Gourmandiai partraszállás 1989-2010, húsz év versei tehát. De ahogy kiveszem, ez nem húsz év Bozsik-összese. De még csak nem is az ún. „válogatott versek” montázsa. Mi volt a szerkesztési koncepciód?

Bozsik Péter: Jól látod, valóban nem húsz év Bozsik-összese és nem is válogatott versek montázsa. Olyan verseket válogattam be ebbe a kötetbe, amelyeknek van ún. „narratív magjuk”. Így (szándékaim szerint) talán kiadnak valami „történetet”, amely egyszerre saját szellemi fejlődésem története és egy valósnak mondható élettörténet.

Írók általában azt mondják, hogy nem olvassák minduntalan újra a műveiket. Egy ilyen munka esetében viszont ez elkerülhetetlen. Milyen alkotói, esetleg személyes „háttértörténet” rajzolódott ki előtted?

BP: Magam sem szoktam folyton folyvást újraolvasni a könyveimet. Ennek a kötetnek az első verziója fejben már legalább két éve elkészült. Tehát nagyjából tudtam, melyek azok a régebbi versek, amelyek belekerülnek a „gourmandia-dobozba”. Aztán a szerkesztőmmel, Ladányi Istvánnal kidobtunk még, ha jól emlékszem, kettő verset, és így állt össze a végső verzió. Tehát csak ezeket kellett újraolvasnom.

Mi volt, ami meglepett önmagadat ebben a metszetben tapasztalva?

BP: Az, hogy milyen könnyedén mentem bele abba, hogy a kiadó, Beszédes István javaslatára, újratördeljem a sorokat. Ez főleg két verset érintett a Powa és az Egy nyucska monológja címűeket. Voltaképpen az enter segítségével (és némi húzással) két új verset kreáltam. Elég régóta vagyok a szakmában, tudom tehát, a verssor lerövidítése, egy-egy elmozdítás (vagy elírás akár) milyen minőségi váltást okozhat, de még ennyi év után is meglepődöm.

Feltűnő, hogy míg a „korábbi” versek morzsalékosabbak, a későbbiek egyrészt a szonettformával kísérleteznek, másrészt a prózavers epikus átláthatósága is hangsúlyosabban megjelenik. Hogyan alakult a lírai formatörténeted?

BP: A kötet elején található versek íródtak később. Ebben a két versben mintha egy kórus beszélne, különösen az Olvasónaplóban. Rám nagy hatással volt, még egyetemi éveim alatt Kavafisz, részben Eliot, Sziveri, Petri György, Brodszkij, később Tolnai Ottó, és a szerb ill. horvát költészet egynéhány figurája (Josip Osti, Stevan Tontic, Slavko Mihalic pl.) stb. stb. Ugyanakkor hatott rám a japán haiku és a tanka is. Ezen belül vagy e kettő előzménye az ún.csóka, amely maximum százötven sornyi ötös és hetes sorokból álló vers a végén egy záró tankával, és most nagyvonalakban mondom, de ezek történettel (is) bíró költő műfajok voltak. És főként a haiku renga (láncvers), amelyet négy költő alkotott, úgy, hogy az egyikük írt egy haikut, a másik erre egy kétszer hetes sorral válaszolt (azaz tankává alakította a haikut), és ezt ismételték meg kilencszer. Nos én ezt egymagamban játszottam (ötvöztem), azoktól az íróktól és költőktől idézve, akikben fölfedezni véltem olyan hasonlatokat és metaforákat, amelyek „nyelvi küszöböt építettek a nyelven túlihoz”.

Az egyik hosszúvers Petri halálára íródott. Ezzel együtt mintha hatása is felerősödne a kötet utolsó harmadában. Amúgy is tudható az ő fontossága a te költői gondolkodásodban. Erősítsük fel ezeket a hangsúlyokat! Miért Petri, ki Petri Neked?

BP: Szerintem Petri egyértelmű hatása két versnél mutatható ki mindössze a Fordítás közbennél, amelyet közel húsz éve írtam és a Powa címűnél, amelyet a halála után. Petri nekem sokat jelentett, főleg a nyolcvanas évek elején, amikor katonaidőmet töltöttem Bitolán, Dél-Macedóniában. Azt is nyugodtan kijelenthetem, hogy egy alkalmi Petri-gépirattal, amelyet egy barátom másolt ki folyóiratokból, gyakorlatilag megmentette az életemet, de legalábbis megkönnyítette. Bírtam a humorát, a kíméletlen stílusát, az (ön)mítoszrombolását, (ön)iróniáját és a végén a halállíráját. Mert nem igaz az, hogy ő valami posztbohém költő lett volna, aki önmaga alkoholizmusából és/vagy szamizdatos múltjából kerekített mítoszt. Sőt, pont fordítva, folyamatosan igyekezett lebontani azt. Minimális volt benne a hiúság, ám nagy a szakmai önérzet és alázat. Nem volt sértődős. Legalábbis én így ismertem. Mondj hozzá hasonlót! És még azért Petri, mert róla írtam az első szakdolgozatomat, és még azért, mert a mesteremnek tekintettem. Persze a mesterektől is el kell különböződni, és remélem, hogy kötetem egy részében sikerült tovább billentenem az általa művelt lírát.

Gourmandiai a partraszállás. Szándékos-e a gourmait-tól való megkülönböztetés, hogy tehát a nagy, a mértéktelen „fogyasztásról” volna itt szól?

BP: Itt elsősorban a kannibalizmusról van szó (ami végül is, úgy tűnik, nem lehet más mint mértéktelen), ami régi témám. Még Sziveri halálára írtam a Kanni-bálon c. első ilyen versemet. A cím pedig onnan ered, hogy Normandiának olvastam a Gourmandia elnevezésű veszprémi vendéglő nevét, így ugrott be ez a cím, egy félreolvasásból. De rövid leszek. „Emberi csontokon élünk. Emberevők a társadalmaink” – írja Nádas Péter az Emlékmű c. írásában. Nagyjából ezt próbáltam megfogni a magam költői eszközeivel és valószínűleg utolsó, általam is szerkesztett kötetével. Ami egyben az én le- és elszámolásom is a költészettel, költészetemmel. Ez nem azt jelenti, hogy nem írok többet verset, csak annyit jelent, hogy nincs szándékomban verskötetet kiadni. Ami most engem foglalkoztat az kisprózában és (kis)regényben gondolható el, verseskötetben nem. Prózai kiskertemet szeretném művelni. De: „Tévedés joga fönntartva”.