá. Mi érdekelt ebben a figurában?

Nem is tudom. Valaki azt tanácsolta a Matuska-regény, Az attentátor megírása után, hogy most valami könnyedebbe kezdjek bele, és ez adódott. Amúgy meg nagy hatással volt rám Thomas Mann Egy szélhámos vallomásai című regénye (szerintem a legjobb), bár az enyémnek formailag semmi köze hozzá. Meg talán azért, mert: „Fegyvere a nyelve és behízelgő beszéde, amelyek minden ajtót megnyitnak számára. Bonyolult mondatszerkesztésével és választékos szókincsével egy olyan műveltségi szintet sugall, amellyel nem rendelkezik; futólag felszedett félismereteivel tesz jó benyomást. Az a mód, amellyel a féltudását előadja, azonban különleges, egyfajta művészi teljesítmény.”

A további levelek, és nem-levelek, miként, milyen merítésből adódtak; mi ennek a könyvnek az írói története?

Először a Vándorszakács lett kész, de erre nem találtam kiadót, elsősorban azért, mert rövid, „valami mással”, mondták a kiadók, amikor kész lett a Weissbrunni levelek, akkor sem sikerült kiadatnom, hogy miért nem, nem tudom, találgathatnék, de a habitusomtól távol áll az összeesküvés-elméletek gyártása. De talán azért nem, mert ez a fajta próza távol áll a magyar hagyománytól. (Így repatriált a könyv a Forum Könykiadóhoz, Virág Gábor jóvoltából, Újvidékre.) Ezt a hagyományt én Mirko Kovactól tanultam el. Hogy ne dobj ki semmit, valamire minden jó lehet egyszer. A szeméttelep poétikája ez, a Danilo Kis-hez köthető Mediala-kör művészeti toposza volt ez. Hozzáteszem, amikor pont a litera.hu-ra írtam 2005-ben a naplót, mármint a Weissbrunni leveleket, akkor már eleve úgy képzeltem el, hogy ezt egyszer majd megdolgozva könyvben is… És így egy tervem is sikerült az egyetemista évekből. Igaz azt akkor még egy barátommal közösen terveztük, szóval, hogy ez a barátom ír majd 12 novellát, én meg ehhez mottóként ugyanennyi haikut. Ő elhagyta a pályát, nekem meg összegyűlt a 12 novella, megvolt más naplókkal együtt a 12 szöveg, és már régebben írtam 12 (minden hónapra egyet) wakát. Ezt férceltem egybe. Újrahasznosítottam, ha úgy jobban tetszik. (Jut eszembe a szemét is egyfajta kórtünet, vagyis betegség.) Még egy anekdota Mirko Kovachoz: Csordás Gábor kérdezett meg egyszer, hogy nem érti, mit eszünk mi (a vajdasági származású írókra gondolt) ezen a Mirko Kovacon, mert szerinte az ő írásművészete nem jó. Nem emlékszem mit válaszoltam neki, de engem a Bevezetés a másik életbe c. regénye igen fölszabadított, hogy lám-lám, mi minden belefér egy regénybe. A harmadik, A képzett beteg ciklus meg a kötet címadó elbeszélésének a folytatása. (Most veszem észre, az első változat is a litera.hu-n jelent meg, végül kiderül, hogy nélkületek kötet sem lett volna.) Józsa Márta mondta, hogy miért nem folytatom. És bár legritkább esetben tudok végigírni egy hosszabb ciklust, folytattam, ez sikeredett. A Kar és a Fogak hiányzik, de majd egyszer pótolom.

Több szöveg alanyi-refelrenciális hangon szól; hogyan dolgoztál rajtuk, mikor kerested a távolságot és mikor hagytad-érezted, hogy az anyag kis igazításokkal ugyan, megformálja önmagát?

Az engem az írásművészetben mindig is érdekelt, hogy egyszer elemelni az olvasót, aztán meg a földre rántani. Mint a cselgáncsban: kicsit megemeled, aztán, mikor alkalmasnak látod a pillanatot, akkor a földhöz csapod, azzal, hogy nálam a megemelt pillanatok talán tovább tartanak. Ugyanakkor nálam, szerintem, sosem tudni, hogy mi az alanyi-referenciális, ahogy mondod, meg mi az, ami nem, szándékaim szerint legalábbis. A Káoszból lett a Kozma. Ez a könyv.

A Mikes Kelemen-reminiszcenciák nyilvánvalóak; a jugoszláviai utalások, szellemi alakok hangsúlyosak; mennyire látod emigráns-prózának a könyvet?

Igen, Mikes Kelemen-reminiszcenciák nyilvánvalóak, a levélforma, amelyet a Csantavéri Orlandóban már alkalmaztam, igaz, másképp, adta magát. A kérdésed második felében valószínűleg arra gondolsz, hogy majdnem mindegyik mottó vajdasági szerzőtől származik. Én viszont nem vagyok vajdasági író, nem is hiszem, hogy létezik ilyen, hogy erdélyi, vajdasági, felvidéki vagy kárpátaljai magyar irodalom. Nem Vajdaságban (ha még létezik egyáltalán, a szónak a régi értelmében), Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján írt magyar irodalomról beszélhetünk csupán? És akkor a magyar emigránsok (a főleg Nyugatra emigráltakra gondolok) irodalmát minek is nevezzük? De, most, hogy mondod, bizonyos elemei beleférhetnek az emigráns-próza keretei közé, bizonyos elemei meg nem. Írás közben azonban nem gondoltam erre. Bár az igaz, hogy magamat, mint fizika lényt emigránsnak tartom. Nem volt szándékomban elhagyni a Vajdaságot. Erre a délszláv polgárháborúban való részvétel réme kényszerített. Nem akartam megpusztulni (szellemi vagy valós rokkant lenni) téves csatatéren. Ezt azért is mondom, mert nem akarom levenni a (lelkiismereti?) terhet azokról a figurákról, akik mai napig a szerb parlamentben ülnek, és akik igen tevékenyen vették ki részüket a háborús uszításból. És azokról a vajdasági magyar politikusokról sem, akik most szövetkeztek velük (hogy ezt az egészet támogató magyar kormányról már ne is beszéljek). Mostanában kemény ópiátot szedek a fájdalmaimra, orvosi receptre, amely hányingert okoz. Reggelente olykor kihányom a teát meg a gyümölcslevet. Ha ezekre a (haza?) árulókra gondolok, hidd el, könnyebb könnyítenem magamon.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.